A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)

1965-09-01 / 9. szám

2

melyet nemcsak hogy el nem fogadhatnak, de abban nem is élhetnek. A hamis istenek, a test és ösztönök kielégítése, a hatalmasok önzése, a tömegek kenyér és szórakozás éhsége megborzongatta őket és kivezető utat keresve, remeteségbe vonultak, hogy megtalálják önmagukat és Istent.

y\-z a menekülés egy romlott, összeomlás szélén tántorgó kultúrától nemcsak ennek az úgynevezett "kultúrának" megvetéséből táplálkozott. Éppen a legjobbak menekülése azért történt, mert magukkal akartak tisztába jönni. Magukat akarták megismerni. E megismerés eszközéül Krisztust állították elmélkedő szemük elé. A különbség megalázta őket, de elfogadták ezt a megaláztatást. Hogy megtisztuljanak és be tudják fogadni életükbe Krisztus lelkületét, kemény fegyelemre ítélték magukat. A puszta magányos hely s el akartak veszni odújukban. Napról-napra rá kellett jönniök, hogy hamis illúziók vezették őket is: a maguk túlértékélese, ösztöneik parancsa, képzeletük játéka. A pusztaság iszonyatos magányában leleplezték magukat és üresen álltak az Örök Fény alá, hogy töltse meg őket isteni tartalommal. Nem gyűlölték az embereket, de félrehúzódtak az emberi közösségtől, hogy jobban segíthessenek felebarátaiknak. A remeték csoportokban éltek, - mindegyik a maga barlangjában, de egy kiváló vezető közelében. Közös imára és megbeszélésre jöttek össze, azután visszavonultak magányukba, hogy ott elmélkedjenek, imádkozzanak és vezekeljenek magukért és felebarátaikért.

^ zek a félrevonult, pusztába veszett emberek, - gondolnánk - nem sok hasznára voltak az emberiségnek! Mégis az ellenkezője történt. A kereszténység fejlődésében alapvetők, irányítók lettek, a keresztény élet mesterei. Imáik, gondolataik, önismeretük, Isten útjának ismerete irányította a "világban élő" keresztények gondolat- és cselekvésmódját. "Normái" lettek a keresztény tökéletességnek. Az egymás közelében élő remeték néha még szorosabb közösségbe tömörültek. Megépültek a kolostorok. Vezeklő és imádkozó, tudós, kézműves, építő, művész szerzetesek laktak ott. Elöljárójuk hangja Isten szavaként hangzott; nem a maguk, hanem Isten akaratát keresték annak szavainkeresztül, akit hitük szerint Isten állított föléjük. Lemondtak minden személyes birtoklási jogról; a kolostor, az étel, a ruha, amit hordtak csak kölcsönbe kapott ajándék volt, nem tulajdon. Megszabadultak a birtokvágy veszélyes mohóságától, ahogy megszabadultak könnyen önző ön-akaratuk érvényesítésétől is. A lelki tisztaság volt a főcéljuk, - szabadulni akartak minden emberi