A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)
1965-08-01 / 8. szám
44 Sokunk számára a személyes Isten fogalma egy nagyon határozott képhez kapcsolódik; egy nagyon öreg úriember képéhez, akinek pompás fehér szakálla van. És jóllehet furcsának látszik, az ember elég sok aránylag értelmes emberrel találkozik, akik éppen e miatt a kép miatt nem hajlandók hinni a személyes Istenben. Azonban az emberek általában hajlamosak jelképekkel, vagy képekkel összekapcsolni fogalmaikat, és ugyanazok akik elvetik a fehérszakállas öregemberképét, és gyermekesnek, vagy túl emberiesnek tartják ezt, ugyanakkor tudatosan, vagy tudattalanul ők is képet alkotnak Istenről, s többé-kevésbé gázfelhőhöz hasonlónak képzelik őt. Be kell vallanom, hogy ilyen körülmények között nekem határozottan jobban tetszik a szakállas öregember képe. O legalább megjeleníti számomra a bölcsességet, tapasztalatot és tiszteletet - ami az "atya jelképe", ha önnek úgy tetszik - és elvégre is, a lehető legna- nyobb tekintély tanított minket arra, hogy Istent "Atyánknak" nevezzük. Valójában ez a legnagyobb kiváltság számunkra. Sok emberben azonban a szakállas öregember képe egész más gondolatokat ébreszt. Ok az öregkor merevségére, hidegségére és terméketlenségére gondolnak, vagy saját földi apjukkal való bizonyos tapasztalatuk jut eszükbe, és ezt most Isten képével kötik össze. Más szóval pusztán az emberhez való hasonlatosság miatt vetik el Isten atyaságának gondolatát. A szakállas öregember jelképes alak, és minden korok festői használták a Szentírás történeteinek megjelenítésénél. Szinte hihetetlen, hogy egy felnőtt és értelmes lény összekeverje a jelképet a valósággal. Ugyanezen az alapon gondolhatja azt is, hogy minden amerikai kopasz sas, és a legférfiasabb francia is jakobista sapkát viselőnő. Ez az értelmi zavar a "személy" fogalmából származik. Személynek nevezzük azokat a lényeket, akiknek öntudatuk, értei-
