A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)
1965-06-01 / 6. szám
10 dolgokhoz. Aminek láttára más asszonyokat ájulás környékez, amitől menekülnek, azt nekünk nyugodtan, erősen és határozottan kell végeznünk, mintha nem is élőlényekről lenne szó, mintha szívtelenek lennénk, jóllehet az anyával együtt dobog és vérzik a szívünk. Arra azonban nem lenne erőm, hogy még egyszer végigéljem egy ilyen fiatal, harmincéves asszony rettenetes utolsó óráit. A csendes, langyos nyári éjszakában tizenkettőt üt a toronyóra. A nappal nyomasztóan forró volt. Minden ablak tárva-nyitva áll, hogy az éj lehűtse kissé a szobákat. A betegek általában szívesen hallgatják a toronyórát. De íme, az asszony fölrezzen... rémülettől kimeredő szemekkel mereven nézi az ajtót... tekintete mind ridegebb lesz, szeme kitágul... az őrület iszonyata tükröződik visszabenne... Hajmeresztő látvány! Hirtelen kiugrik az ágyból s a nyitott ablakhoz rohan, hogy kivesse magát. - Elinnét... csak el innét! -lihegi színtelen ajakkal. A gyötrelem verejtéke gyöngyözik homlokán. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudjuk visszatartani. Majd a takaró alá rejtőzik, üvölt, majd szűköl félelmében és aggodalmában... Pedig semmi rém ítő sincs a szobában. Semmi. Sem árnyék,semfény- sugár. Barátságos félhomály van csak. Jobban megvilágítjuk, még inkább ordít gyötrelmében. Teljesen elsötétítjük, de akkor meg erősebben kitör rajta a rémület. Végül az injekcióstű után nyúlunk. A háborúban megtanultuk kezelését. Nem szívesen tesszük, de lehetetlenségszámunkra, hogy órákon keresztül leszorítsuk a felizgatott asszonyt. Máris érezzük, hogy erőnk elhagy minket. A rémképekkel nem hadakozhatunk. Nem tudjuk, mi váltja ki azokat. Meggyőző szavainkra egyáltalán nem hallgat. Egy ideigteljesenkimerülve fekszik, akárcsak egy halott a koporsóban. Viaszsárga, mintha hetven éves lenne. Majd megint szívébe lopódzik a rémület, és beszélni kezd:- Most... most megint jönnek... egyik a másik után, egy... kettő. .. három... ez már egészen nagy, majdnem kifejlett... négy... öt... ez egészen kicsi maradt... hat... hét... nyolc... ennek letépték a fejét, a kezében viszi... kilenc... tíz... ennek leszakították a lábát... kétfelé van tépve és vérzik... tizenegy... tizenkettő. .. és most csak egy kar... és egy láb... Hol van a fejed... a többi tagjaid? Hirte lenül megragadja a takarót és arcára szorítja. - Nem... nem nem... menjetek... menjetek... semmi jogotok az élethez... Kisvártatva újra kezdi; - Halljátok, mit mondanak? ... Nem láthatjuk
