A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)
1965-04-01 / 4. szám
43 Nagypéntek nem mozgatja meg közel sem így a várost. De tagadhatatlan, hogy érezni lehet az ünnepek ünnepének a közeledtét. Jeremiás siralmait az új rend szerint reggelente éneklik. A zarándok válogathat zenei ízlése, igénye szerint. A pápai bazilikákban ilyenkor szólaltatják meg a klasszikus polifónia legszebb darabjait. Jeremiás próféta olvasmányai után a versikulusokat az énekkar Palestrina, Vittoria, Orlando Lasso kompozicióiban énekli, az aranykazettás mennyezetek és a mozaik-boltozatok alatt oly időtlenül lebegnek az egymásba fonódó szólamok, mint amilyen időtlenül tartja áldó jobbját a diadalív közepén sugárzó Krisztus a Pantokrator, a mindenek teremtője, aki értünk emberekért és a mi üdvösségünkért emberré lett, kinzatékPoncius Pilátus alatt, megfeszítették, megha- la és eltemetteték. Súlyos és könnyű, fölemelő és porbasújtó ez a polifónia, minden ütemében két misztérium feszül egymásnak: a bűn és a kegyelem titka jelenik meg előttünk úgy, ahogyan a népek apostola hirdette: a mindent elöntő bűnön is túl tudott áradni a kegyelem. Ha pedig valaki a gregorián éneket szereti, az Aventinuson megtalálja a bencés rend templomát. A bencés fiatalság olyan szépen kíséri a szertartásokat, hogy éneküket hallva nem is lehet másra gondolni, mint Isten angyalaira és szentjeire. Azoktól tanulták el a rendi ősök, hogy mint kell az üdvösség fáján magasztalni a világ Megváltóját. Különösen a hús vét ünnepére virradó éjszaka bontakozik ki a maga teljes szépségében ez a bencés liturgia. A húsvéti gyertyát hozó diakónus hármas kiáltása Lumen Christi, mintha a vőlegény érkezését jelző násznagy éneke volna. Kint a városra még a nagyszombati gyász éjszakája borul, aztán éjfél körül ebben a szeles tavaszi éjszakában valahol megkondul az első harang. Sötétséget, rémeket oszlató hangja épphogy el nem vész az alacsonyan száguldó felhők alatt. De szavát követi egy távoli társa, a karcsú kampanilék márványlapokkal tagolt ablakaiból felelgetni kezdenek egymásnak az örök város bronzpalástot viselő őrei. A gyertyafényes templomok oltáránál pedig fölujjong a bárány himnusza. Amikor a vigilia mise után kilépünk a templomból, a hegyek fölött inkább csak sejthető derengéssel már közeledik a virradat. Az Aventinus kertjei között a ciprusok és pálmák alatt mintha Lázár nővérével találkoznánk. Siet, a kenetet viszi, de mi már tudjuk, amint az első húsvét hajnala is tudta, hogy a sírt üresen találja. "Fontosabb a jó, amit teszünk, mint a rossz, amelyet leleplezünk. (G. Thibon)
