A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1964-10-01 / 10. szám

29 Ionosén azokban a pillanatokban, amikor túlhalmozódik a munka, ami­kor a követelmények terhessé válnak, a nehézségek legyőzhetetlen- nek látszanak. Az illúziók tovatűnnek. Nemcsak azok, amelyek az ifjúság lénye­gét alkották, hanem azok is, amelyeket az élet még kinemprőbált újdonsága hoz magával. Az egzisztencia alaphangulata eddig az alapítás, az építés, a küz­delem felelőssége, komolysága és elszántsága volt. Az élet elveszti frissességét, újdonságát, érdekességét és serkentő erejét. Tudja már az ember, hogy voltaképpen mit is jelent a munka és a küzde­lem, hogy miképpen viselkednek az emberek, hogyan állnak elő a bo­nyodalmak, hogyan megy át az emberi alkotás a kezdet, a fejlődés és a végállomásain, hogyan fejlődnek ki az emberi viszonyok, hogyan buggyan elő és hogyan szivárog szét az élet homokjában az öröm.... Tovatűnik az új találkozás és vállalkozás varázsa. Minden isme­rős már az egzisztenciában. Az ember már tudja, hányadán van az élettel. Úgy érzi, mintha a dolgok ismétlődnének. Ez természetesen nem egészen igaz, hiszen - s erről már szóltunk - semmisem ismét­lődhet meg az életben. A régi mondás "semmi sem új a nap alatt" visszafordítható és mondhatjuk: "minden új a nap alatt", mert sem­mi sem történt meg így. És mégis valamiképpen az ismertség, az egyöntetűség érzése veszi uralma aláa lelket, minden rutinná válik. Az élet mindjobban kimutatja szegényes oldalait. Csalódnunk kell azokban, akikben egyszer reméltünk. Azelőtt nem vettük észre, hogy mennyi érdektelenség, közömbösség, sőt rosszakarat van a világban. Most belátunk a kulisszák mögé és észrevesszük, hogy a dolgok sok­kal nyomorúságosabbak, mint ahogy látszanak. Unalom és kedvetlenség jelentkezik. A régiek "taedium vitae "-je; egy mély kiábrándulás, amelyet nem egy meghatározott tapasztalat, hanem az élet egésze vált ki. Az élet kezdetben sokat ígér, ez a "módszere" velünk szemben. Különösen a pubertás és az ifjúkor ide­jén érzi az ember az élet végtelen ígéretét. Ez felbátorítja (Schopen­hauer azt mondaná: elcsábítja) az embert, hogy belevesse magát az élet ismeretlenségébe, hogy magára vállalja a barátság, a szerelem és a hivatás kötelezettségeit. Az élet halad tovább és az ígéret ereje gyengül. A szem egyreéle- sebben lát és egyre kevéssé bízik a szív. Mindig világosabbá válik, hogy az élet nem tartja be ígéreteit: kevesebbet kaptunk tőle, mint amit rápazaroltunk. Ekkor áll be mindegyikünk életében a "nagy ki­

Next

/
Thumbnails
Contents