A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1964-10-01 / 10. szám
16 Elkésett kiáltás Az alábbi kíméletlen írás nem költött elbeszélés, hanem valóság. Egy magyar pap jegyezte le merész őszinteséggel fiatal házasok részére, akiknél még nem késő, mert a tűzhely lángol, vagy a hamu még meleg, nem hűlt ki teljesen, - de kihűlhet. Ahogy az utcát keresem a város peremén, úgy éreztem magamat, mint egy orvos, akit bonyolult esethez hívnak, s a diagnózistól nemcsak a beteg sorsa, de saját praxisa is függ. Átgondoltam még egyszer, amit a férfi tegnap este mondott: Feleségem bajor lány, 7 éve ismerjük egymást, 4 éve vagyunk házasok, 3 éves kislányunk van. Két hete beállt a krízis és most válunk... Főtisztelendő Úr, könyörgöm, mentse meg a házasságunkat! Hát ebben ügyködöm, amikor a téli félhomályban a csengőgombot keresem, amely alatt olyan magyar név díszeleg, mely megállná a helyét akármelyik pesti "réztáblán a kapu alatt". Ahá, itt van... ! Nem csengetek. Egyszer, pár pillanatig még átgondolom az "esetet" - mondom, talán én is vizsgázok. Az asszonyt, akivel most négyszemközt beszélnem kell, soha nem láttam. Nem én eskettem őket s ez a tény most kicsit megnyugtat. A csengőt kihallom, s máris nyílik az ajtó. Vártak. Hiszen félórával ezelőtt telefonáltam. Magas, szőke fiatalasszony fogad, példásan tiszta, szép, otthonos lakásban. A folyóson csikóbőrös kulacs függ a falon, fölötte hosszú fonott ostor, amilyennel odahaza a kanászunk nagyobbat tudott durrantani Szenteste két hosszú tülökszó között, mint egy közepes német petárda. A szobába tessékel, ahol másik meglepetés fogad: remek ízléssel berendezett magyar szoba. Az asztalon gyönyörű kalotaszegi terítő, mögötte a kerevet zsúfolva magyar párnákkal, a támlájáról pedig két hatalmas matyóbaba mosolyog rám olyan kedvesen, hogy önkény
