A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1964-10-01 / 10. szám
14- O, Atyám, rettenetes... rettenetes... de egyben vigasztalóis. Most már nem is bánom az életemet, hogy magányos maradtam...- Te Barna, nem ismerek rád! Mi szél suhintott meg ott Pesten? Olyan szörnyen titokzatos vagy.- Nem is tudom, hol kezdjem. Azt tudod, hogy minisztériumi tisztviselő voltam valamikor. A Földművelésügynél. Onnan kerültem ide kiábrándult, csalódott, megsebesült lélekkel. Egy garden-partyn láttam meg. Rögtön első pillantásra éreztem, hogy elveszem. Benne 32 éves szemmel megláttam, amit minden leányban eddig ösztönösen kerestem, de soha meg nem találtam. Egészen igézete alá kerültem. Mintegy holdkóros, úgy jártam akertben... pedig még nem is ismertem. Mindenáron meg akartam vele ismerkedni. A szeme, a tekintete, mosolya, mozdulatai, arcjátéka, testének minden vonala úgy belém vésődött, hogy csak behunytam a szemem és ott volt előttem... Végre bemutattak neki... Utána minden találkozásunk egy kis mennyország volt nekem. Maga a tiszta nőiesség minden megejtő bájával, varázsával... Soha sem hittem volna, hogy földi teremtmény ilyen angyali lehessen... Mikor aztán azt gondoltam, hogy ő is úgy érez, mint én, szinte gyermekes makogások közt megkértem a kezét. S tudod, mit mondott: Sajnálom, Barna, hogy fájdalmat kell okoznom magának, de már menyasszony vagyok... Rettenetesen ért ez a kosár... De még borzasztóbb volt, hogy valaki menyasszony létére úgy lehet valakivel, mint ő én velem... Ezért maradtam agglegény... Ennek az álomnak éltem... Mind a ketten hallgattak. Barna mélabús tekintete mosolyba csúszott át, szinte derűs huncutság ugrált a szemében.- Atyám, de az álomkép szétfoszlott. Most ezen a pesti úton. A- nyámat felvittem a Svábhegyre. Ahogy az Olasz-Fasoron felszálltunk a fogaskerekűre, egy termetes asszony szuszogott fel négy felnőtt lányával. Az asszony arca puffadtan kövér, kis fitos orra szinte eltűnt benne... Nagyobbik lányával épp velem szemben ültek le... En anyámmal társalogtam... Néha rátévedt tekintetem a nőre, mert a szuszogása odaterelte figyelmemet. Határozottan közönséges arc volt, melynek holdvilág kerekségében nem is voltak vonások, minden összefolyt mint a kuglófon, mely ki akar futni a formájából. Egyszer csak mereven rámnéz és megszólít:- Bocsánat, Uram, de Ön úgy hasonlít valakihez, akit jól ismertem.- Ha nem vagyok indiszkrét, kihez hasonlítok?
