A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1964-09-01 / 9. szám

47

nem sok kedvem volt a tereferéhez.

Végre megszólított. "Hiroshimába megy?" - "Hiroshimába". - "Gondoltam, oda váltotta a jegyet. Katolikus pap?" - "Az volnék". - "ismeri a hiroshimai Collégium (ez a hiroshimai katolikus fiúgimnázium neve) Qnonevezetű tanárát? Az is katolikus Páter". - "Hogyne ismerném! Egy évig voltam vele együtt Nagatsukában". - "Én a Páter nagybátyja vagyok. Apja meg én testvérek vagyunk. Most is az apjához megyek Szagába... "

Csakhamar régi jó barátokként társalogtunk egymással. Mondta, hogy kerékpár-üzlete van Nagaszakiban. Nem megy valami fényesen, panaszkodott. Egyre több a motorkerékpár, fogy a kerékpárosok száma. Lassan már csak a nők és gyerekek ülnek kerékpárra.

Majd rám tereló'dött a szó. Elcsodálkozott, mikor hallotta, hogy én"súdoin"-ban vagyok (így hívja a japán a szerzetesházat). De nem szólt, csak kételkedő pislogással nézegetett felém. Később mégse állhatta meg szó nélkül. "Hát nem csak asszonyok vannak abban a súdoinban?" - Sehogyse ment a fejébe, hogy lehetek én, férfi létemre a kolostorban. Megnyugtattam. A szerzetes élet nemcsak asz- szonyok dolga. Nem fehéméppel kezdődött a kolostori élet. Mind férfinép volt az, a régi, szép időkben. A nők őket utánozták.

Úgy tett, mintha azt hallaná: Japánban eszkimók vannak.

"Hű, akkor nem lehet játék az a szerzetesélet!" - szólta el magát. - "Nem bizony. Ötkor kelünk, pontos napirend szabja meg az élet folyását stb. " - "Oszt még rosszat se tehet ott az ember!" - szakadt ki szájából a csodálkozás. - "Nem igen. A szerzetesháznak más célja van" - nevettem rá.

Kinéztünk az ablakon. "Ez már a szagai síkság" - mutatott rá a földekre. Cihelődött. A következő állomás Szaga volt.

A vonat a Kis Magyar Alföldre emlékeztető síkságon robogott. Japánban szokatlan látvány az ilyen s ík terület. Vékaszerű széna- szalmadúcok tarkálltak a földeken. Csak a nyárfás, jegenyés tanyák hiányoztak...

Barátom egy eldobott csomagolópapírra írt sebtében egy-két szót unokaöccsének. Ezt nyomta a kezembe búcsúzáskor. Kérve-kért, adnám át neki üdvözletét. Már vagy 30 éve nem látta őt... "Ejnye, hát miért nem ír neki hébe-hóba? Vagy mért nem megy el egyszer meglátogatni?" - kérdeztem méltatlankodva. - "Ó ír - mondta mentegetőzve. Újévre is kaptam tőle egy üdvözlőlapot... "