A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1964-08-01 / 8. szám
4 tatni, a szentkenet szentségét feladni a beteghez bármilyen időben! A holtakat is képzett, arra alakult "indusztriák" temetik. A sírt szeretteinknek nem mi ássuk, a koporsót nem magunk készítjük. A halottakat a kórházból vagy a családi házból a temetkezési vállalkozó viszi el. Szokás, hogy a családdal együtt a jőbarátokkisebb-nagyobb csoportja egybegyűl a temetés előtti napon a temetkezési vállalkozó termeiben. Milyen megrendítő látni, hogy sokszor a részvét, a szeretet, a térdelő áhítat és könyörgés veszi körül a koporsót. És milyen kiábrándító kép, ha néha szinte egészen elhanyagolják a koporsóban fekvő holtat és hangos terefere, üzleti megbeszélések helyévé alakul az a hely, melyre tulajdonképpen azért jöttek el az ismerősök, hogy tiszteljék azt a halottat, aki életében a lelket hordta és most Isten ítélőszéke előtt áll. A temetések a rohanó élet forgatagában egyre inkább elnéptelenednek. Kis csoport üldögél a templomi padokban egymást nézegetve a halottért mondott mise alatt. Ha ismerőseink temetésére megyünk és körülnézünk, megdöbbenthet az a közöny és részvétlenség, ami majd minket is körülvesz nemsokára, ha a föld alá készülünk. Csak az igazi szeretet, a mély hit, az irgalmasság szent érzése az, ami segít ezen a szívtelen közönyön és Isten parancsának kötelezettségét beteljesíti. Az irgalmasság testi cselekedeteinek ezen néhány példáján túl még számtalan alkalmat kínál nekünk a változó, meglepetésekkel és szenvedésekkel teljes emberi élet. De térjünk az irgalmasság lelki cselekedeteire néhány pillanatra. Vajon, mikor kereszténységről beszélünk és Krisztus tanítványainak valljuk magunkat, tudatában vagyunk-e annak, hogy legmélyebb emberi kötelességünk figyelmeztetni bűiben élő testvéreinket arra, hogy életük legfontosabb reményét, az örök üdvösséget dobják el maguktól, ha vissza nem térnek Istenhez? Vajon gyakoroljuk-e azt akereszténykötelességet, hogy tanáccsal, felvilágosítással segítjük azokat, akik tudatlanok a hit dolgában? Kétségek között vergődő, ingatag hitű felebarátaink között a magunk hite, életünk példája és az igazság meggyőződését vallónyelvünk segíti-e őket, hogy újra biztos talajon, Isten útján járjanak? Mindenki szeret örülni azok társaságában, akik jómódban, egészségben élnek. Vajon keressük-e vagy legalább nem kerüljük-e el azokat, akik a szenvedés kínos és szürke légkörében tengődnek? Atesti és lelki betegeket, a nagy megpróbáltatások alatt görnyedő, a keresztet vonszoló embertestvéreket?
