A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1963-09-01 / 9. szám
25 ába nevelték fel szépen gyermekeiket, még sincs, aki feléjük nézzen?- Bocsássák meg, főúr, de nékünk is megvan a magunk baja.- Meg ám! Úgy látszik most is azt voltál egy kicsit feledni a szövetkezetbe’ , hé?- Dehát ott van a Boris, nála jobban senki sem tudná őket gondozni.- Úgy ám! Szegény Boris! Nem elég neki a két tehetetlen öreg, ott van a gazdaság gondja is. Nem sül ki a szemetek, hogy itt laktok a faluban öten testvérek és a szomszédok meg jóakarók segítenek neki most is a szénában?- Hát mért nem szól? Tudhatná, hogy csak a száját kell kinyitni, oszt ott vagyunk.- Ejnye Andris, te is gazdaember vagy. Tudod, mikor a legsürgősebb. Azt is tudod, hogy Boris egyedül kínlódik. Nem volna illendő néha-néha bekukkantani s azt mondani: Hej, Boris, hogy vagy? Nem kell valami segítség?- Hát majd benézek! Őszre fordult az idő. Sok eső, sár, hűvösödik is. Az öreg Benczé- ék is köhicsélni kezdtek. Egy ilyen esős, hűvös napon rohant fel Boris a lőcsfalvi paphoz. Valakinek el kellett hogy panaszolja magát. Az orvos azt tanácsolta, hogy édesapját feltétlen kórházba kell szállítani, mert idehaza nem lehet neki megadni azt a kezelést, ami lábra állítaná. Erre összefutott a Bencze-had. Rátámadtak Borisra. Elmondták hálátlannak, kegyetlennek. Gyanúsítják, hogy így akar megszabadulni az öregektől. .. A legképtelenebb vádakkal illetik a szegény teremtést. Nem csoda, ha kiszaladt a házból. Most azt kéri, hogy jönne el a plébános úr s csinálna valamit, mert ő már nem bír velük.- No gyerünk, Boris, majd megkeresztelem én őket másodszor is ha már kényszerítenek rá... Vasvilla szemekkel néztek húgukra, mert sejtik, hogy ő hozta nyakukra papjukat. Ravaszak, sunyiak. Előnyt akarnak szerezni s még a pap szóhoz sem juthat, mint a betanult szfadarabban egymásnak adják a végszót; hogy a Boris így hálátlan, meg amúgy kegyetlen; hogy így akar megszabadulni apjuk és anyjuk gondozásától; de ők jó gyermekek s nem nézhetik tétlenül, hogy ők ezt nem engedhetik, hogyha az öregeknek eljött az órájuk, haljanak meg saját portájukon, nem a kórházban. A pap egy ideig türelmesen hallgatja a sok esztelen beszédet, de a végén elunja:- Most aztán én teszem le agarast s egy szót se többet! Én ismer-
