A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1963-07-01 / 7. szám
45 Az asszony fáradtan egy székre roskadt s újra, még szívettépőb- ben zokogott.- O, Istenem, ez már sok! Túl sok! Vártak, míg kissé megnyugodott. Lassankint elcsendesedett és mély sóhajokkal, szaggatott mondatokban kezdett beszélni, miközben mereven, rémült szemekkel maga elé nézett.- Ti azt nem láttátok, fogalmatok sem lehet róla. Tudjátok, hogy a laktanya közelében laktunk s éjjel-nappal reszketni kellett. Szüntelen hallottuk a sortüzeket s a kivégzettek segélykiáltását. A neveket nem tették közzé s én soha nem tudhattam, mikor kerül fiamra, férjemre a sor. Este, ha hazajöttek, átöleltem őket, mintha először lennének enyémek s reggel, mikor a kötelességük elszólította hazulról őket, mindig úgy kellett búcsúznom, hogy talán utoljára voltunk együtt... Egyszer megengedték a holttestek megnézését. Megcsonkították őket, hogy megrémítsék a lakosságot és úgy mutatták azokau .. Valamelyik rettenetes napon nem jött haza a fiam. Másnap a férjem is otthon maradt. Vártuk. Nem jött. Mind a ketten tudtuk egymás gondolatát, de iszonyú volt rágondolni. Végre én nem bírtam tovább.- Gyere, mondtam, és férjem értette, mit akarok.- Nem, édes, te maradj, én majd végignézem őket. Nem engedtem. Retten mentünk le. A fal mellett megcsonkított hullák tömege. Apák, anyák, gyerekek keresték halott, agyonkínzott szeretteiket.. Ti nem tudjátok ezt elképzelni...- Dehogy nem, drágám, hidd el, érezzük mi is fájdalmadat. Mentünk tehát a tömeggel, sokan voltunk. A palánk oldalánál átlyuggatott céltáblák tövében feküdtek a kivégzettek. Sok felismerhe- tetlen volt, szétlőtték arcát, irtózatos volt hallani, amint egy-egy közülünk megtalálta, akit keresett és jajveszékelve borult véres hullájára. Mi is kerestünk. Végre én felismertem a fiamat, egy idősebb úr mellére hanyatlott, arra hajtotta vérben ázó fejét. Futottunk hozzá, az őr azonban utunkat állta s nem akart engedni.- Majd én odaviszem, mondta, ez a parancs, ha kérik. Mutassák, melyik az! Mind a ketten egyszerre mutattunk oda s akkor az őr belerúgott fiamba s lökve-taszigálva a lábunkig hengergette. En az iszonytól mozdulni sem bírtam, de férjem mint egy őrült, a vörös őrre vetette magát s fojtogatni kezdte... Nem sokáig.. Agyonlőtték ott a fiam holtteste mellett.- Szegény Christine, sóhajtotta Jósé édesanyja, hagyd abba, nagyon megviselnek szomorú emlékeid. Jól tetted, hogy hozzánk jöttél, itt biztonságban leszel kisfiáddal.
