A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)

1963-06-01 / 6. szám

25

H protestantizmus

szÉtfargrirsolódrisa

XXIII. János pápa a keresztények baráti egymáshoz való közeledését kívánva elősegíteni, többször említette, hogy a szakadások létrejöttéért mindegyik fél felelős és jobb a régmúlt e szomorú eseményeit nem emlegetni. Ha most mégis fölemlítünk néhány a történészeknek nagyon is ismerős eseményt, ezt éppen az egység érdekében tesszük.

Keleten már a patrisztikus időkben voltak szakadások, s a görög-bizánci egyházat éppen azért hívják "ortodox"-nak, mivel a ni- ceai, efezusi és kalcedoni zsinat hitének a tisztaságát megőrizte az ariánus, nesztoriánus és monofizita tévedésekkel szemben. Jóllehet nem hiányoztak jelentős történelmi események sem, mint pl. Photi- us (9. sz.) vagy talán még inkább Cerulárius Mihály lázadása (1054), mégis a bizánci egyház csak lassan és alig észrevehetően szakadt el Rómától.

A protestáns szakadás annál inkább észrevehető volt. Manapság mindenki megegyezik abban, hogy ezt a szakadást nagyon sok sajná*- latraméltó esemény előzte meg mind a korai középkorban, mind a XII. és XIII. századbeli katolikus fénykor után. Azt is megengedhetjük, hogy az anglikán egyház elszakadása - az azt követő erőszakos üldözések ellenére - inkább hasonlított a bizánci szakadáshoz. Nemde VIII. Henrik volt az ortodox hit védelmezője Luther tévedéseivel szemben? A szakadás igazi végrehajtója Cranmer volt VI. Edward alatt. Erzsébet, jóllehet üldözte a katolikusokat, kissé enyhíteni próbálta a helyzetet, de sajnálatos módon egy nemzeti hitvallásnál kötött ki. Kompromisszumot akart, de valójában csak véglegesítette a szakadást.

Manapság Luthert nem tartják már a pozitív protestantizmus szentjének, de ördögi prófétának, vagy kiábrándult barátnak sem nevezik többé. Azért szakadt el Rómától, mert élesen látta az Egyházban elburjánzó visszaéléseket. Ennek ellenére, szakadása szándékos volt. A wittenbergi próféta egymásután vonta kétségbe az addig általánosan elfogadott dogmák és hitigazságok egész sorát: a bú