A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1963-01-01 / 1. szám
23 "Jaj, szeressetek sziláján, Hessentsétek el nagy bajomi Eszméim közt, mint a majom A rácsok közt le és föl, Vicsorgók és ugrándozom, Mert semmit sem hiszek s nagyon Félek a büntetéstől...” JÓZSEF ATTILA istenélményét ezek után jobban megértjük. Ama- gárahagyott árva kiált Istenhez vallásos ihletésiT verseiben. Attila vallásosságát a magány jellemzi leginkább, a magányos kiáltozás. Nem volt egy keresztény közösség, amelyben otthon érezte volna magát; számára nem volt Any a - szentegyház. ”... A görög keleti vallásban nyugalmat nem lelt, csak papot..." vallja "József Attila" c.versében. A kis rongyos rikkancs így beszélget Istenével: "Dolgaim elől rejtegetlek, Istenem, én nagyon szeretlek. Ha rikkancs volna mesterséged, segltnék kiabálni néked..." (Istenem. . . ) Mély gyermeki hit szólal meg egyik legszebb ifjúkori verséből: "Láttam, Uram, a hegyeidet s olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, hogy küszöbödre ülhessek, Uram Odatenném a szívemet, de apró szívem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában elvesz az ő gyenge dadogása..." Itt nem a külvárosi proletárgyerek szól, mint előbb idézett versében, hanem a kukoricacsősz, a napszámos fiú, aki a fák és füvek, meg a zöldes fénytf bogarak társaságában feledte magányosságát. A Teremtő szépségét fedezte fel a természetben elömlő harmóniában: ”... az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik, s te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban ott állsz az útjuk végén meg nem zavarlak, én Uram, elnézel kis virágaink fölött." (Isten)
