A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1963-01-01 / 1. szám
24 Igen, a mennyei Atyának gondja van a virágokra és bogarakra; mennyivel inkább az emberekre! De Attilának egyre nehezebb lesz hinnie a Gondviselésben. Talán, ha egy szerető földi édesapa közelébennőtt volna fel, könnyebb lett volna neki hinnie a mennyei Atyában. A békés harmóniát,, a gyermeki hitet megzavarja a kegyetlen valóság. Ahogy nő a költő árvasága, úgy nő reménytelensége. Úgy érzi, hogy Isten sem törődik vele (Vers): "Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt fel engem...“ Ahogy az elmezavar úrrá lesz rajta, rettenetes félelmek szánják meg. Mint a fuldokló a végső segítség után, ismét csak Istenhez kiált: “Ijessz meg engem, Istenem, Szükségem van a haragodra. Bukj fel az árból hirtelen, Ne rántson el a semmi sodra... ..Meghalni lélekzetemet Fojtom vissza,ha nem versz bottal Es úgy nézek farkasszemet, Emberarcú, a hiányoddalT (Bukj föl az árból) Régen még "tetten érte szívében" Istent (Isten), most már csak ahiányát érzi. Jó lenne, ha lenne Istene, aki tilt, aki büntet és jutalmaz: "Óh boldog az, kinek van Istene, ki rettenetes és maga a jóság, kinek sebet kap reszkető keze ha leszakítja a tilalmas rózsát...” Ha lenne Istene, lenne túlvilág, örök élet, ahol boldogan élhetne, újra együtt lehetne a mamával. Egyik töredékes versében csukló sírásba fullad sála ja: "Édesanyám, egyetlen drága, te szüzesség kinyílt virága, önnön fájdalmad boldogsága. Istent alkotok (szívem szenved), hogy élhess, hogy teremtsen mennyet, hogy jó legyek s utánad menjekI“ Máskor meg újra csak feléled a fájdalom hamuja alá temetett hit parazsa és a költő ismét csak fohászkodik Istenhez:
