A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1963-05-01 / 5. szám
17 zsinat közvetlen előkészítésének idején a szakemberek. A szentszék a legnevesebb liturgistákat hívta meg az előkészítő bizottságba és ezeknek kellett, átfogó elméleti tudásukat, hagyományismeretüket és lelkipásztori tapasztalataikat latba vetve, a főpásztorok által Rómába felterjesztett javaslatokat a teológia nyelvén szabatosan megfogalmazni. SZABADJON rámutatnunk arra, hogy az Egyház korábban megtartott 20 egyetemes zsinata közül egyik sem foglalkozott a liturgia hit- tudományi és lelkipásztori problémáival. Számos probléma ugyan már a hitújítás korában is megmutatkozott, de a tridenti zsinat erejének legjavát a katolikus hitigazságok védelmére fordította. A szentségekre vonatkozó kinyilatkoztatott igazságokat kellett szabatosan megfogalmaznia azokkal szemben, akik pl. a szentmisét meg akarták fosztani áldozati jellegétől, tagadták Jézus Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, elvetették a gyónást, a betegek szentségét, a papszentelést, és a keresztény házasságot is a polgári kötés színvonalára igyekeztek lesüllyeszteni. Csak jelen századunkban kezdett a teológiai tudományok érdeklődésébe kerülni a liturgia, mint az oltár köré gyűlő keresztény nép közösségi imaélete. AZ ELSŐ világháborút követő években erősödött naggyá a liturgikus mozgalom. A lelkipásztori munkában dolgozó világi- és szerzetespapság a templomi élet fellendítése érdekében egyre közelebb igyekezett hozni az oltárhoz a hívek tömegét; a keresztény nép is kezdett érdeklődni a szertartások szépsége és lelki tartalma iránt és hamarosan nem egy templomban a leglátogatottabb szentmise a liturgikus mise lett. A hívek nemcsak azt tanulták meg, hogy mint kell felelniük latinul a miséző pap latin imáira, hanem megismerték belülről a szentmise felépítését, követni tudták kis misekönyvükből az előmise és utómise változó imádságait is és %y egyre jobban bekapcsolódtak az Új-szövetség áldozatának kegyelmi áramába. IGAZ, a liturgikus misékre a hívek zsúfolásig megtöltötték a templomokat, de, különösen a nagyvárosi plébániákon, igen sokan csak az egészenkorai, vagy egészen késői misére juthattak el és -sajnos- sokan voltak olyanok is, akik egyszerűen nem mentek misére, mert annak szertartását nem értették, jelképes cselekményei idegenek voltak számukra. Hogyan kellene, hogyan lehetne a liturgiát a keresztény nép közkincsévé tenni éppúgy, mint volt valaha az ősegyház idejében? Hogyan kellene, hogyan lehetne minden hívőt életközelségbe hozni az oltárhoz úgy, hogy a pap i- májában a saját imájára ismerjen, a pap áldozatában saját kegyelmi életének forrására találjon? Minden hívő! Nemcsak a sokszáz
