A Szív, 1961 (47. évfolyam, 2-9. szám)

1961-02-01 / 2. szám

2

Hamukereszt a homlokunkon

(Kis olvasmány a farsang végére.)

Még nem hallgatott el egészen az a pezsgő, féktelen, sőt duhaj zene, amely a farsang három eszeveszett napján úton-űtfélen hangzott a tánctermekből. Ifjak, öregek egyaránt átadták magukat az "é- let" kiélvezésének: félre a gondokkal, végre is "búsuljon a ló", nem pedig mi, akik az öröm serlegét akarjuk fenékig kiüríteni! A hajnaltájt hazafelé tartó farsangolók fülében még ott cseng a pattogó slágerek hazug ígérete, hogy hát "Sej, haj, sose halunk meg!" Az arcokon és ajkakon ott dísztelenkednek a szétmázolódott szépítőszerek, amelyekről sohasem lehetett még biztosan eldönteni, hogy hordozóik önmagukat, vagy másokat akarnak-e félrevezetni velük.

Ünneprontás?

És a "kiteljesült életnek" ebbe a diadaldalába szól bele "ünneprontóként" az Egyház. A csípős, még alig derengő februári hajnalba belekiáltja, hogy az "élet dalának" utolsó versszakát én írom meg számotokra: Memento homo... Ember! Emlékezzél meg arról, hogy porból vagy és porrá leszel!...

Gyászdal vagy diadalének?

Az Egyház nem tintával, vagy vérrel írja ezt a versszakot. És nem papírra írja, vagy esetleg érctáblára. Hanem megszentelt hamuval az ember homlokára írja rá lesűjtónak látszó, valójában fölemelő üzenetét. A hamu azoknak a pálmáknak, vagy barkáknak a maradványa, amelyek megélték az előző év pálmavasárnapjának a hozsannáit. A homlokok meg emberi homlokok: embereké, akik mind arról álmodoznak, hogy az életnek diadalt és hozsannát kell hoznia számukra. Es az az írásjel, amellyel az Egyház, végtelenül egyszerű, de annál megkapóbb szertartás keretében, a homlo