A Szív, 1960 (46. évfolyam, 7-11. szám)
1960-11-01 / 11. szám
5 gatom. Még prédikálok is neki, mint a papok rossz híveikhez:- Annyiszor mondtam már neked, hogy nem szabad úgy kitörni. Ha nem fegyelmezed nyugtalan véredet, minden kalandot el fognak tiltani tőled! Látod, a Közjegyző-bácsi kutyája, a lassú, kócszínű vizsla tudja a jó modort. Ott kullog a gazdája lába mögött és nem mozdul, míg az nem int neki! A vadászkutya rámnéz. Le tudom olvasni bánatos szeméből a feleletet:- Könnyű a közjegyző kutyájának! Öreg és alszik már a vére. Nem érzi a róka szagát messziről. És ha futni volna kedve iramodó nyúl után, köszvényes lábai elkedvetlenítik. Mit csináljak, ha fiatal vagyok és nincs ész, mely gyors lábaimnak megálljt parancsolna! Apám hívó hangját hallom és nincs hatalom, mely lassítaná gyors iramomat. Mellette állok lihegve. Hátamra veszem az élelmiszer zsákot és a puskát. Szabályosan, ahogy a vadászok teszik. Könnyű járni, nem nehéz a fegyver és a hátizsák terhe. Szánra ülünk a községházánál. A vadászok még csendesek, a hajtok álmosak. Ropog a hó. Ahol a szán megtöri, ott mint a fehér füst porlik föl a szél sipoló lihegésétől. Körvadászat! Harangszó kondul fantáziám éltető képeibe. Nem a szülőfalum harangja. Mellettem szól amerikai templom tornyában. Órám háromnegyed hatot mutat. Indulhatok a sekrestye felé. Míg öltözöm, újra megvillan a kép. Nem a körvadászaté. Vadászat volt akkor is, csak apám volt az üldözött. A halál járt körül és leterítette. Nem úgy mint apám a nyulat: pillanat alatt, csattanó lövéssel. A halál a betegség régimódi nyilával mérgez. Most ott fekszik apám a temető-kertben nehéz, fekete márványkő alatt. Fekete ruhát hord, ahogy a halottak sírbatérésük napján. Éles szeme csukott. Fáradt, erőteljes lépte megállt. Hajlott válla kiegyenesedett. Vállamat a hófehér alba érinti, aztán az ébenfekete miseruha. A virágtalan oltáron szikrázó fehérséggel villan az oltárterítő.
