A Szív, 1959 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1959-09-01 / 9. szám
100 ISTEN IRGALMASSAGA szentgyónás által, amelyet Isten erre a célra rendelt, 4) az elhatározást, hogy az Istennel szemben elkövetett jogtalanságot és igazságtalanságot jóvátegyük, és végül 5) a szándékot, hogy a bűnt ezentúl feltétlenül kerülni fogjuk. Ezek között a legfontosabb a bűn rosszaságának felismerése és ennek következtében a bűn gyűlölete, mert ez a többit is magában foglalja. A kereszténység első korszaka nemcsak az életszentségnek és a vértanúságnakvolt a hőskora, hanem a bűnbánatnak is. Ennek természetfeletti és természetes oka is volt. "Mégnem hűlt ki Krisztus vére - mondja szent Jeromos - azért forró volt a lelkűk. " Lángolt bennük a szeretet az isteni Megváltó iránt, és egész valójukat áthatotta a bűntől és a pokoltól való félelem. Ugyanakkor a pogányok és a zsidók felhasználták a keresztények egyéni bűneit arra, hogy üldözést indítsanak ellenük. Az Egyház tehát már puszta önvédelemből is arra kényszerült, hogy kizárja magából a bűnöst, nehogy a többieket is veszély érje. A megtérőt csak hosszú, kemény vezeklés után vette vissza, amikor a büntetés veszélye a világi hatóság részéről már nem fenyegetett. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy milyen erkölcsi fertőből emelte ki a kereszténység a pogányságból megtérteket, s milyen erős és csábító kísértéseknek voltak azok kitéve környezetük részéről, nap-nap után. Az Egyháznak tehát szüksége volt minden szeretetére és szigorára, hogy őket megőrizze a jó úton. Mindazonáltal jóidéig inkább a.könyörülő szeretet, mint a szigor érvényesült a bukottakkal szemben. Az egyházüldözések azonban sokakat rávettek hitük megtagadására, s ez kiváltotta a szigorúbb i- rányzatot a bűnösökkel és visszatérőkkel szemben. Ennek az irányzatnak egyes képviselői még túlzásba is mentek, és azt állították, hogy bizonyos bűnökre, mint pl. a gyilkosságra, paráznaságra és a hithagyásra nincs bűnbocsánat. A túlzókat azonban eretnekeknek nyilvánította az Egyház, amely mindig hűséges maradt Mestere szelleméhez. Ebben az időben, azaz a harmadik századtól kezdve, az Egyház hivatalosan is meghatározza a vezeklés módjait. Négy fokozat alakult ki, előbb a keleti, utóbb a nyugati Egyházban is. A bűnbánók négy fokozata A vezeklésre önként vállalkozó bűnöst az Egyház először a síránkozók csoportjába osztotta be. Ezeknek tilos volt belépniük a templomba, hanem annak ajtaja előtt álltak gyászruhában, elhanyagolt külsővel, és a szentmisére gyülekező hívek lábaihoz borulva, esedezve kérték őket, hogy járjanak közben érettük. Hónapokig, eset-
