A Szív, 1959 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1959-09-01 / 9. szám
101 leg évekig tartott a vezeklésnek ez a fajtája. Utána a vezeklő átlépett a hallgatók csoportjába. Ezek számára már külön hely volt fenntartva Isten házában: a templom udvara, előcsarnoka. Itt volt a helyük azoknak is, akik a keresztségre készültek, vagy akik zsidók, pogányok, eretnekek voltak, de vendégkép eljöttek a keresztény istentiszteletre. Mindezek résztvehettek az ún. hitújoncok miséjén. Amint azonban a felajánlással elkezdődött az oltáriszentségi áldozat, mindezeknek - fájó szívvel - távozniuk kellett. Az első két állapot csak mintegy bevezetésképen szolgált a tulaj- donképeni bűnbánó, vezeklő állapotba, amely a leborul ás fokozatával vette kezdetét. Miután a "hallgatók" eltávoztak, a püspök egyenként rátette kezét az előtte térdelő "leborulókra" és a hívekkel egyetemben imádkozott értük. Ezután nekik is távozniuk kellett, és a felajánlással megkezdődött a szentmise. A "leborulóknak" sokat kellett imádkozniuk, böjtölniük és buzgón gyakorolták a keresztény irgalmasság cselekedeteit. Ez az állapot is hosszú évekig elhúzódhatott. Innen a negyedik, az ún. résztvevők állapotába, fokozatába léptek a bűnbánók. Alázatos várakozás volt ez a hívekkel való teljes közösségbe való felvételre. Ezek már résztvehettek az egész szentmisén, de nem áldozhattak, és - ami nagy megaláztatás volt számukra - nem tehették a felajánláskor az Ur oltárára ajándékaikat. A régi időkben ugyanis ez a vagyoni erőkhöz mért önkéntes adózás, amely alól úgyszólván csakis a koldusok voltak felmentve, a hívekkel való közösség jele volt, s mintegy jogot adott a szentáldozásra. Ennek az adózásnak mai formája a felajánlás idején tartott gyűjtés. Nagyon megszégyenítő volt, ha visszautasították valakinek adományát, pedig megtették ezt még császárokkal is. Mint említettük, ezt a nyilvános bűnbánatot sokan önként is elvégezték. Eltekintve tehát a nyilvános bűnösökről, akikre az Egyház is kiróhatta azt, általában véve nem lehetett tudni, kicsoda milyen vétkekért vezekel. A szentségi gyónás akkoriban is titkos volt. Különösen megható vonása volt ennek a bűnbánatnak az, hogy a hívek nem annyira büntetésnek, mint inkább különös kegyelemnek tekintették. Egyes szónokok azt hirdették, hogy valamint a keresztség- ben.úgy a nyilvános bűnbánatban is csak egyszer részesedhet valaki. Ha tehát újra elbukott, köteles volt ugyan vezekelni.de már csak magánúton. Arra, hogy vele újra az egész Egyház sírjon, bánkódjék, többé már nem volt érdemes. A BŰNBÁNÓK NÉGY FOKOZATA