A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)

Sinkó Ferenc: A hétfájdalmu Szűz leánya

— 0, mondtam az édesnek: Sarolta, ha jelmégy a mennyországba, szoríts nekem is egy kis helyet... Nagyon szenvedett, szegényke, borogatást kellett raknom a Ms oldalára. Tüdő- gyulladása volt. És kehelt, szegényke, nagyon kehelt.

Olyan csöppecske Szijjártó néni a ravatal mellett, hogy homlokával alig éri el a koporsó peremét. Utoljára becézi drága terhét, akit mindvégig kicsikémnek, kis aranyomnak nevezett. Aztán nehézkesen kibotorkál a magas küszöbön, hogy átöltözzék.

Mi magunkra maradunk a halottal.

EGY ÉVVEL EZELŐTT ismertem meg személyesen, éppen barátom, László atya révén. Először nem akartam hinni, amiket róla mondott, mint ahogy Kaszap István kultuszától is idegenkedtem mindaddig, amig egyénisége meg nem hódított.

— Tavaly nyáron, egy fülledt vasárnap kerültem a beteg ágya mellé. Éppen a Legszentebbet hozta neki pap barátom. Nem volt sok, amit láttam, de megtántorodtam tőle. A Legszentebb vétele után áhítatba merült. Olyan áhítatba, amelyhez hasonlót életemben még nem láttam s amitől megrémült bennem mindaz, ami rossz és bűn. Percekbe telt, amig össze tudtam szedni magam. Ugyanazt az áhítatot láttam az arcán, amellyel földműves testvéreim nézik az oltárt.

— Mikor azonban összeszedtem magam, butaságot követtem el. Legyek szálltak az arcára. Minthogy a kezét sem tudta emelni, nem tudta elhajtani őket. Legyezni kezdtem. Először nem hatott rá. De aztán rám pillantott. Én nyomban láttam hogy terhére vagyok. Elmosolyodott és csak annyit mondott.

— Tessék hagyni őket. Mi jóbarátok vagyunk.

— Akkor nem értettem, mit akar mondani. Később jöttem rá, hogy azért mondja ezt, mert ezek a kegyetlen állatok is hozzásegítették a megalázó, a világ szemében csúfságnak számitó gyötrelemhez.

— Mikor befejezte az áldozás utáni áhítatát, beszélgetés kezdődött közöttünk. Nem beszéltünk feltűnő és különös dolgokról, csupán a bűnösökről, akikért ő imádkozik, — soha nem mondta vezeklésnek szenvedését, de minden szava mögött érezni lehetett, hogy értük adta életét. Valahányszor rám pillantott, kényelmetlenül_ feszengtem a széken ágya mellett. Ereztem, hogy keresztüllát a bőrömön.

— Egy későbbi megjegyzéséből és egy üzenetéből aztán meg is bizonyosodtam, hogy nem csalt az érzésem akkor az ágya mellett.

— A beszélgetés hatására legelső dolgaim egyike volt, mihelyt Pestre értem, sürgetni a kármelita atyákat, jegyezzék le ennek a csodálatos teremtésnek a mondanivalóit, életét, — azt is, amit az emberek felé élt, de azt is, amit elrejtett előlük. A kármelita atyák bólogattak, de úgy éreztem, a belüllevők mosolyával néznek rám, a kívülállóra, aki szenzációvá akarja torzítani a belső élet titkait. Ez zavarba hozott és nem mertem belekon- tárkodni az egész ügybe.

— így estem el a katolikus tollforgató számára legizgatóbb szerencsétől : hogy lejegyezhessem egy nagy hős harcát a lelkekért. És még csak nem is bosszankodhatom e csodálatos rend papjaira, mert be kell látnom, hogy igazuk van.

MIKOR IDÁIG ÉREK emlékezésemben a ravatal előtt, vékonylábú öregasszony lép be téli orosz sapkában és hatalmas katonabakancsban. A koldus felesége a hátulsó lakásból. Hosszú léptekkel odadobban a koporsó mellé és beszélni kezd:

— Sarőta, Saróta ! Nem forgatlak többet, édes lyányom !... Elmentééél! De néno! Nyitva van a szemi. Ez jelent valamit. Tudom mit jelent! Vár valakit! Tudom, kit vársz, Saróta... Édesanyádat várod.

131