A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)
Sinkó Ferenc: A messziről jött asszony
A messziről jött asszony Minden órának megvan a maga muzsikája. Reggel és délelőtt inkább furulyák szólnak. Ha megállsz a falu végén, ahol az országút épphogy át tud furakodni a temető és az Ipoly között, hogy korlátot kell melléje állitani a viz felől; délelőtt a domb felé fordulsz, a présházak felé és a szőlők felé. Mert a szőlők között a mélyúton mintha mindig furulyaszót sodorna a szellő, amibe úgy érzed, jó volna belefeküdni, mint friss patakok kék vizébe. A déli órákban az Ipoly felé fordulsz, a füzesek felé és a rét felé. Mert mintha fuvolák szólnának bele a furulyaszóba, ékeshangú cimbalmok és innen-onnan a haragoszöld nagy bokrok tövéből nagybőgők, mint elrejtőzött öreg tehenek, és csellók, mint anyjukat kereső borjak. Ebben az órában jött be a faluba a sirok és a szüntelen folydogáló víz között az úton a vándorló asz- szony. A sirok felett a déli szellő tik- kadtan sóhajtott feléje, hogy panaszosan suttogni kezdtek az akácfákon a tavaly őszről ittmaradt száraz tasakok. A viz pedig arany karikákat szórt az arcára és a hajára, meg a kendőjére, amely nem volt erről a vidékről való. Egyáltalán az egész asszony nem volt erről a vidékről való. Iparosformán öltözködött, de nem volt rövid a szoknyája, hanem éppen hosszú. Lábán papucsféle, de az is furcsa volt. Karján közönséges szürke vászonból kis batyu. A fejére meg a kendő épp hogy ráborítva, úgy lógott le két oldalt a vállán. Termete alacsony, haja, arca pedig olajbarna. Szemét lesütve csöndesen lépegetett az úton. Papucskája alatt szikráztak a homokszemek. Látszott rajta, hogy fáradt, szegényke. Maris ángyom éppen kikanyarodott Simon koma udvarából, mikor az idegen asszony beért a házak közé. Ángyom egyik kezében egy szakajtó kukorica, másik kezét a szeméhez emelte és megnézte az idegen barna asszonykát. Szeme hirtelen káprázni kezdett. Meginogott ott a hidon. Azt hitte eldől. De csak egy pillanatig tartott. Utána hirtelen jókedvű lett. Odakanyarodott a vándor mellé: — Hogy szagitanak ezek a hár- sak! — mondta az idegen asszonynak, — Dicsértessék Jézus Urunk! Az ráemelte a szemét és annyit mondott vissza: — Úgy van! Mindörökké! Maris ángyom alaposan szemügyre vette a kendőt.Elgondolkozva folytatta: — Hozom ezt a csepp kukoricát innen Simontól! — Még tavairól tartozik vele... Most megadta... Jó lesz a malackának. Amaz nem válaszolt, csak mosolygott, szelíden. Maris ángyom megcsóválta a fejét és tovább folytatta: — Szépek a malackáim... Hála Istennek, jól megmaradtak. Erre se válaszolt az semmit. Ángyom szivét csöndes szorongás lepte meg. Hallgatott egy keveset és szót változtatott. — Meleg van. — Meleg, — bólintott az idegen asszony. — Nem jó ilyenkor az utasoknak! — Nem, — hagyta rá az. — Különösen azoknak, akiknek a nagy útra kell lépni. 103
