A Kürt, 1990 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1990-01-01 / 1-2. szám
10. oldal 1990. január—február „Bízzál teljes szívvel az Úrban!” Trust in the Lord A cikk írója Csontosné Doktor Irén Pécsről származik. 1976 óta él a nyugatkanadai Vancouverben. Fiatal korától vallja: „legnagyobb vágyam, hogy orvosmisszionárius legyek e szegények között...” Erről az életcéljáról ma sem mondott le. Férjével egyetértésben, gyermekei nevelése mellett folytatja tanulmányait és készül a külmissziós szolgálatra. Ez az év különösen sok próbát hozott számára, hurrikán, földrengés keresztezte útját. De olvassuk csak el mi is történt valójában: Sok álmom volt az életben, de az egyik legnagyobb vágyam, hogy orvos-misszionárus legyek a szegények között... Miután 3 évet elvégeztem az egyetemen és befejeztem az orvosi alaptárgyakat, vártam, hogy bejuthassak az orvosi szakra. De úgy látszott, álmaim meghiúsulnak, mert évek teltek el, de nem sikerült bejutni az orvosira. így folytattam tanulmányaim biológiapshychologia szakon. A múlt évben hallottam egy kis szigetről, Montserratról, a Karib iái szigetek egyikéről, ahol egy Amerikai Orvosi Egyetem volt és ami,, idősebb korú”diákokat is elfogadott. Gondoltam, no még egyszer, utoljára, jelentkezem... Tavaly novemberben, azonnali felvételt nyertem erre az egyetemre. Szinte ugyanazon a napon, egy helyi egyetemtől is ajánlatot kaptam, hogy a rákkutató munkát és e témában tanulmányaimat itt folytathassam. Nagy dilemmában voltam a két választás között. A tudományos tanácsadóm egy rendkívül intelligens Professzornő volt; nagy kiváltság volt számomra, hogy mellette dolgozhattam. Habár ő nagyon szerette volna, hogy maradjak itt Vancouverben és a rákkutatást folytassam, de nem erőszakolt a döntésemben. Azt mondta, „azt tedd, amit érzel, hogy tenned kell”. A probléma az néha, hogy nehéz meglátni az Úr akaratát. 9 hónapi belső vívódás után, elfogadtam az ajánlatot a Karibiai Orvosi Egyetemre. Ebben az évben különösen sokat utaztunk... Némelyik út győzedelmes volt, más út viszont tele küzdelemmel. Az élet olyan, hogy néha a magaslatokban járunk, máskor viszont a mélységekben zarándokolunk. Habár győzedelmes életre törekedünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a nehézségek és küzdelmek fejlesztik ki erőnket, amelyek alkalmat adnak a győzelemre. Nincs győzelem csata nélkül! Mielőtt az említett tanulmány útra utaztunk volna, ezen a nyáron, férjemmel, Zoltánnal és gyermekeimmel, Mosessel, Heatherrel, egy hónapra hazalátogattunk Magyarországra. Utunk kiemelkedő szakasza volt, amikor Leroy és Marilyn Lebeck lelkipásztor házaspár — régi jó barátaink Californiából — csatlakoztak hozzánk Magyarországon az utolsó 2 hétben, ami időt különböző szolgálatokban töltöttünk. Mivel Leroy és Marilyn nem beszél magyarul, így én voltam a tolmácsuk. Mindkettőjük szívébe az Úr nagy szeretetet plántált a magyarok felé. Habár mindenki azt tanácsolta, hogy ne menjünk át Romániába, örülünk, hogy mégis lehetővé vált ott is sok testvérrel, baráttal találkozni. Nem az előttünk lévő problémákra néztünk, hanem az Úrra, aki minden akadályt el tud törölni. Az Úr volt velünk és ezért lett utunk felejthetetlen. Mélyen megérintett bennünket az ottani testvérek élete, szeretete és vendéglátása. Nagyon sokat gondolunk azóta is ott élő testvéreinkre imádságainkban és nehéz szavakban kifejezni azt, amit igazán érzünk feléjük. Találkozásunk rövid volt, de csodálatos élmény ... amikor megtapasztalhattuk együtt az Ő végtelen szeret étét... de hamar el kellett válnunk... Habár nagy távolság választ el bennünket, szívben és lélekben közel maradtunk hozzájuk... Miután Európából visszatértünk, annyi időnk volt csak, hogy újra pakoljunk és induljunk a karibiai Montserratba, a Nyugat Indiánok közé, ahol orvosi tanulmányaimat folytathattam. A 20 hónapos útra augusztus 25-én indultunk: Lynn, Moses, Heather és én. Az egyik legnehezebb dolog volt férjemet hátrahagyni. Karácsonykor ő is csatlakozott volna hozzánk egy időre. Szombaton este augusztus 26-án érkeztünk meg; a tanítás hétfőn kezdődött. Nem sok idő volt az átállásra. Az élet, a kultúra ott egészen más, mint Amerikában vagy Canadában. Az egyik legnagyobb félelmem volt a Karibiai szigetektől a hurrikán. Amikor kiszálltunk a repülőgépből, a legelső kérdésem a tisztviselőhöz ez volt:,, Uram! mikor volt itt az utolsó hurrikán?" O nevetett és azt mondta: ,, 1928-ban nagyon régen... nincs semmi okod az aggodalomra a hurrikán miatt... ” Egy héttel érkezésünk után a rádió harsogta, hogy egy hurrikán közeledik a mi szigetünk felé... Montserrat 5 mérföld (8 km) széles, II mérföld (17.6 km) hosszú és tenger veszi teljesen körül... Sehová nem lehet elbújni. Az első dolog, amit tettünk... imádkoztunk és telefonáltunk Canadába és Amerikába, s kértük az ottani barátokat és testvéreket, hogy ők is imádkozzanak... és sokan imádkoztak. A hurrikán hirtelen irányváltozása egy csoda volt. En sokszor azt gondoltam, a történelem nem ismétli meg magát... de nem így történt! 2 héttel később, a TV és rádió mindent félbeszakítva bejelentette, hogy egy rettenetes veszélyes hurrikán közeledik felénk és úgy néz ki, Montserrat az egyik legnagyobb „targetpoint”. A „hurrican szeme”25 mérföld széles volt, maga a hurrikán 300 mérföld széles volt átmérőben. Az elkövetkező 24 órában a TV és rádió egyfolytában a hurrikánról beszélt és minden V2 órában mutatták, milyen irányban haladt és milyen sebességgel... Állandóan kihangsúlyozták, hogy rettenetes veszélyes, e századnak ez lesz a legveszélyesebb hurrikánja... Kértek mindenkit, vegyék a figyelmeztetést komolyan és készüljenek fel a legrosszabbra. Figyelmeztettek bennünket, hogy a szél sebessége oly erős lesz, hogy amikor a fákat a szél kicsavarja tövestől és repülnek a fák, nem fogjuk hallani. Kocsik, tetők, fák repülnek, mint madarak... Víz, telefon, áram megszűnik, boltok be lesznek zárva... Mögöttünk a hegyek, előttünk, körülöttünk a tenger volt. A gyermekeket magam köré gyűjtöttem, igét olvastunk és imádkoztunk... mindnyájan tisztában voltunk azzal, hogy meghallhatunk, de tudtuk, ha ez bekövetkezne, Jézus karjai közé mennénk... Heather kérdezte: „és mi lesz apával?” Moses válaszolt: „majd várjuk őt Jézusnál. ” A fürdőkádat megtöltöttük vízzel, ugyanis úgy számolták, ha a hurrikán a mi szigetünket is eléri, 2-3 hétig nem lesz víz, ennivaló, áram... Eddig sem volt sok ennivaló ott; Montserrat egy nagyon szegény sziget. Az ablakokat, ajtókat beszegeltük egy hátsó szobában, ami a ,,menhelyünk" volt. Egy amerikai család hívott meg bennünket, én átadtam bérelt házunkat egy pár helyi családnak, akiknek csak szegényes „kiskunyhójuk” volt. Szombaton, kora este, a szél sebessége lassan kezdett felépülni... ki már nem lehetett lépni. Este ll:30-kor, a szél már 280- 300 km-es sebességgel söpört végig szigetünkön... A hurrikán mellett, a tornado is pusztított. A zaj rettenetes volt 8-10 órán Csontosné Doktor Irén
