A Kürt, 1990 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1990-01-01 / 1-2. szám
1990. január—február II. oldal keresztül, mintha állandó bombázás lett volna. Menhelyünk az első órában beázott, miután hatalmas pálmafák ütődtek a tetőnek. Összekuporodva ültünk a vízben, amikor az egyik testvér váratlanul azt mondta: ,,úgy érzem, ezt a szobát a hurrikán hamarosan elviszi; 5 másodpercetek van... készüljetek... menekülnünk kell...” Ablakokat, ajtókat, tetőket vitt a szél, kilépni is életveszélyes volt... Heathen magam köré kötöttem egy lepedővel; Mosest egy másik felnőtt kötötte magához... ll-en, egymásba kapaszkodva próbáltunk a garázsba menekülni... az egyetlen hely, ami még egészben állt... Amint az utolsó személy kilépett, a menhelyünk tetejét magával vitte a nagy sebességű szél és „kiszívott”sokmindent, bútort, könyveket, ruhát... Fáradtan, vizesen, éhesen, szomjasan, WC nélkül... összezsúfolva ültünk egy kocsiban... Ha a garázs ajtó kifelé nyílt volna, nem maradtunk volna életben. Végig imádkoztunk... Akik nem voltak hívők, mind elfogadták az Urat a reggel beállta előtt... Vasárnap reggel, amikor a hurrikán szeme elérte a szigetet, egy rövid csend lett és utána jött a 2. rész, ami enyhébb volt. Hétfő volt az első nap, amikor kimehettünk... a látvány leírhatatlan volt... megdöbbentő... a világtól teljesen el voltunk zárva... Igazán ekkor tapasztaltuk meg, mit jelent teljesen az Úrban bízni. Amint a vihar kicsit lecsendesedett, útra keltem, hogy sebesülteket keressek... elkeseredetteket bátorítsak... a sziget tele volt velük... víz, ennivaló, ruha, ház nélkül... remény nélkül... Több mint 90%-a a lakosságnak otthon nélkül maradt vagy otthonuk tönkrement. A kórház tetejét teljesen elfújta a szél... többen meghaltak... Sokan megsebesültek... Nem tudom szavakban eléggé elmondani milyen kegyelem, hogy életben maradtunk... még egy karcolás sem ért bennünket! Az Úr őrzött minket és őt dicsőítjük! Ugyanakkor szeretnénk megköszönni mindazoknak, akik imádkoztak értünk itthon Canadában, Amerikában, Magyarországon. Elnézést kérek azoktól, akiknek a telefonszámlája olyan magas volt szeptemberben. Tudom, sok barát, testvér hívta a Vöröskeresztet, nagykövetséget stb. mivel minket telefonon nem lehetett elérni. Pastor Lebeck próbált egy privát repülőgépet beküldeni értünk, de a repülőtér is tönkrement. Végül az Amerikai Navy hajó segített át bennünket Antiquaba (az orvostanhallgatókat és családjaikat), ahol egv külön repülőgép várt ránk és hozott át bennünket Miamiba... Több nehézség után, 10 nap múlva hazaérkeztünk. (Folytatás a következő számunkban) Az utolsó vonaton Kipling és Torontó között — The last train between Kipling and Toronto — ígéret, szükség és a szeretet kötelez, hogy ha ritkán is, de látogassam meg a soha el nem felejthető testvériséget és magyarságot Kipling-Békevárott. A mindig halaszthatatlan feladatok miatt már nagyon körmömre égett a dolog. A küszöbön álló karácsony előtt fel kellett kerekednem a nagy útra. Hajtott a vágy is. A szó valóságos értelmében felkerekedtem. Vonatra szálltam, hogy a harminchat órás utat megtegyem. Vonattal pedig azért, mert mégiscsak feleannyi költség és így ünnepi szezonban ez jelentős öszszeg. De volt bennem valami nosztalgikus érzés is. Vonattal utazni az utolsó vonatok egyikén. Hiszen elfogadott tény, hogy január közepén a személyszállítás ezen a vonalon megszűnik. Odafelé menet nagyobb probléma nem is történt. Csak egyszer elfogyott a gőz, aztán a generátor mondta fel a szolgálatot, még kisebb sintörés is akadályozott a nagy hideg miatt, de azért ötórai késéssel megérkeztünk. Ugyanis igazi téliesre fordult az idő. Mínusz 30, 35, 40 fok már Saskatchewanban is hidegnek számít. Ez volt a természet hőfoka. De a szeretet melege más forrásból ered. A kezünk, fülünk fázott, de a szívünk nem érzett hideget. A kórházban, öregotthonban, idősek, magánosok otthonában micsoda hőfoka volt a szeretetnek! Aztán a vasárnap délutáni istentiszteleten, amelyen ismét együtt voltunk negyvenen felekezeti különbség nélkül, hogy az anyanyelv ízét is élvezzük az evangélium adta áldások mellett. Áldott alkalom volt. Útban hazafelé. Az indulás hétórás késéssel történt. Igaz, jól fűtött váróteremben vártunk. Végre beszálltam. Kint mínusz negyven fok, bent plusz ugyanannyi. Mégis az egyik csővezeték elfagyott. Elöntötte kocsinkat a víz. Ezt a hibát hamar kiiktatták. Eljutottunk Winnipegig. Itt kiderült, hogy az egyik mozdony alapos javításra szorul. Ez tizenkét órát vett igénybe. Hogy ezalatt az idő alatt mi minden történt? Étel. ital volt bőven. Volt kártya is. Meg sokféle vita. Az idegek kezdték felmondani a szolgálatot. Közvetlen közelemben utazott egy fiatal házaspár, négy hónapos, aranyos gyermekükkel. Kislány volt. Már minden titkukat tudtuk. Nem akarták a házasságot, nem akarták a gyermeket, szerettek volna szabadulni egymástól, de nem tudtak. Mit tehettek? Szidták egymást és a szó szoros értelmében verték egymást. Folyt a vér is. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy miattuk hajba kap az egész kocsi. Ekkor sajátos szolgálatra vállalkoztam. Bemutatkoztam. Megmondtam nevem és hivatásom és szigorú szóval megfedtem a civódókat. A fellépés hatott. Megszeppentek és elcsendesedtek. Ez a vihar elmúlt, de a levegő terhes volt a feszültségtől. A szülők több órát töltöttek távol, miközben jómagam és még egy hasonló korú férfi dajkáltuk és etettük az aranyos gyermeket. Másnap este szinte ugyanabban az órában elemi erővel tört ki az újabb vihar. Az anya elvakult dühvei verte, rángadta, meggyilkolással fenyegedte férjét, az pedig a férfi felsőbbrendűségével verte vissza. A józantalan anya felragadta a táskáját, hogy elmenekül. A táska szíjjá a gyermek nyakára akadt, húzta a gyermeket is. Újra közbe léptem. De itt már a papi szó keveset ért. Végül közöltem, hogy hívom a rendőrt. Ez hatott. Ettől megriadtak, csend lett. Ebben a kocsiban jelen volt a Nagy Világ állapota kicsiben. Nagyon szomorú voltam. Miért, hogy ezen a világon csak a félelem segít? Jó szó nem. Csak a félelem tudja féken tartani. Végre ők leszálltak. Az utasok közül többen hálálkodtak, gratuláltak a „Nagypapának", a „jó pásztornak”. Azt magam is éreztem, hogy ezen a vonaton nekem itt kellett lennem. Pontosan huszonötórás késéssel érkeztünk meg Torontóba. Valami olyanféle érzéssel, hogy talán nem is olyan nagy baj, ha megszűnik ez a vonat. Részemre különben is ez volt ezen a tájon az utolsó vonat. Elgondolkodtam. Milyen karácsony lesz itt és milyen új esztendő? Te Nagy Világ! Vonatot kellene cserélni! Oláh Lajos
