A Kürt, 1990 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1990-01-01 / 1-2. szám

1990. január—február

5. oldal

Temesvári mártírokra és hősökre emlékeztünk

— Memorial service for Martirs and Heroes of Temesvár (Transylvania) —

„Imádság Tőkés László lelkipásztorért és Erdély népéért” — ez a cím áll a Bocskai Kör azon meghívóján, amely a karácsony előtti napokban hívta Cleveland Isten-hívő magyarjait közös imádságra és istentiszteletre. Akkor még nem tudtuk, mi is történt pontosan azokban a napokban Tőkés Lászlóval és családjával, hány ezer embert mészároltak le a román Securitate emberei ott a magyar református templom körül és Temesvár utcáin, alig ötven kilométerre a magyar határtól. Azóta lassan fény derül a részletekre is. Az alábbiakban röviden az előzményekről szólunk.

*

A történet ott kezdődött, amikor a budapesti Magyar Televízió Panoráma c. műsora megrendítő interjút mutatott be július 24-én Tőkés Lászlóval, a temesvári Magyar Református Gyülekezet lelkipásztorával. Nyilatkozatában többek között ezeket mondta: „Ellenállhatatlan késztetést érzek magamban arra, hogy kimondjam, amit már annyiszor lenyeltem. Nem személyi elégtételből, hanem mások helyett is és mások érdekében is. Miért épüljünk bele mi is mindig a hallgatás falába? Ez a fal sokkal masszívabb és áthatolhatatlanabb, mint mondjuk a berlini fal. Úgy érzem, hogy valakinek ezt a falat meg kell bontani. A másik dolog, ami erre a lépésre késztet, hogy lelkipásztorként úgy érzem, felelősséggel tartozom annak a népnek, amelynek egyik lelki vezetője vagyok. Ez a felelősség megsokszorozódik akkor, amikor látom, hogy lelkipásztor-társaim ZÖme hallgat...” (Reformátusok Lapja)

És ő nem hallgatott. Bátran szólt, bibliai és történelmi példákat említve arról, hogy miként szédíti meg a hatalom a királyokat és uralkodókat — Nabukodonozorhoz, Napóleonhoz, Hitlerhez hasonlóan különösen azokat, akik alacsony sorból kapaszkodtak fel oda. A riportalany felhívta az egyházak vezetőit, hogy ne nézzék tétlenül és némán a falurombolás, az ún. „szisztematizálás” vonalán történő jogsértéseket. Nyíltan felfedte, hogy ennek hátterében különösen az Erdélyben élő magyar és más nemzetiségű népcsoportok szétszórása, gyülekezeteik, templomaik, iskoláik, temetőik felszámolása és megszüntetése a végső cél. És ebben az a tragikus, hogy az embereknek nincs választási lehetőségük ezzel a rajtuk kívül álló okok miatt zajló folyamattal szemben. Sokan öngyilkosságot követnek el, mások hazájuk elhagyására kényszerülnek. „Én mindig azt szoktam mondani, — folytatódik az interjú, —hogy ez már túl van a verbalizmus szintjén. Valahogy úgy állunk, mint amikor az állatvilág megérzi a vulkánkitörést, a földrengés közeledtét, és akkor hanyatt-homlok menekül. Sokszor azt érzem, hogy itt sajnos már nem segít rábeszélés, szép szó és prédikáció. Mert az emberek azt teszik, ami felé löki őket a társadalmi és történelmi helyzetük.” (Reformátusok Lapja) *

Tőkés László erdélyi magyar lelkipásztor történelmi jelentőségű nyilat-Tőkés László lelkipásztor a titkosrendőrség által összezúzott temesvári templomban.

kozata óta fél év telt el. Hogy ez idő alatt ő és családja, valamint gyülekezetének hűséges tagjai mit élhettek át, azt egyedül a kegyelem Ura tudja. Ügyészségi kihallgatások, állandó zaklatás, kísérlet a lelkipásztori tisztből való elmozdításra, halálos fenyegetések, családtagjainak és munkatársainak kegyetlen meghurcolása. Eközben

neve es az ügy, amelyet képviselt, nemzetközileg is ismertté vált. Magyarországi egyházak és társadalmi szervezetek, európai és világméretű organizációk vállaltak szolidaritást vele. Hiába érkeztek azonban egymás után a tiltakozó nyilatkozatok és szankciók a román diktátor és az őt vakon kiszolgáló rezsim címére, az önmagát „Kárpátok Géniuszának” neveztető „conducatort” semmi sem hatotta meg. Nem volt elég számára, hogy Románia népeit — benne különösen a magyart — elviselhetetlen szellemi elnyomásba és szegénységbe taszította, hogy hosszú évek óta semmilyen magyar nyelvű szellemi terméket nem engedett be az országba. Zúzdába küldte és megszentségtelenítette a sokezer ajándékba küldött Bibliát. Hiába aggatta azonban tele országát saját fényképeivel, hiába íratott fizetett dalnokaival magát dicsérő ódákat, hiába istenítette magát kitalált címekkel és rangokkal. Semmi sem menthette meg az előre sejthető csúfos bukástól.

Eszünkbe kell, hogy jusson Dánielnek és Istenben hívő barátainak a története, akiket arra próbált a hatalom rávenni, később kényszeríteni, hogy hajoljanak meg a nagy állókép előtt és imádják azt. Az „égő tüzes kemence” fenyegető ígéretére életük kockáztatásával feleltek: „ímé, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani... De ha nem tenné is, legyen tudtodra, ó király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk és az arany állóképet, amit felállíttattál, nem imádjuk...” (Dán. 3:48)

Ezzel a dánieli hittel és bátorsággal állta körül december 16-án és 17-én a temesvári magyar reformátusok templomát és lelkipásztoruk lakását az a több ezer fős, nagyrészt magyarokból álló tömeg, kezükben egy-egy szál gyertyát tartva, hogy így védje meg Tőkés Lászlót, az erdélyi magyarság bátor hitvalló lelkipásztorát.

A mindenre elszánt, elvakult diktátor nem gondolta volna, hogy a temesvári ártatlan tömegre — védtelen gyermekekre, asszonyokra, öregekre — leadott sortűz egész féltve őrzött biro(Folytatás a 9. oldalon)