A Kürt, 1989 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1989-11-01 / 11-12. szám
10. oldal 1989. november-december /mm*. Miért óvjuk a természetet? — A Christian Botanist’s Testimony — ERDÉLYBEN I Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs. , Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én! i Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nősirást az égiháború. Egy nemzet és két ország hallja meg, i Mi bennem eddig titkon fórra csak, S amit keblemből mostan kiröpítek, Mint a volkán az égő köveket. Az fórra bennem, az fáit énnekem, Hogy egy nemzetnek két országa vau, hogy E két országos nemzet a magyar! Ez tette lelkem pusztává, a bánat , Pusztájává, hol egy tigris lakik: A vérszemű, a lángszemű harag. Oh e vadállat hányszor verte el i Magányos éjim csendét, amidőn Besüvöltötte puszta lelkemet! - Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk, Hogy szétrepesszük a szent levelet, . Mit diadalmas őseink irának, Szivök vérébe mártván kardiokat ? Kettészakadtunk, és a szép levélből Rongyok levének, miket elsodort És sárba dobott a századok viharja. i Lábbal tiportak bennünket. Könyűket És jajkiáltást küldöttünk az égbe, De panaszunkat az be nem fogadta, i A rabszolgákat nem hallgatja az meg. Mert aki jármot hágy nyakába tenni, Méltó reá, hogy azt hurcolja is, Míg össze nem dől a korbács alatt. i Tartottunk volna össze: a világ most Tudná hírünket, nem volnánk kizárva A templomból, hol a nagy nemzeteknek A tisztelet tömjénét égetik. Tartottunk volna össze, nem törölnénk Szemünkből annyi fájdalmas könyűt, Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel Történetünknek sötét lapjait. A porszemet, mely csak magában áll, i Elf úja egy kis szellő, egy lehellet; De hogyha összeolvad, összenő, ha A porszemekből szikla alakúi: A fergeteg sem ingathatja meg! Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok, Amit mondtam, nem új, de szent igaz. Az események romboló szele Nem fú jelenleg, és a porszemek Nyugton hevernek biztos helyökön; De ha föltámad a szél, mielőtt Eggyé olvadnánk: el-szétszór örökre A nagy világnak minden részibe, És soha többé meg nem leljük egymást. , Iparkodjunk. A század viselős, 1 Születni fognak nagyszerű napok, Élet-halálnak vészes napjai. i Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen 1 Az eljövendő óriásokat. Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem! Ki legelőször nyújtja ki kezét, Azé legyen a hála s a dicsőség; S ki elfogadni azt vonakodik ? Annak porára szálljon minden átok, Melyet sírunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink, Kiket örökre megnyomorítunk! ( Petőfi Sándor Mert nagy Isten az Úr, és nagy király minden Istenen fölül. Akinek kezében vannak a földnek mélységei, és a hegyek magasságai is az Övéi. Zsolt 95:3-4 Felgyorsult minden körülöttünk. Gyakran érezzük, hogy ha nem sietünk mi is, elszalad mellettünk a világ. Amikor lefékezünk, belül még tovább zakatol a felvett ritmus: csak félve engedünk magunknak egy kis pihenőt. Pedig milyen jólesik megállni, élvezni a „tiszta forrást”, a levegőt, az erdőt, a természetet... És nemcsak az esztétikai gyönyörűség, a természettel való belső azonosulás, a mindig felfedezhető újabb szépség kedvéért! Valahol mé-A cikk írója, dr. Rácz István a Budapesti Természettudományi Múzeum botanikusa (balra), munkatársával dr. Debreczy Zsolttal (jobbra) egy tudományos kutatócsoport tagjaként tölt néhány esztendőt Bostonban (MA) a Harvard Egyetem Arnold Arborétumában. Rácz testvér édesapja ny. baptista lelkipásztor Székesfehérváron. lyen tudjuk, hogy amit akár egy szobányi őstermészet nyújt, az a maga érintetlenségében az elvesztett Paradicsom, egykori otthonunk jelenkori szigete. Kérdezd csak meg az állatokat, azok is tanítanak, és az égi madarakat, azok is tudósítanak, vagy elmélkedj a földről, az is tanít, a tenger halai is beszélnek neked. Jób 12:7-8 „TERMÉSZET” — ezzel a szóval a körülöttünk lévő szűkebb világot jelöljük; „TERMÉSZET’ — ez ugyanakkor valaminek a lényegét is jelenti. A lényeg pedig a rend, a tökéletes felépítettség — nézzük csak a természeti elemek, élők és élettelenek egymással óraműszerűen összefonódó és összefüggő végtelen sorát, a szervezetben a szervek, az anyagáramlás tökéletes összhangját. Mindennek sajátos szerepe, szinte megírt programja van! Bármely elem, lény hiánya újabbak kiesését hozza magával, és a láncolatból csak súlyos következményekkel hiányozhat egy is. Ez nemcsak a földi világra érvényes, hisz nem áll magában a Föld sem: foglyul tartja a Holdat, az pedig tömegével, ciklusaival hat vissza rá. És nincs magában a bennünket bolygótársainkkal pályáinkon körbelendítő Nap sem, s a Tejútrendszer is csak egy a többi között a gigantikus teljességben... * Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet... Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek... És úgy történt. 1 Móz 1:28-30 Valóban így történt! Az ember birtokba vette az ajándékba kapott csodálatos földtekét, annak minden szépségével és javával. De csak addig élt háborítatlan harmóniában vele, amíg meg nem kóstolta a tudás fájának gyümölcsét, amíg rá nem ébredt a dolgok hasznára és kárára, amig fel nem támadt benne a vágy, hogy a neki tetsző dolgokból többet és még, majd egyre többet szerezzen... Mégis, az ember szinte a közelmúltig, ezer és ezer évig tudott úgy élni e Földön, hogy a természet ősi, „önfenntartó” ereje alig csorbult. Minden korábbi háborúság, a föld kincseinek és termőképességének kiaknázása sem tudott annyit elpusztítani az élővilágból, mint az utóbbi pár évtized. Ki ne látná, és egyre aggódóbb szemmel, hogy az emberiség miként szaporodik, hódít, gyarapít. A földnek ez a fajta betöltése azonban már kíméletlen felélést jelent! Nemcsak a természet szorul mind szűkebb területekre, de ezzel párhuzamosan emberi, közösségi életünkben is veszni tűnnek a természetes, ősi, egyedi, belső értékek. Amíg az ember a környezetében fellelhető anyagokat és erőforrásokat szinte két kezével formálta és használta, és a természet lenyűgöző szépsége és elemi ereje minden napját és legfőbb érzéseit is áthatotta, viszszaélni is kevésbé akart, kevésbé tudott földi léte színterével és éltetőjével. Valósággal riasztó akár csak belelapozni is a környezet- és természetvédelmi szakirodalomba. Sok minden a szemünk előtt zajlik és szinte mindenki tud róla: a , jólét” igényéből és sokszor csak vélt értékeiből fakadó pazarlás, szemetelés, szenynyezés. Veszélyesebbek azonban a jó szándék szülte, de áttételes hatásaiban pusztítóbb folyamatok. Millió tonnaszám hintik a műtrágyát, a növényvédő szereket. Csoda-e, hogy megyényi területeken nitrátos a talajvíz, elsavanyodnak a termőföldek, szennyezettek a kutak, az élővizek. A mind nagyobb hozam, a kétséges gazdasá-
