A Kürt, 1987 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1987-11-01 / 11-12. szám

1987. november—december

3. oldal

Jézus Krisztus megjelent!

A megjelenéstörténete röviden így foglalható szavakba: a második isteni személy, az örök Ige, az idők teljességében, Augusztus császár népszámlálása alkalmával, H erodes jeruzsálemi király korában, valószínűleg 749- ben Róma alapítása után, egy názáreti szűztől, Máriától Betlehemben emberré lett. Egy emberöltőt élt Palesztina földjén, földi életéből kb. 30 évet Názáretben, Józsefnek, az ácsnak házában töltött rejtett életben, utána aránylag rövid ideig (valamivel több, mint 1—3 esztendeig) nyilvános tevékenységben, főként Galileában és Jeruzsálemben hirdette Isten országának evangéliumát, csodatevésekkel és jövendölésekkel bizonyította isteni küldetését, Jeruzsálemben Poncius Pilátus római helytartó alatt keresztha-Dr. Haraszti Sándor

Iáit szenvedett, halála után harmadnapra föltámadott és föltámadása után negyven napra tanítványai szeme láttára az Olajfák hegyén mennyekbe fölment.

János apostol és evangyélista tudósít bennünket a megjelenést megelőző létéről is az igének, amikor így kezdi az ő nevéről nevezett örömhírt (evangyéliumot): „Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél, és Istennél vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden Ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt...” (Ján. 1:1—5). Majd a megjelenés tényét ismerteti egy ma már klaszszikusnak ismert kifejezéssel: És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét” (14. vers).

Jézus Krisztus személyének és életének történeti valósága

A megtestesülés teológiájának nélkülözhetetlen föltétele Jézus Krisztus személyének és életének történeti valósága. Ezt néhányan kétségbeesett

erőfeszítéssel tagadni próbálják a valószerűségnek legcsekélyebb látszata nélkül, mert még a legradikálisabb kritika sem vonja kétségbe Pál négy fő levelének hitelességét (Római levél I. és II. Korinthusi levél, Galátákhoz írt levél), ezek pedig tartalmazzák Jézus Krisztus történeti életének főbb adatait (Vö. Gál. 4:4, Róma 5:12, I. Kor. 11:23, Róma 15:3,1. Kor. 5:7, 15:3— 23). Az evangéliomok történeti hitelességét mi márcsak a tudatlanság vagy az előítéleten alapuló és a valóságérzéktől elszakadt elfogultság próbálja kétségbe vonni. De igazolják Jézus Krisztus történeti létét nem keresztyén egykorú történeti források is, pogány és zsidó kortanúk. Mindenek előtt Josephus Flavius (meghalt 95 körül Kr. u.) zsidó történetíró beszél Bemerítő János igehirdetéséről, nagy befolyásáról és Heródes által való haláláról. Elbeszéli, hogy Anániás főpap megköveztette másokkal együtt Jakabot és ez „tanítványa volt annak a Jézusnak, akit Krisztusnak mondanak”. Később így ír: „Abban az időben élt Jézus Krisztus, bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek mondani. Csodálatos dolgoknak végbe vivője volt ő, mester azok számára, akik az igazságot szívesen beveszik és sok zsidót, sok pogányt vonzott magához. Ő volt a Krisztus. Mikor azután Pilátus a mi népünk vezéreinek följelentésére kereszthalálra ítélte, nem szűntek meg ragaszkodni hozzája, kik kezdettől fogva szerették. Meg is jelent harmadnap, új életre kelve, amint ezt és sok más csodálatos dolgot előre megmondták róla a próféták. A keresztyének gyülekezete róla vette a nevét és tart mindmáig” (Vö. Josephius Flavius, Antiqu. iud. XVIII. 5, 2 és XX. 9, 1.).

Ami nézeteket abban az időben a zsidók tápláltak Krisztusról és a keresztyénekről, azt a Talmudból olvashatjuk ki. Ott bizony sok tévedés esik, szemmel láthatólag mende-mondák, evangéliumi adatok népies elferdítései. Mondanak például olyanokat, hogy „szegénységben élt és emiatt Egyiptomba ment napszámosnak, ott aztán a papoktól megtanulta a varázslást, mellyel hazájában utóbb bámulatba

ejtette követőit... Sőt tartalmazzák a közismert fanatkus talmudi gyűlölet istenkáromló állításait is, hogy pl. egy Panthera nevű katona törvénytelen fia volt (Vö. Huber L. Zsidók Jézus Krisztusról, 1933 — J. Klausner, Jesus von Nazareth, 2. kiadás 1934). Mi mégis hivatkozunk ezekre az adatokra, mert minden ténybeli tévedésük ellenére is tanulságot tesznek arról, hogy a korabeli zsidók meg sem kísérelték tagadni azt, hogy Jézus Krisztus tényleg élt a földön. Állításaikat azért is jó ismerni, mert nem egy bestseller Krisztus-regény forrását ismerjük fel a Talmud rágalmaiban.

A rómaiak közül a legtekintélyesebb Tacitus egyebek között elbeszéli Néró császár kegyetlen és gyalázatos életét és azután így folytatja: „Hogy tehát végetvessen a sok szóbeszédnek, a vádat áthárította és a legkegyetlenebb büntetésekkel sújtott le azokra, akiket a tömeg istentelen életük miatt gyűlölt és keresztyéneknek nevezett. Ennek a névnek szerzőjét Krisztust, Tibérius uralkodása alatt Poncius Pilátus kivégeztette. Ez a vészes babona, melyet sikerült egy pillanatra elfojtani, ismét kitört és elözönlötte nemcsak Judeát, ennek a bajnak főfészkét, hanem még a várost is” (Vö. Tacitus, Annales XV. 44.). A vád, amelyet Tacitus említ az volt, hogy Néró őrült kedvtelésből felgyújtotta Rómát, mert ihletet akart szerezni Trója pusztulásának költői megénekléséhez. A következményeket azonban a szerencsétlen és ártatlan keresztyénekre hárította a piromániás császár, aki dalnok és színész szeretett volna lenni. Suetonius történetim elmondja, hogy Claudius császár a zsidókat, akik Chrestus (Krisztus) izgatónak a hatása alatt lázongtak, kiűzte Rómából (Vö. Suetonius, Vita Claudii 25). A rómaiak ugyanis a még akkor igénytelenjobbára zsidókból toborzódó keresztyén gyülekezetei zsidó felekezetnek nézték. Az ifjabb Plinius (meghalt 113 Kr.u.) kis-ázsiai helytartó Trajanus császárhoz fordul tanácsért a keresztyének ügyében. „Bűnük vagy tévedésük főként abban állott—írja—, hogy meghatározott napokon napkelte előtt össze szoktak gyűlni és Jézusnak mint Istennek váltakozva éneket zengenek.” (vö. piinius, Epist. x.97.)

Ezek a fentebb ismertetett profán