A Kürt, 1986 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1986-02-01 / 2. szám

VI. ÉVF., 2. SZÁM, 1986. FEBRUÁR

VOF. 6., NO. 2. 1986. FEBRUARY

Published monthly by THE HUNGARIAN BAPTIST CONFERENCE OF THE AMERICAN CONTINENT Co-operating with the Greater Cleveland Baptist Association — SBC

Mikor alkalmatosságom lesz...

(Ap. Csel. 24:25)

Félix tiszttartó mondotta ezeket a szavakat Pálnak. A zsidók vádolták be az apostolt a római helytartónál, de nehéz dolguk volt a váddal, mert sem Félix, sem az ő utóda, Porcius Festus helytartó, sem Agripa zsidó király nem találtak semmi főbenjáró bűnt az apostolban. Ez érthető is, hiszen a zsidók maguk is tudták, hogy nem volt bűne, kivéve, hogy a megfeszített Krisztust prédikálta, úgy, mint aki él, annak ellenére, hogy a zsidók halálra adták. Nehéz helyzetbe kerültek most mindazok, akik vádat emeltek Pál ellen a világi hatóság előtt, mert mint Festus kifejezte: “Valami vitás kérdéseik vannak ővele az ő tulajdon babonaságuk felől és bizonyos megholt Jézus felől, kiről Pál azt állítja, hogy él.” (Apt. Csel. 25:19) Nehéz helyzetbe került Félix is emiatt a vita miatt, de nehéz helyzetbe került Festus is. Mindkettőről fel van jegyezve, hogy vélemény alkotásuk nem volt tárgyilagos, hanem politikai megfontoláson alapult. “A zsidóknak kedveskedni akarván” — ez volt a motívum az eljárásuk mögött (Apt. Csel. 24:27 és 25:9). A főpap, Ananiás és a zsidó főemberek úgy vélték, hogy majd elintézik a dolgot egy kis megrendezett szerencsétlenséggel. (A politikai gyilkosságok már akkor is gyakorlatban voltak.) Félix azt remélte, hogy pénzt kap Páltól, Festus pedig úgy vélte, hogy lerázza magáról az egész ügyet azzal, hogy átküldi Pált Jeruzsálembe a zsidó nagytanács elé, aztán ítéljenek ők felette. Mikor azonban Pál a császárra appellált, akkor nagy gond szakadt Festusra: nem

*/ Először megjelent az Evangéliumi Hírnök 1964. október 31-i számában.

tudta, milyen váddal továbbítsa a császári bíróság elé az ártatlan apostolt (Csel. 25:26). Maga is elismerte Agripa előtt: “Ki felől nem tudok valami bizonyost írni az én uramnak. Ezért hoztam őt élőtökbe, és kiváltképpen te elődbe, Agripa király, hogy a kihallgatás megtörténtével tudjak mit írni, mert esztelen dolognak látszik nekem, hogy aki foglyot küld, az ellenevaló vádakat is meg ne jelentse” (Apt. Csel. 25:26—27). Az igazat megvallva, e kihallgatás után sem lett okosabb, mert mint Agripa kifejezte: “Ezt az embert szabadon lehetett volna bocsátani, ha a császárra nem apellált volna” (Apt. Csel. 26:32). Jó lenne ismerni a Festus-féle vádiratot, amit ezek után fogalmazott Pa’ fiién, mikor az apostolt elindította Rómába.

De most egy másik dologról szeretnék elmélkedni: arról a problémáról ugyanis, amit Félix vetett fel. Az van feljegyezve kettőjük beszélgetéséről, hogy amikor Pál “az igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről szólt, megrémülve mondd Félix: mostan eredj el, de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hivatlak téged" (Csel. 24:25). Ez a mondat tipikusan jellemző a meg nem tért ember magatartására. Nem igaz, hogy a hitetlen emberek boldogok és gondatlanok a maguk hitetlenségükben. Nem áll, hogy őnekik nincsenek problémáik a halál utáni életre vonatkozóan. Nem igaz, hogy nekik határozottan körülírt filozófiájuk van az élet végső kérdéseiről. Az igazság az, hogy ők csupán elhalasztják a problémát egy alkalmatos időre. (Ahogy ők elképzelik.) Ez az alkalmatos idő valami csodaszülte alkalom az ő képzeletükben, mikor majd minden rendeződik, amikor a megfelelő lelkiállapotban lesznek, amikor a jövendő világnak a problémái úgy maguktól érthetőkké válnak, amikor az élet gondjai elhullnak, a terhek könnyűinek. Aztán úgy a szívük mélyén úgy vélik, hogy különben is van bőven idejük még, hiszen fiatalok, erősek, gazdagok, hatalmasak. Ha meg éppenséggel öregek, akkor abban reménykednek, hogy nekik szerencséjük lesz és még sokáig nem kell meghalniok. Hosszú volna felsorolni mindazokat az önámításokat, ahogyan a (Folytatás a 3. oldalon)

j" hóvirágok j

A Duna felől hideg szél dúdol, az utca nép fázósan siet.

A nap tányér a februári égről didergő fénnyel búcsút integet.

Vézna gyerekhang vacogva szavalja:

— a megállóknál torlódik a nép — fehér hóvirág, forintért egy csokrot! Milyen mozgalmas, mily festői kép! Kezében nem egy, tíz csokor a tálcán,

— lyukas kabátján átsüvít a szél.

A sarki-lámpa fénye zöldre vált át. Fehér hóvirág... Itt van még a tél! Fehér hóvirág, bátor úttörője

tél fagyán át a győztes kikeletnek: az emberek nem vesznek téged észre, meleget keresni tűz mellé sietnek.

A villamosoknak lépcsőin is lógnak, taxira meg buszra is jut elég.

Egymást taposva futnak, lótnák: egy szempillantást se vetnek feléd! Fehér hóvirág, fagyból, sárból jöttél, törékeny kis tested mennyit szenvedett! Finom kocsányod letörte az Élet: hogy tavaszt hirdess, adtál életet. Fehér hóvirág, fáj a szívem érted.

Te meg nem értett, drága kis csokor: szívekbe jöttél meleget lehelni, s körötted morcos emberhad lohol. Nem látja senki, hogy tiszta fehér vagy: győzelmi fénytől csillog a szemed. Fehér hóvirág a téli avarból, az én szívembe tavasz jött veled.

Haraszti Sándor

(Budapest, 1951. febr. 7.)

I)r. Haraszti Sándor