A Kürt, 1982 (2. évfolyam, 9-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
1982. december 5. oldal AZ ELSŐ NÉGY ÉV EMLÉKEIBŐL 1978. szeptember 1-én kezdődött volna hivtalosan misszionáriusi küldetésünk Kanadában, Kiplingben az öreg magyarok között. De csak szeptember 8-án érkezhettünk a repülőtársaságok dolgozóinak sztrájkja miatt. Szóval jól kezdődött. Kegyetlenül fárasztó volt az út. Hamar feledtette fáradalmainkat az a kellemes meglepetés, hogy a reginai repülőtéren jellegzetesen magyaros arcú, mosolygó atyafiak vártak bennünket. Onnan még mintegy százötven kilométert kellett autóznunk a sajátosan saskatchewani éjszakában. A természet mintha csak kedveskedni akarna, pompás tűzijátékot rendezett. Megismerhettük az egyébként itt gyakori északi fény játékának csodálatos szépségét. Éjféltájban érkeztünk meg kitűzött szállásunkra, ahol kellemesen berendezett otthon és még kellemesebb testvéri közösség fogadott, meleg étellel, meleg szívvel. Hamar ágyba estünk. Egy napi időnk volt némi tájékozódásra, aztán jött az első vasárnap, az első szolgálatok. Olyan volt a gyülekezet, mintha mindig ismertük volna egymást. AZ ELSŐ MEGLEPETÉS A hír szárnyon jár. Hamar megtudhatta a kis város népe, hogy megérkeztünk, mert hétfőn reggel, amikor kiléptünk lakásunk ajtaján, különös meglepetéssel találkoztunk. Egy maroknyi virágcsomót találtunk a küszöbön. Látszott, hogy gyermekkéz munkája. Vajon ki tehette? Következő napon egy kis indián lány bekopogott és megkérdezte, hogy ezután is hozhat-e virágot? Igent mondtunk. Aztán még hosszú ideig minden reggel ott találtuk a marék virágot. Míg egyszer meg nem kérdeztem, hogy kinek a kertjéből hozta. Nem tudta megmondani. — Az eset felidézett bennem egy hazai emléket. Az első munkaterületen, Cecén, kezdeményeztem cigánymiszsziót. Egyszer egy házaspár meghívott ebédre. Hallal kínáltak. A férj megkért, hogy adjak hálát. Észrevette pillanatnyi zavaromat és így szólt: “Nyugodtan hálát adhat, nem loptam, az Istenéből fogtam. Nem adott ennek enni senki.” Hálát adtam és jóízűen ettünk. — Kiplingben a csokrok elmaradtak... De örökre szívünkben él az emlék. Meg egy kérdőjel: Vajon miért tette? Vajon miért éppen ő? Az első meglepetés (The first surprise) Ezt a fényképet nem régen adta emlékbe. Valami ott él ma is a szívében, a gondolataiban. Talán az, amit egyik jónevű író itt úgy fejezett ki: “Kétféle ember él Kanadában: indián és idegen.” AZ ELSŐ PIKNIK Ha van valami, amit hazai felebarátaink irigyelhetnek, az a jellegzetes kanadai piknik. A közös terített Az első piknik (The first picnic) asztal, a teis^abadultság és játékos kedv, a kisgyermekek és már-már aggastyánok közös játéka. Ezek a kirándulások igazi gyógyüdülést jelentenek testnek, léleknek. Ebben a különös oldottságban mindenki Péter, Guszti, Márta meg Szuzi, korától függetlenül. Csak a pap Reverend Oláh. Úgy kell neki! AZ ELSŐ TÉL Aki nem élt Saskatchewanban, az nem tudja, mi is az igazi tél. Általában egyszerre szakad a vidékre és Az első tél (The first winter) mindjárt minusz húsz Celziusz fokkal. Ebből aztán nem szeret engedni. De minek is? Mínusz harminc fok alatt már úgysem nagyon érezni mi a különbség. A mínusz negyven-negyvenöt meg kimondottan incselkedik az emberrel, vajon milyen is lehet? Mi már tudjuk. Ragyog, szikrázik a hó, fenségesen szép és egészséges. Csak a szele gonosz. Márpedig Kanadának fele tél, fele szél. Ha nem több?! Mondják, hogy amikor egy angliai ember visszatelepült, megkérdezték tőle: Mennyi ideig tart a tél Kanadában? Azt felelte: Nem tudom, mert csak tizenegy hónapig laktam ott. És ez nem is vicc. 1981- ben júniusban még fagyott és augusztusban már fagyott. De azért sohase legyen rosszabb termés! AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS AZ ELSŐ KIPLINGI LELKIPÁSZTORRAL, MÓNUS JÁNOS TESTVÉRREL Vadász testvérrel együtt kerestük fel egyszerű, de meghitt otthonában Prince Alberten. Itt él kedves feleségével. Kilencvenkét éves, szellemileg friss és szolgálatkész. Mindig mosolyog. Sokat imádkozik. Különösen a magyar nyelvű misszióért, meg egyik fiáért, aki bibliatudós. Jelenleg egy sajátos indián nyelvjárásra fordítja a Bibliát, hivatalos felkérésre. Ez a lelkipásztor házaspár nem élt hiába. Megérdemli a nyilvános megemlékezést és hogy mi is imádkozzunk érte, hálát adjunk példás életükért. Oláh Lajos
