A Kürt, 1982 (2. évfolyam, 9-12. szám)
1982-11-01 / 11. szám
(1810 — 1893) sohasem jutottak túl az ország határain. “Bétölt az idő...” A korszakos nagy fordulat a századforduló elején állott be Bartók Béla (1881 — 1945) és Kodály Zoltán (1882 — 1967) színre lépésével. Ma már közismert dolog, hogy az ő nevükhöz fűződik a népdalok rendszeres gyűjtése, a magyar nemzeti műzene megteremtése és nemzetközi szintre való emelése. Míg a nyugat-európai nemzeteknél ez a folyamat a századfordulóig jórészt befejeződött, hogy ti. “minden nép művészi zenéje a saját népi zenéjén alapuljon”, addig számos európai népnél csak ekkor vette kezdetét a nemzeti zenének önmagára találása. A két magyar mellett ott ékeskedik a spanyol de Falla, az orosz Sztravinszkij és a román Enescu neve. Valamennyien a hetvenes évek szülöttei, s aligha véletlen, hogy a történelmi szükségszerűség állította őket e kultúrmissziói küldetés betöltésére. Volt, aki csak átmeneti ideig állt munkában, volt, aki egy életre elszegődött, de egyikükről sem lehet elmondani, hogy olyan aszketikus megszállottsággal végezte volna prófétai küldetését, mint Kodály Zoltánl... Mi Kodály életművének tanítása azok számára, akik a musica sacra területén foglalatoskodnak? Mindenekelőtt a megalkuvás nélküli hűség az elhivatottsághoz! (Köztudott, hogy a Szentírást nemcsak eredetiben olvasta, de mindennapi kenyere volt.) Élete fényesen bizonyítja az apostoli ajánlás megfogadását: “Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint olyan munkás, aki szégyent nem vall...” (2Tim 2:15). Másik tanítása, hogy azok, akik ellenséges közegben munkálkodnak — amint Kodály mondotta — "...csak félkézzel dolgozhatnak! Mert félkezükkel állandó védekező harcot kell viselniök..." Ez a nehémiási idők párhuzama jellemzője volt az ő életének is (Neh 4:17). Minthogy maga is számtalanszor ült a templomi orgonánál és több kimagasló kompozíciót alkotott istentiszteleti célra (Te Deum, Missa Brevis, Magyar mise), példát mutatott, hogy akik az oltár körül szolgálnak, “Csak tiszta forrásból” menthetnek! Mert az is igei tanítás, hogy ugyanabból a forrásból “nem csörgedezhet édes és keserű víz” (Jak 3:11). 1982. november Az előző tanításhoz szervesen kapcsolódik a másik, hogy akik eljegyezték magukat egy szent eszmével, “nem szolgálhatnak két úrnak” (Mt 6:24). Mert egyidejűleg kettőt szolgálni, szeretni, mindkettőhöz ragaszkodni lehetetlen! Mint ahogy előbb-utóbb meghasonláshoz vezet, ha valakik ezt a kettősséget az istentiszteletre szánt zenében akarják meghonosítani. Templomos keresztyének számára írta legnagyobb a cappella kórusművét, a “Jézus és a kufárok”-at. Ennek kettős tanítást szánt. Az egyik, hogy aki Krisztus hívőnek vallja magát, abban éppen úgy kell égjen a féltő szeretet és a mélységes alázat az Isten háza iránt, mint Krisztusban. A másik, hogy az ószövetségi templom meggyalázását — mint az újszövetségit is! — nem a hitetlen pogányok, hanem a vallásoskodó emberek hajtották végre. Említett művének csúcspontja, amikor felhangzik ez: “írva vagyon: Az én házam imádságnak háza! Ti pedig mivé tettétek?! Rablók barlangjává...” (Luk 19:46). Minden időkre szóló a tanítás: az Isten háza nem időtöltésre készített szórakoztatóhelyiség... Ugyancsak tanító szándékkal nyúl — többek között — az ötvenedik genfi zsoltárhoz, ahol az igaz istentiszteletről perel Isten az ő népével. Izráel helyébe magyar népét teszi. Kérdőre vonja nemzetét: hogyan várja Isten áldását, ha a pogánynál is pogányabbul él! A számadás napjára figyelmeztet, a közelgő ítéletet jövendöli. De felmutatja a helyes istentisztelet és az igaz úton járás áldásos következményét: “Az ki hálát ad, engem az becsül... az ki jár ez úton, nincs semmi kétség, kíséri áldásom. ” S végül hadd ejtsünk még szót legnagyobb oratorikus alkotásának, a Psalmus Hungaricusnak tanításáról is. Mint közismert, ez az ötvenötödik zsoltár Kecskeméti Vég Mihály által készített parafrázisa. A tanítás summája: akinek prófétai küldetése van, az népének hibáit, vétkeit nem hallgathatja el. Az igazságot ki kell mondani “alkalmas és alkalmatlan időben” egyaránt! Másik nagy gondolata: a próféta élete nem a hatalmasságoktól, hanem Isten kegyétől függ. “Én pedig Uram, hozzád kiáltok, Reggel és délben, este könyörgök, Megszabadulást tetőled várok!” 5. oldal “Ember kegyét nem keresem. ” — Majd így folytatja: “Akarok inkább pusztában laknom, Vadon erdőben széjjel-bujdosnom, Hogynem mint azok közt lakoznom, Kik igazságot nem hagynak szótanom... ” Inkább a pusztában való bujdosás, mint a prófétához méltatlan megalkuvás. — Ez volt Kodály Zoltán hitvallása prófétai küldetéséről. Ez a zsoltár az ő zsoltára volt. Szavait, igazságait ezerszer átélte. Ma már közismert a Psalmus megalkotásának körülménye, indítéka és mészszire hangzó kiáltásának jelentősége. Kodály az elnyomottak mellé áll, mellőlük kiáltja a “Mene, tekel, ufarszin” döbbenetes próféciáját a földi hatalmasságok felé. S ez az ítélet két évtizeddel később teljesedésbe ment! Kell-é ennél nagyobb elégtétel és igazolás prófétai elhivatásának bizonyítására?! Akinek az életműve ilyen igei párhuzamokba állítható s ennyire szoros kapcsolatot mutat a Szentírás örök érvényű igazságaival, az méltán nevezhető a legnagyobb magyar egyházzenésznek is! Kodály Zoltán nem kevesebbet tűzött ki életcéljául, mint az “Éneklő Magyarország” grandiózus tervének évtizedeket igénylő valóra váltását. Felmérte, hogy ezt rövid távon s megalapozatlanul lehetetlen megvalósítani. Elgondolásait gondosan lefektette és “Százéves íerr/’-nek nevezte el. Az általa elkezdett munka folytatását örökségül hagyta az utókorra. S ez egy másik kérdés felvetését teszi szükségessé: mi lett a sorsa annak a gazdag örökségnek, amit az alapító mester nemzetére hagyott? S ez pedig további kérdést vet föl. Vajon egy örökséget méltóképpen átvenni nem annyit jelent-é, mint az örökhagyó művét ugyanazzal az erőbevetéssel folytatni, továbbfejleszteni, mint ahogy azt ő elvárta? A kérdések nem olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak. Először azt kellene tisztázni, miként viszonyul az örökös az örökhagyó végakaratához? Azonosítja-e annak célkitűzéseit a magáéval? Vajon használható-e továbbra is az örökség abban a formájában, ahogy az örökhagyó hagyta? S az örökös gyarapítani kívánja-e azt, vagy minél hamarább szeretne túladni rajta? A kérdéseket lehetne még folytatni...
