A Kürt, 1982 (2. évfolyam, 9-12. szám)
1982-11-01 / 11. szám
4. oldal 1982. november SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KODÁLY ZOLTÁN This is the centennial of ZOLTÁN KODÁLY birth Az utóbbi évek során számos jelentős évfordulóra emlékezhettünk. Való tény, hogy ezek nemcsak bővítik ismereteinket, hanem szebbé, tartalmasabbá és gazdagabbá tehetik szellemi életünket. 1982. december 16-án lesz száz éve annak, hogy Pannóniába egy különleges feladatra szánt próféta küldetett. A boldog szülőpárnak, Kodály Frigyesnek és Jaloveczky Paulának, hogy is lett volna sejtelme arról: “Vajon, mi lesz e gyermekből...?” A próféta nem lesz, hanem küldetik. Nem a tanulás, a megelőző képesítés tesz valakit prófétává, hanem az elhívatás. Feladata, hogy igazságot hirdessen, kijelentést szóljon, előretekintsen, előkészítője legyen a majdan elkövetkezendőnek és ennek érdekében tanítson, útbaigazítson és neveljen. Küldetését egy transzcendens Szellem befolyása alatt végzi, amely erővel, bátorsággal ruházza fel, és ez a Szellem kényszeríti akkor is szólani, cselekedni, amikor az ésszerű okoskodás s a céltól eltérítő fontolgatás talán éppen a hallgatást és a tétlenséget ajánlja. Ezért a próféta útján “nincs kényelem, sok azon a göröngy, a tövis...” Amikor nyolcvanéves születésnapjának tiszteletére tanítványai, hűséges famulusai két kötetben kiadták Visszatekintés (1962) címen összegyűjtött írásait, beszédeit, nyilatkozatait, Kodály Zoltán az alábbi bevezetőt írta: “VISSZANÉZNI A MEGTETT ÚTRA, akár hegyek közt, akár az életben, nem szerettem soha. Mindig csak arra néztem, ami előttem volt. Most, hogy szorgos kezek összehoz dtak minden babszemet, amit az élet útján elhullattam, látszik az út, áttekinthető kezdetéig. Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan, viszonozhatatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő több ezer éves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz magához, vérségi kötelék nélkül is. Igen sokrétű érzés ez\ egyrészt gyermeki, nagy ősök példáján lelkesedő, másrészt anyai, féltő, óvó, nevelő. Félbemaradt nép, teljesületlen nagy ígéretek hordozója. Ilyen nép lantosa csakhamar ráeszmél, hogy időnkint le kell tennie a lantot, és ‘pueros elementa docere’ {mindenesnek kell lennie), ha megértésre vár. így voltam én is: félkézzel lantos, másikkal néptanító, kubikus, téglahordó, pallér, orvos, ami csak kellett: és szerettem volna minden egyéb lenni, amire csak szükség volt. 1906-ban szóbeli {nemigen sikeres) doktori vizsgám után cenzorom, Riedl Frigyes rövid adhortációt tartott, szokatlanul érzelmes, nem hivatalos hangon. Arra buzdított: maradjak itthon, ne menjek külföldre. Mosolyogtam magamban, annyira feleslegesnek éreztem, annyira nem gondoltam rá, hogy valaha külföldre szakadjak {bár egy-két nyugati nyelven már akkor is tudtam), hisz egész életre szóló tervem ide kötött. De később gyakran eszembe jutott Riedl intelme. 0 akkor még nem olvashatta Adyt {‘Menekülj, menekülj innen), s csak saját életéből szűrhette le, hogy 'Mit ér az ember, ha magyar?’. Én persze olvastam, át is éltem ‘A Halál-tó fölött’, ‘Megáradt a Tisza’, ‘A Duna vallomásá’-t és a többit. Tanulni persze külföldön kellett. 1914-ig minden nyarat külföldön töltöttem. Azután tizenhárom évig egyet sem. Mikor újra kezdtem kijárni, a határon mindig megjelent előttem egy mezítlábas, rongyos gyermeksereg, egyik-másik hajdani galántai iskolatársam arcvonásaival. Kórusban kiáltották: 'Ne hagyj itt bennünket!’ Kiáltásuk túlharsogta ‘Sípját régi babonának’. Ezek hoztak vissza mindannyiszor, hiába csábított művelt országok könnyebb, rugalmasabb, szebb élete. Ezek tartották bennem a hitet, hogy mindenek ellenére itthon is lehet és kell ilyen életet teremteni. 'Miről apám nagy búsan szólt, Hogy itt hajdan szebb élet volt...’ Mindig táplált a remény, hogy itt valaha szebb élet lesz, sőt, szebb, mint volt. Rajtunk áll. ” Népünk több mint ezer esztendeje él Európa szívében. A történelem folyamán gyakran hallatott magáról. Olykor kalandozásai, viszálykodásai miatt emlegették, máskor puszta létéért vívott élethalálharcát lesték; közeli s távoli népek bukását titkon remélték... De híre ment némely nagy királya hivalkodó udvartartásának, nagyvonalú építkezésinek, sőt a tudományok iránti érdeklődésének. Ezzel ellentétben e nép zenei életéről sokáig szinte semmit se tudott a világ. Pedig szeretett dalolni: az utóbbi évtizedek kutatásai felszínre hozták, hogy egyszólamú énekeiben mesterműveket alkotott. Régi, névtelen költőinek dalait ezer- és ezerszámra őrizte meg az egyszerű nép szájhagyománya. Minthogy nem volt, aki összegyűjtötte volna őket, ismeretlenek maradtak nemcsak más nemzetek, de a magyarság számára is. Kiemelkedő zeneszerzővel fukar maradt a sors. S az a néhány muzsikus, mint Bakfark Bálint (1507 — 1576) vagy a jóval későbbi nagy hazánkfia, Liszt Ferenc (1811 — 1886), jobbára idegenben töltötték életük javát. Mások, mint Tinódi L. Sebestyén (1510?—1556), illetve kései utóda, Erkel Ferenc
