A Jó Pásztor, 1963. szeptember (43. évfolyam, 38-39. szám)

1963-09-27 / 39. szám

2. OLDATJ A Jó PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) ______________Founder: B. T. TARKANY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó Associated Hungarian Press, Inc. Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 East 22nd Street, Cleveland 14, Ohio Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre .................................$8.00 Fél évre ....................................$5.00 SUBSCRIPTION RATES: One Year ................................$8.00 Half Year ................................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland. Ohio ELEFÁNTOT LÁTNAK A DÉLI DEMOKRATÁK A déli államok demokratái egészen különleges hely­zetbe kerültek, amint egyre jobban közeledik az 1964-es elnökválasztás időpontja. A problémát Kennedy elnök Civil Rights törvény­­javaslata okozza, valamint az a tény, hogy a demokrata párt elnök jelölt je nyilvánvalóan az újrainduló Kenne­dy lesz. A Civil Rights program következtében nem lesz könnyű megnyerni a déli államok fehér polgárai­nak szavazatát. Tekintettel pedig arra, hogy az NAACP jievü négerszervezet állítása szerint John F. Kennedy nem volt elég erélyes a Civil Rights programot illetően, jiem lesz könnyű elnyerni a négerek szavazatát sem. Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a déli államokban egyáltalán nem fognak Kennedyre, Vagyis, a demokrata párt elnökjelőlijére szavazni — fehát, a republikánus jelöltre szavaznak majd. f Ez pedig könnyen a demokrata párt országos vá­lasztási kudarcához vezethet. Volt egy időszak, amikor á demokraták abban reménykedtek: legalább a déli ál­lamok fehéreinek a szavazatát tudja biztosítani Lyn­don Johnson alelnök személyes népszerűsége, a nége­rekét pedig biztosítja majd Kennedy Civil Rights prog­ramja. - -«W Ez az illúzió azonban már a múlté. A déli fehérek ellenszenve a Civil Rights programmal szemben olyan erős, hogy Johnson népszerűsége mit sem számit, a Civil Rights programmal pedig maguk a négerek is elégedetlenek. Egy déli állambeli képviselő nemrégiben ezt mon­dotta egy újságírónak egy magánbeszélgetés során: — A láthatáron már feltűnik a hatalmas efefánt: a republikánus párt egyre növekvő népszerűsége a déli államokban. —- Az igazi probléma a következőkben rejlik: a de­mokrata párt semmiképpen sem adhatja fel a Civil Rights programot, mert ezzel óriási szolgálatot tenne a republikánus pártnak. Viszont, magával a Civil Aights programmal is óriási szolgálatot teszünk a GOP-nek. Az elefánt a nyakunkon van, mindnyájan látjuk és fo­galmunk sincs, miképpen védekezzünk ellene — mon­dotta a déli állambeli képviselő az újságírónak. CARNEGIE EMLÉKE Az amerikai tengerjáró flotta büszkeségének, az “America” nevű luxusgőzösnek parancsnoki hidján és különböző kabinjaiban a napokban felélesztették a nagy Andrew Carnegie vasutkirály, ipari hadvezér és bőkezű békebarát emlékét. Emlékeztettek annakidején világhí­ressé lett — és világszerte letagadott — jelmondatára: “Ördög vigye a közérdeket!” Azt mondta volna ezzel, ha csakugyan mondta volna, hogy ami jó Carnegienek, (vagy Rockefellernek vagy General Motorsnak) az jó a köznek, mindenkinek, tehát ne óbégasson senki, hogy ők, a nagyok, a hatalmasok, a milliomosok a köz kárára gazdagodnak és hatalmasodnak. (E ■ Hogy az “America” óceánjáró gőzösön mi történt? Az történt, hogy a személyzet követelte egy mérnök el­bocsátását, amiért a fürdőszobákból kizárta a nem-tiszta fajú (néger és puertoricoi) alkalmazottakat. A mérnök tagadta ezt. Tisztázásra várt tehát a kérdés, hogy a vád igaz-e vagy sem. De tisztázásra, vitára, döntésre nem kerülhetett sor, mert sem egyik unió, sem másik unió nem volt hajlandó leülni a hajó egyik szalonjának zöld­­asztalához a vitás kérdés megtárgyalására. így hát ördög vitte a közérdeket! A befütött óriás­hajó nem indulhatott el, a begyulladt, ijedt utasok egy­­ideig tanácstalanul futkostak, mint üldözött nyulak, fel s le a hajó fedélzetén, aztán, valamiképp megnyu­godva, ki úgy határozott, hogy más hajón utazik, ki úgy, hogy máskorra halasztja tervezett európai kirucca­nását. Emlékezve a történeti nevezetességű Carnegie­­idézetre, azt mondjuk: Nem fontos, hogy Carnegie mon­dotta-e vagy nem mondta; fontosabb az, hogy ma divat­ban van az az elv, hogy ha ketten haibakapnak, a har­madik sir és ri és a harcias kettők fütyülnek a közér­dekre. FELVONT SZEMÖLDÖKKEL Irta: NÓGRÁDI BÉLA Florida csak a harmadik helyen van turista­­forgalom dolgában New York és California után, de nem hiszem, hogy van még állam az ország­ban, amely oly nagy erőfeszítést tesz a turisták vonzására, mint Florida. A motorozó utast lép­­ten-nyomon megállítják a hirde­tőtáblák, amelyek soha nem lá­tott látványosságot Ígérnek, nagyritkán ingyen, de többnyi­re belépődíj mellett. A látvá­nyosságok változatosak, az in­diánfőnök sírjától kezdve az ali­gátor farmon át a “Marine Land”-ig, ahol idomított cápák szórakoztatják a közönséget. Jómagam floridai la­kos vagyok, de nem floridai turista és ezért csak nagyon kevés pénzzel járultam hozzá eddig a lát­ványosságok prosperitásához. A napokban azon­ban Fort Myersben járva, szemlélője voltam egy látványosságnak, amely megérte a csekély költ­séget és fáradságot. Edison téli otthona volt, amely egy gyönyörű 14 holdas tropikus kertben áll, és a ház jókora ré­szét a laboratórium foglalja el, ahol Edison kí­sérletezett. Többek közt itt született meg a fonog­ráf, több mint 80 évvel ezelőtt. Áhítattal és el­­fogódottan álltam a kis primitiv szerkezet előtt, amely az első fonográf volt. Ez a találmány is, mint oly sok más a sze­rencsés véletlen szülötte. Edison csak kísérlete­zett, hogy miként lehetne a távirati üzenetektet elraktározni. Volt egy kis gépe, amely egy kis ko­rongot forgatott és alatta egy papírlap volt, amelyre a távirati jeleket nyomta rá. Azután az egészet meg lehetett fordítani, a papírlapot moz­gatta egy szerkezet és egy másik papírlapra rá­nyomta a jeleket. Ilyen módon, ha a távirdász nem volt a gépénél, amikor az “vett”, visszatérte­kor ott találta az üzenetet. Nagy szerencse, hogy Edison ebben az idő­ben még jól hallott és csak néhány évvel később süketült meg, mert meghallotta, amint a korong egy kis kiálló, gombszerü része hozzásurlódik a Sok minden tekintetben el lehet marasztalni Budapestet, egyben azonban biztosan első egész Európában. Nincs még egy város az egész kon­tinensen, mely oly zsúfolt lenne, mint a magyar főváros. Az el­múlt évek során jó párszázezer lakossal növekedett a lélek#zá­­ma; intézményei, közmüvei, út­hálózata és lakótelepei azonban alig bővültek, semmiesetre sem abban a mértékben, ahogyan szükséges lett volna. A zsúfolt­ság évről-évre tovább növekszik, noha maga a lakosság természe­tes szaporodása megállott; jön­nek azonban a vidékről és valósággal ellepik a várost. Ellepik? Erőtlen kifejezés; elöntik, mint valami áradat, amely kicsapott medréből. Ha pestivel találkozik az ember valahol kül­földön, elsősorban is a főváros zsúfoltságára pa­naszkodik. A lakáshiányra. A lehetetlen közle­kedésre. A tultömött villamosokra és autóbuszok­ra. A taxihiányra. Arra, hogy télre nincs elég tü­zelő, villanyáram és gáz. Az emberek idegei az örökös hajszában már tövig koptak, ennek követ­keztében az egykor kedélyes pestiek lökdösődő, goromba, sértő módon viselkedő emberek lettek. Egy utazás a régi vidám 6-oson a Margit-hidtól a Nemzetiig ma egyike a legnagyobb tortúrák­nak. Legalább egyszer-kétszer megsértik az utast becsületében és minimum hatszor veszélyeztetik testi épségét. Azt mondják, a pesti nők azért sze­retik a tüsarku cipőt, mert azzal nagyszerűen lehet rúgni hátrafelé a tolakodó és szemtelenkedő férfiak lábszára irányában .. . Mindezek után joggal kérdezheti valaki: ha igy van Budapesten, akkor miért törekszenek az emberek a fővárosba? Nyilvánvalóan azért — és ez az egyetlen egy­szerű magyarázat — mert vidéken, falun, még rosszabb. Hogy mi a rossz és hogyan rossz, ami rossz, azt bajos kívülről megállapítani. A magyar lapok is bőven foglalkoznak a problémával és különböző magyarázatot fűznek a főváros túlné­pesedéséhez, illetve ahhoz a jelenséghez, hogy a falusiak, főleg a fiatalok, menekülnek a vidékről. A legtöbb lap azt- gondolja, hogy ez világje­lenség. A falusi fiatalok nem akarnak többé egy­szerű földművelők, parasztok lenni. Nem elég­szenek meg a “falusi primitív örömökkel” — ez volna a társadalmi felemelkedés vágyán kí­vül a másik fontos oka a falu elhagyásának. A mai parasztlegény modernül akar öltözni, bá­rokba akar járni, minden nap moziba, színház­ba, operába, élvezni a nagyváros-nyujtóttá elő­nyöket. Hiába a “kulturház” poros könyveivel, fehérre meszelt falaival, nem tudja a fiatalságot odahaza tartani többé. Az is olvasható, hogy a gyár, az üzem jobban fizet, mint a termelőszö­vetkezet, a gyárban pontosan nyolc óra a munka­idő, nem úgy, mnt a tsz-ben, ahol ma is “látástól vakulásig” kell dolgozni, ha ugyanannyit meg akar keresni valaki, mint a gyárban. így áll elő a kettős probléma: a városok és papírhoz és egy ritmikus hang jön létre. Egy ilyen kis hang elég volt ahhoz, hogy a lángelme agyában világosság gyűljön Edison következő próbája az volt, hogy egy vékony kártyalaphoz apró acélvégü szerszámot erősített és a papírla­pot bevonta parafinnal. Azután rábeszélt a hár­tyára és a parafinnal bevont papírlapot egyen­letes sebességgel a kis acél-ék alatt. Az acélszer­szám egy hullámvonalat rajzolt a parafinos pa­pírra. Amikor az acél-ékecskét erre a hullámvo­nalra helyezte és a papírlapot forgatta, alig hall­hatóan, de mégis meghallotta a saját hangját. Ezzel megszületett a fonográf, amelynek mecha­nikai alapelve máig sem változott, bármennyit is tökéletesedett. És a kis primitiv szerkezet előtt állva, némi mélabuval állapítottam meg, hogy a találmányok — nem úgy mint az ember — egy­re tökéletesednek, amint öregszenek. * A világ legnagyobb tekintélyű férfiszabá­­szati szaklapja kétségkívül a londoni “Taylor and Cutter”, amely a legutóbbi számában a nyakken­dőkről értekezve, azt a megállapítást tette, hogy a nyakkendő elárulja viselője egyéniségét. A mintából és a szinekből meg lehet állapítani, hogy a nyakkendő tulajdonosa hetyke, vagy szerény, vakmerő, vagy óvatos, introvert, vagy extrovert egyéniség. Lehet, hogy Angliában, de nem Ame­rikában. Amerikában a nyakkendők 80 százalékát nők veszik férfiak részére. így hát a legjobb esetben a nyakkendő csak a nyakkendővásárló nő egyéniségéről árulkodhat. * A UN pénztárcája mostanában olyan nyo­morúságos állapotban van, hogy nem volt képes adakozni a jugoszláviai földrengés áldozatai ré­szére sem. A tagállamok javarészének kisebb gondja is nagyobb annál, hogy befizesse tag­diját a UN-nek, úgy hogy ha Amerika kisebb adományokkal és hitelekkel nem lépne közbe, az emberiségnek ez a nagy vitatkozó klubja már tönkrement volna. A 103 tagállam közül 55 hát­ralékban van a tagdijával és ha az Egyesült Ál­lamok nem vállalja a jóságos nagybácsi szerepét, főleg Budapest túlzsúfoltsága, a vidék-falu el­néptelenedése. Persze, az utóbbi nem olyan nagy baj, hogy a mezőgazdasági munkák gépesítése nem volna annyira elmaradva. Jó és elegendő gép elvégezné a fiatalok helyett a munkát, az ember­­kiésést a gépek beállításával pótolni lehetne. De hol van még ettől a szegény Magyarország? Egy tsz-paraszt a mai munkamódszerek mellett öt­ször kevesebbet termel, mint egy amerikai far­mer, aki minden munkát géppel végeztet és nem ismeri a testi munkának azt az iszonyú terhét, amely még ma is nyomja a magyar paraszt vál­lát. Persze, mindaz, amit a magyar lapok írnak, igaz lehet, sőt igaz is. Újabban meglepő bátor­sággal nyúlnak olyan témákhoz, amelyek azelőtt “tabuk” voltak. Rákosiék idejében egyáltalán nem lehetett beszélni arról, hogy a paraszt me­nekül a faluról. Kiment az ujságiró mondjuk va­lamelyik szövetkezetbe riportot írni. — Milyen itt az élet ? — kérdezte. — Kutyának való — felelte a paraszt. — Keresnek ? — Vállvonás volt a válasz: — Ha Rákosi keresne ennyit, akkor rég fel­fordult volna... és igy tovább Az ujságiró az anyaggal hazavonult, leült a szerkesztőségi asztal mellé és hagyta magában működni a minden cenzúrák leggyalázatosabb­­ját: az öncenzúrát. Végül nekiült és megírta a cikket az előirt szempontok szerint. Lett KORCSMÁROS NÁNDOR REGÉNYE Az ember a történelem forgatagában — ez az eszmei tartalma Korcsmáros Nándor utolsó regényének. Korcsmáros Nándor, az éppen olyan tehetséges, mint becsületes köziró, ujságiró és iró, a két világháború közti időszakban és Ma­gyarország orosz gyarmattá sülyedése idején a szabadság és a demokrácia harcosainak élvonalá­ban állt. Budapest és Becs, Horthy-kori szabad­ság és Rákosi-börtön voltak váltakozó posztjai és a fehér terror elleni életveszélyes harcának; emlékei kísértettek végső bécsi emigrációjának éjszakáin. Bécsben halt meg négy évvel ezelőtt, hirtelenül, amikor az utolsó simításokat végezte utolsó regényén, mely most “Hová vezet az ut?” címmel jelent meg. Szerelmi históriák, világnézeti és politikai összecsapások követik egymást drámai fordula­tokban, mégis, ez a regény se nem szerelmi histó­ria, se nem kortörténeti kép, hanem a kettőnek olyasféle elegyítése, amilyen az olajnak elkevere­­dése a vízzel. Lépésről-lépésre követi oly kortár­sak egyéni életét, akiknek nem volt, nem lehetett egyéni életük, mert a régi társadalom rothadása és egy uj rendszer büzlése szédítette őket erre, arra. Jánost, a regény drámai hősét kicsapták egy gimnáziumból, mert a munkás ember barátjának vallotta magát. Első szerelme, finom urileány, a UN gépezete megbénulhat, az országok nem lesznek képesek vitatkozni egymással s ennek folytán félő, hogy hamarabb hajbakapnak egy­mással. Ez emlékeztet a kisvárosra, ahol közadakozásból akarnak uj kórházat építeni, de a lakosság csak vonakodva adakozik a jótékony célra. Az egyik házban a jótékonysági egyesület gyűjtőjének kü­lönösen rideg fogadtatásban van része. “Elég volt ezekből a gyűjtésekből, nem adok“ — mondja a keményszivü ember. A gyűjtőnek aznap sok visz­­szautasitásban volt része s ezért epésen felpat­tan: “Nem ad, mi? De halálos betegen feküd­ni a szép uj kórházban jó lesz, mi?” * A minap egy Dr. Edward Johnson nevű pro­testáns hittérítővel beszélgettem és órákon át hallgattam érdekfeszitő kalandjait a világ min­den tájékán Nekem legjobban egy Kínából ho­zott története tetszett. Dr. Johnson a negyvenes években dolgozott Kínában, ahol akkor már Chi­­ang Kai-shek kormányának helyzete elég inga­tag volt és a helyzet meglehetősen zavaros. Nem csak a nemzeti kormány csapatai harcoltak a kommunisták ellen, hanem a nagy felfordulás­ban különféle rablóbandák garázdálkodtak. Kü­lönösen hirhedtté vált egy Kou Tih-chang nevű rablóvezér és Dr. Johnson, akinek sokat kellett utaznia, éppen ennek a rablóvezérnek a kezeibe került. A közel hét láb magas óriás bandita már csaknem jelt adott társainak, hogy löjjék agyon Dr. Johnsont és két utitársát, mert a kis teher­autójukra és konzerv élelmükre vásott a, foga, amikor észrevette, az autón a kis amerikai zász­lót, és nagylelkűen legyintett: “Amerikaiakat mi nem bántunk, mehetnek”. Sőt még menlevél­lel is ellátta Dr. Johnsont, arra az esetre, hogy ha esetleg bandájának más tagjaival találkoznak, azok se bántsák őket. Dr. Johnson máig is őrzi ezt a menlevelet, amit a kínai banditavezér egy mo­sodaszámla hátára irt. Mindez 1948-ban történt, és az eset napjainkban csak azért érdemel emlí­tést, mert ma amerikai polgároknak aligha lenne részük olyan méltányos elbánásban, mint amely­ben a bandita részesítette őket. Irta: KLAMÁR GYULA belőle egy olyan cikk, amely szerint a termelő­szövetkezeti paraszt elégedetten néz a jövőbe, a munkaverseny jól folyik, a falun mindenki el van telve pártunk és államunk iránti bizalommal és igy tovább ... Ma ez szemmelláthatólag nem igy van. Itt­­ott erősebb kritika is kicsúszik. Azonbon az ön­cenzúra működik ma is. Sehol sem olvasható ugyanis a faluról való menekülés legfőbb indo­ka, hogy a szövetkezeti gazdálkodás, azaz a kol­hoz nem felel meg a magyar parasztnak. Leg­alábbis ennek a mai generációnak. Csinálja-csi­­nálja, mert muszáj, meg kell élni valamiből. A fiatalok azonban menekülnek. Nem is az anyagiak játszanak szerepet ebben a folyamatban. Hiszen el lehet képzelni, hogy töb­bet is lehetne keresni falun, mezei munkával, mint a gyárakban, az is keresztül vihető, hogy a falvak modernizálása a kulturigényeket is ki­elégítené. De még ott is ahol már mindez meg­van, tovább folyik a falu elnéptelenedése, a lakos­ság városba özönlése. A kolhoz-rendszer, mondott csődöt egyszerűen ... Ha megszűnnének a termelőszövetkezetek és helyettük a nyugaton jól bevált, teljes önkén­tességen alapuló szövetkezést léptetnék, nyom­ban megoldódna minden eddigi probléma: a fia­talság visszatérne a faluba, megszűnne a váro­sok elviselhetetlen zsúfoltsága. És lenne elegen­dő ennivaló mindenki számára. megvetéssel fordult el tőle, amikor rádöbbent a szörnyű valóságra, hogy az elegánsan öltözködő műegyetemi diák kétkézi munkával keresi meg a kenyerét. Az osztályellentét — az 1930-as években vagyunk! — áthidalhatatlannak bizo­nyult! Újabb csalódás érte második szerelmével, a kiszolgált katonatiszt leányával, aki azt. vallot­ta, hogy a náci veszedelemnél nagyobb veszede­lem a kommunizmus. A kommunizmus, amelynek győzelmét elősegítendő, az ő imádója pokolgépe­ket gyártott ... Végül fel virradt a szabadság, testvériség, egyenlőség boldogító napja. Földi pa­radicsomot Ígért a proletárdiktatúra. És a Ráko­­si-banda elkezdte az esztelen üldözést, vérbirás­­kodást, elvtárs-akasztást. Harmadik szerelmének, egy tisztalelkü proletárlánynak karjai közt szé­dülten vergődve, János rádöbbent a rettentő va­lóságra, hogy “Patkányok kerültek hatalomra és eszeveszetten szaporodnak.” Túl a határon, ájultságából felébredve, a sem­mibe meredő üveges szemmel tekintett körül s az első emberhez, akivel szembekerült, ezzel a kérdéssel fordult: “Hová vezet az ut?” Azt csak a jó Isten tudja, — mondta az egyszerű osztrák paraszt. Hová vezet a magyar nép útja? Érré a kér­désre nem talált feleletet Korcsmáros Nándor. Magával vitte a sírba a nagy kérdőjelet. Gábor Emil EGY IDEGES VÁROS BUDAPEST HOVÁ VEZET AZ UT?... Nógrádi Béla Kl«máx Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents