A Jó Pásztor, 1963. január-június (43. évfolyam, 2-25. szám)
1963-04-12 / 15. szám
A Jó PÁSZTOR A JO PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó Associated Hungarian Press, Inc. Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 East 22nd Street, Cleveland 14, Ohio Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre .................................$8.00 One Year ..............................$8.00 Fél évre ...................................$5.00 Half Year ............................ ..$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio PESTI VAGÁNYOK A SZAJNA PARTJÁN Irta: LEHOCZKY GERGELY A SZOVJETUNIÓ ÉS INDONÉZIA Az egész világon meglehetős figyelmet keltett Rodion Malinovsky, a Szovjetunió honvédelmi miniszterének indonéziai látogatása. Érdekes módon, sem a szovjet, sem az indonéz sajtó nem kommentálta különösebben a látogatást. A körülményeket figyelembe véve a látogatásnak valószinüleg a következő a magyarázata: Indonézia jelentős mennyiségű hadianyagot, fegyvert és katonai jármüvet vásárolt a Szovjetuniótól. Eredeti adósságának végösszege elérte a 800 millió dollárt. Ebből a megegyezés értelmében 60 millió dollárt kell visszafizetnie évenként. Sukarno elnök az utóbbi időben bizonyos hajlandóságot mutatott arra, hogy jövőbeni vásárlásait a nyugati országokban bonyolitsa le, ahol kedvezőbb hitelfeltételeket vél etalálni. A Szovjetunió viszont biztosítékot szeretne kapni részint arra, hogy Indonézia pontosan eleget tesz fizetési kötelezettségeinek, másrészt pedig, újabb vásárlásokra akarja ösztönözni Sukarnot. NAIV KÉRDÉS A budapesti magyarnyelvű Izvesztijában, amely a Népszabadság névvel incselkedik, ezt az érdekes kis híradást találtuk: „Gus Hall, az Egyesült Államok Kommunista Pártja egyik neves vezetője a Yale Egyetem diákjainak meghívására előadást tartott az egyetemen. Szélsőjobboldali elemek meg ^karták hiúsítani az előadást, az egyetem diákjainak erélyes fellépése azonban biztosította a szónoki emelvényt a kommunista vezetőnek“ Érdekes ez a pesti újsághír azért, mert kicsendül belőle a bámulat és elismerés: íme, szabad országban a szabad szót nem lehet senkinek a torkára fojtani. Szélsőséges elemek ugyan megpróbáltak, pestiesen szólva, zrijt csinálni, de az egyetem diákjai elbántak a rendzavarokkal, megvédték a kommunista vezér szólásszabadságát! Igazán minden dicséretet megérdemelnek igazságszerető és szabadságszerető diákok, akik a „neves kommunista vezető“ mellett bátran kiálltak és győztek. Ezt kérdezzük mármost, a „Mérjünk egyenlő mértékkel!“ jelszó és elv értelmébe, a pesti magyarnyelvű \Izvesztija főszerkesztő elvtárs urától: —Mit gondol, elvtárs ur, mi történnék, ha a pesti vagy a debreceni egyetem diákjai előadására meghívnák a Magyarországi Kapitalista és Imperialista Párt egyik neves vezetőjét? Ha Pesten vagy Debrecenben akadnának huligánok, akik a neves politikus előadását megpróbálnák megakadályozni, vájjon a diákok megvédenék-e a meghívott vendég szólásszabadságát? Erre a naiv kérdésünkre máris megkaptuk a főszerkesztő elvtárs feleletét: — Mink nem vagyunk olyan naivak, mint ti amerikaiak. Minálunk a belső ellenségnek nincs szólásszabadsága. Minálunk egyetemekre vagy akárhová csak uly előadókat hívnak meg, akik híven és meggyőződéssel követik a marxista-leininsta-sztalinista-kruscsevista pártvonalat. Ezért nálunk nem lehet zrij és ahol nincs rendzavarás, ott nem kell rendcsinálás. Lomihányi Álmos kenyeret vásárolt és egy utcai pádon falatozni kezdett. Vajat ás sajtot, amit a Nemzetközi Segítő Hivatalban adtak neki. A sós vajat utálta. A sajt csípett és ráragadt a szájpadlására meg az inyvitorlájára. A nyelvét alig bírta mozgatni. Elhatározta, hogy az egész cuccot odaadja egy koldusnak,hadd fulladjon meg inkább az. Az utcákon azonban csupa nála tehetősebb em bér rohangált. Végül beoldalgott egy csendes mellékutcába és a csomagot egy hirtelen mozdulattal a kanálisba hajította. Bandi bácsi képe villant fel előtte, de most már hiába. Körülnézett, nem látta-e valaki. Nem .Déli egy óra volt; az utca üres. Csupán egy hátát görbítő macska hunyorgatott felé. De látták! Most vette csak észre. Egy kapualjból mintha valaki csak őt figyelte volna. A barna kabátos fiatalember. Az, az o-o. Fölismerte, bizonyos volt, hogy nem téved. Sietősen továbbment. Csak a sarokról lesett vissza. A fiatalember mintegy husz-huszonöt lépésnyi távolból követte. Mit akarhat ez az ember ? — töprengett Lomhányi. . . Vagy csak puszta véletlenből találkoznék vele már harmadszor? Még két utcán ment végig, hol futva, hol lassú kimért léptekkel. Követőjét a kirakatok táblaüvegéből figyelte. Rómában volt egyszer hasonló esete. Az majdnem roszszul végződött. Tévedésből le akarták szúrni. Futásnak eredt és a legközelebbi taxi állomáson bevágta magát egy kocsiba. — A Luxemburg palotához. A pénzét számolta és a viteldij-jelzőn ugráló számo - kát figyelte. Remélte, hogy futja még a pénzéből, talán még valami borravalóra is. Aztán pedig lesz, ami lesz. . . A Tournon kávéházban bizonyára talál valakit, aki kisegíti. Útközben emlékezetében ku tatott, rendszeresen, évről évre visszafelé. A barna lódenkabátos nyomát csapázta, de eredménytelenül. Leginkább Londonban kereste,ahol valamikor atomfizikai tanulmányok fordításából élt.Akkoriban jónéhány gyanús alak próbálta megkörnyékezni. . . Egy kémhálózatba próbálták beszervezni. Akkor nem lelt más kiutat, mint hogy először Skóciába, onnan pedig Németországba meneküljön. Vagy valamilyen titkosrendőr, vagy magándetektív ez az ember? Hiszen ő nem titkolta maga előtt, hogy sok gonoszságot követett el életében, olyant, amelyért kegyetlen büntetést érdemelne, de olyant, amelyik a büntetőtörvénykönyv bármelyik cikkelyébe ütköznék, egyet sem. Mit akar hát ez az ember tőle? Ha a pénzére tör, nagyon szerencsétlen flótás. * A Tournon kávéházban — csak egyetlen ismerősét találta: Hidegkútit, aki az árnyékos terraszon üldögélt, egy pohár tej mellett. Egy havi alpesi pihenésből érkezett. Lenszőke fakult hajával, sötétbarnára égett arcával kifejezéstelen szemével, fekete ingben és fehér nadrágban — olyan volt, mint égy fényképnegativ. — Szevasz Álmos! — kiáltott lelkendezve. Lomihányi csodálkozott, hogy miért örül neki ennyire ez az ember. Sohasem voltak különösen jóban. — Mondd csak, nem tudnál kölcsön adni egy tízest? — kérdezte íjidegkuti. — Miért nem mégy inkább dolgozni? Ha akarod, öt cimet is adhatok neked, ahol azonnal munkát kapsz. Róna érkezett meg a terraszra. Melléjük ült. Ásított. Aztán nyújtózkodott. Aztán orrot fújt. Aztán a fogát piszkálta. Később fül^t. Vakaródzott is. — Mondd Róna, nem tudnál egy tízessel kisegiteni ?. . . Mondjuk, jövő keddig. — Dehogynem, szívesen. A vakarodzó kis ember készségesen nyúlt a tárcájába, és már nyújtotta is Hidegkútinak a két ötezres bank jegyet. Lomhányi csak most tudta meg, milyen az igazi gyűlölet. Az a gyűlölet, amely hirtelen feltölti az embert árammal, a lábujjaktól az ökölig és a halántékig, amely szivzsongitó meg agybénitó', egyszerre. Eszébe jutott megint a háziasszonya is, amint a bekent arcába mered.Még1 szegény Olga néni. Úgy érezte, hogy tulajdonképpen Hidegkútira varr éjjel nappal, és még csak egy rendes varrógépe sincs. Jó tiz percbe telt, amig megnyugodott. Lassan szállingózni kezdtek Lomhányi többi Tournon kávéházi ismerősei és barátai is. Mindegyiket külön-külön félrevonta. Egyiküknek sem volt egy vasa sem. Nem maradt más hátra, mint hogy bent a teremben egy pénzes sakkozót keressen. — Mennyi a tét? —kérdezte egy füstösképü libanoni fiú. Fekete szeme értelmesen villogott. — Négyezer? A libanoni bólintott, hogy rendben van. Lomhányi egyszerre megijedt. Gyerekkora óta verhetetlen sakkozó volt, de érezte, ezúttal mesterére akadt. Rosszul érezte. Két és fél óra alatt öt mattot adott a libanoninak. Ötször négy az húsz; tizenötezer a lakbér, és még marad is. Boldogan dőlt hátra a széken. Madame Dour routnek azt mondja majd hogy azért kente be magát mert egy uj bőrápoló szer! talált föl, amelyet szabadalmaztatni akar. És Madame Dourrouet zavartan kér rnajc1 bocsánatot, hogy olyan illet lenül rárontott egy föltaláló ra, és hogy egyébként is satöbbi és miegymás. Drágr madame, tudom én azt, de én már olyan ember vagyok, hogy szeretek pontosan fizetni. . . —A pénzt majd megadj £ a barátja, — mondta a libanoni. —-Hogyhogy ? És melyik barátom ? — Pattantyús. Tartozik nekem éppen húszezerrel. . . Adja oda magának. Hát ez elég kellemetlen meglepetés volt. Elsősorban is, mert tudta, hogy Pattantyús alig áll jobban nála.Aztán pedig azért is, mert ő sokkal többel tartozott már Pattantyúsnak, mint húszezerrel. Bosszúsan ment vissza a terraszra, és rosszkedvűen ke zeit Pattantyússal, aki, mint mindig, most is szemrehányó szavakkal kezdte. Hallom szakítottál Juliette-el. Nagyszerű fiú vagy, mondhatom. Ehhez hozzá kell képzelni fölfelé forduló szembogarát és félrehúzott ajkát. . . Pattantyús mindig is szerette barátait nevelgetni, különösen Lomhányit, de ez a hajlam valóságos betegséggé fajult, amióta minden ok nélkül, csak azért, hogy az akaraterejét fitogtassa, lemon - dott a dohányzásról. — Szakitpttam, na. Mi közöd hozzá? — Reméltem, hogy végre valami komoly dolog, hogy talán most megembereled magad. Rendes lány volt nagyon. — Őrült lány^volt. Idegbeteg és természetjáró. — Ugyan hagyd. Nagyon rendes lány volt. — Őrült, ha mondom. És íülönben is, ne ártsd bele magad mindenbe. — Én nem ártom magam semmibe, de Madame de Mon;ehaut le lesz sújtva, — Madame de Montehaut így általában nem lesz lesújtja, mert azt se tudja, ki az i Juliette. — De tudja. Múltkor emitettem neki, hogy házasotok — Mi? Hogy én? Te télmsén megbolondultál! —Nagyon örült, hogy végre révbe jutsz. Sok gondot okoztál neki. Azt mondta, — hogy valamilyen rendes munkát is szerez neked. —Sebestyén! Én már több, mint húsz éve ismerlek téged, sajnos. Én tudom, hogy már az elemiben is te voltál a stréber, a vigyázó, aki a táblára felirta a “jókat” és a “rosszakat”; hogy a “roszszak” rovatot néha csak az én nevemmel töltötted meg, igy: Lomhányi, Lomhányi. . . Lomhányi. . . Egyszóval én azt hittem, hogy ismerlek már. De ezt azért mégsem tételeztem volna föl rólad. — Én kérlek, csupán a javadat akartam. Magad is belátha. . . — És most hogy menjek föl Madame de Montehaut - hoz? Most akartam kölcsön kérni tőle. * — Mit tudom én? A hónap első szerdája van, gyere föl hozzá, mint eddig tetted, és magyarázd ki magad.Csak arra kérlek, engem hagyjál majd ki a hazudozásaidlból, — Dehogy hagylak. Úgy belekeverlek, hogy az anyád is ellened fordulna. — Álmos, ezt nem teheted! — Már hogyne tehetném. A KONGÓI JAVASLAT Amint azt jelentettük, a kongói központi kormány pénzügyminisztere olyan adójavaslatot terjesztett a képviselőház elé, amelynek értelmében Kongó a Katangába befolyt adók 65 százalékát kapná. A javaslat több okbői figyelemre méltó. Elsősorban azért, mert merőben ellentmond Adoula miniszterelnök multhónapi Ígéretének, amely szerint a kongói központi kormány nem fog többet követelni a tartományoktól, mint adójuk 26 százalékát. Másodsorban azért, mert figyelmen kívül hagyja U Thant UN főtitkár annakidején történt javaslatát, amelynek értelmében 50-50 százalékos adóelosztást kell megvalósítani Kongó és Katanga között. Harmadszor pedig azért, mert ez volt Katanga két és féléves önállósági harcának főoka. A pénzügyminiszter adójavaslata aligha tekinthető igazságosnak és célszerűnek. Ilyen javaslatok nyomán. könnyen fellángolhatnak a harcok Katanga és Kongó között. DÉRI TIBOR BÉCSBEN Irta: KLAM.ÁR GYULA (Bécs) Furcsa, különös érzés közvetlen közelből látni Déry Tibort, az 56-os októberi forradalom szellemi vezérét. Szabadonbocsátása érdekében 1957 óta, hoszu esztendőkön át folytak különféle nemzetközi akciók, mig végre 1960-ban Kádárék kegyelmet adtak neki és szabadonbocsátották, most pedig itt ül a bécsi Josefsplatzon, a hajdani Pálffy palota első emeleti termében, mint a bécsi Irodalmi Társaság meghívott előadója. Az elmúlt esztendő során neve szimbólummá: a forradalom szimbólumává lett. Már-már elfeledtük, hogy a névhez Ismerős vicc Heltai Jenőt bosszantotta a notórius viccmondók viszszatérő kérdése: istmered-e ? Ő ugyanis — tapintatból, udvariasságból — mindig nem mel válaszolt. Egy alkalommal a Nemzeti Színház legtehetségtele - nebb ' elbeszélője tette próbára a türelmét, és a viccet többször félbeszakította ezzel a kérdéssel: De nem ismered, Jenő? — Nem, nem, nem — hangzott — az udvarias felelet. Végre betelt a mérték. — Tudok hazudni egyszer, kétszer, ha muszáj, akár ötször is —, fakadt ki Heltai. — De hatodszorra megmondom az igazat: a viccet nemcsak ismerem, hanem én találtam ki! egy eleven ember tartozik, azt meg pláne, hogy milyen is ez az ember. Itt ül, alig karnyújtásnyira a teremben, ahol mindenféle náció verődött össze, persze magyarok is — “hivatalos” magyarok a követségről és nemhivatalosak, egykori menekültek,— akik csakúgy magukénak követelik őt, mint a hivatalosak, akik lehetővé tették, hogy ebben az elegáns teremben,rádiók és televíziók, filmhíradók és fotográfusok pergőtüzében megjelenjék, s csak azért nem az újságírók kérdés-pergőtüzében, mert Déry egyetlen kikötése volt, — hogy ne intézzenek hozzá kérdéseket. Kissé bódultán áll a tapsorkánban, talán ijedten is a nagy érdeklődés központjában, de mindenképpen! és szemmelláthatóan boldogan. . Különös látvány ebben a környezetben, két Jupiter-lámpa fehér fénycsóvájában, szikrázó csillárok alatt. Nemrég még a márianosztrai fegyház “beszélője” volt a nyilvánossága, legszűkebb hozzátartozói a közönsége, az is csak havonta egyszer a szigorú börtönszabályzatnak megfelelően. Előtte az asztalon egy sereg mikrofon, amelyek halk hangját felerősítve közvetítik a terem legtávolabbi zugába. Sötétszürke, majdnem fekete, vadonatúj öltönyt visel, ami bizonyára nyugati útja előtt készült ;inge, nyakkendője is vadonatúj, az előadó-asztalt beborító terítő alól kibukkanó cipőjének talpa is arról árulkodik, hogy gazdája most viseli először. A régi ismerős, aki annyi esztendő után viszontlátja,— firtató szemmel nézi és igyekszik arcán változást felfedezni. De lényeges, feltűnő változást nem fedez fel, legfeljebb talán annyit, hogy veszített egykori délceg tartásából. De vájjon veszitett-e valójában ? Azt innen a zsöllyeszékből bajos megítélni. Percekig áll némán a tapsviharban sarca sápadt, tekintete meghatódott. Aztán megszólal; a zsúfolt terem közönsége lélegzetvisszafojtva hallgatja szavait. Itt csak ő beszélhet ma, ezt a tiszteletet és kíméletet mindenki megadja neki. És ő vájjon mit mond első szavaival, a nyugati világgal való találkozása első percében azon a találkozón, amelyet bizonyára százszor is elképzelt magának börtönében, majd később szabadonbocsátása után lakása négy fala között? Sablonos udvariassági formulákat? Néhány jólcsengő bevezető mondatot a felolvasáshoz? Hogy nagyon örül az alkalomnak, és igy tovább ? Egyáltalán nem. . . Szavai egyszerűek, világosak, félre nem érthetők és félre nem magyarázhatók.Az 56-os forradalom után börtönbe csukták. — mondja és r hozzáteszi azt is, hogy igazságtalanul. . . Hogy miért igazságtalanul? — nem fejti ki bővebben, csupán a ténymegállapításnál marad. Azzal a feltétellel bocsátották szabadon, hogy nem ir a szocializmus ellen. A feltételt annyival könnyebb teljesíteni,minthogy ő maga is zoteni, minthogy ő aga is szogatóságot, ne politikai mártírt lássanak benne, hanem az irót, csakis az irót; a politka és a világnézet bét egymástól különböző dolog. . . Szabatos, szép, hibátlan németséggel beszél. A német nyelvet a szülői házban tanulta : anyai részről ugyanis bécsi származású, de tősgyökeres magyar környezetben növekedett fel és igy vált magyar íróvá. A terem finom politikai ösztönnel reagál minden szavára, minden hangsúlyára. . . Megfigyelhető a közönségnél, mennyire óvja, félti mindenki, még a tapsolást sem viszik túlzásba, nehogy politikai vé lemény nyilvánításnak, tüntetetésnek minősítsék bizonyos körökben és Déryt tegyék felelőssé. A taps kizárólag az írónak szól, a “Niki”, a “Befejezetlen mondat” Írójának, akit német; nyelvterületen is jól ismernek és nagyra becsülnek, egyes kritikusok egyenesen Zola, mások Proust mellé állítanak. És annak a szimpatikus megjelenésű, okos tekintetű férfinak szól az üdvözlés, aki nem be- I szél a börtönben töltött időkői, de akinek az arcáról,szeméből kiolvasható az elmúlt idők szenvedése. Még valami fontosat- kell elmondani a Déry estről,ami talán csak egyéni érzés: az elmúlt esztendők során most, ezúttal éreztük először, hogy eltűntek a választófalak kinti és hazai magyarok között; nem éreztük se magunkat más nak, se az otthoniakat idegeneknek. Megtaláltuk ismét a közös hangot, amely úgy látszik, mégiscsak egybefüz mindörökre bennünket. . . Jó bornak nem kell cégér Fáradt legény vándorolt keresztül a falun és mivel igen elpilledt, egy pohár bort kért az öreg Zsugori-Balogtól. A fukar gazda adott is neki, persze a legkomiszabb vinkójából. A legény szemrebbenés nélkül lehúzta a bicskanyitogató lőrét, majd mindenki füle hallatára éktelenül dicsérni kezdte: — Ilii, micsoda pompás nedű, életemben nem ittam még ilyen jó bort! Zsugori-Balog elröstellte magát és még egy pohárral hozott, de most már a legfinomabb borából, amit még önmagától is sajnált. A legény azt is megitta, illedelmesen köszönt és indult volna. Mi az, öcsém? — zördült rá mérgesen Zsugori-Balog — ezt egy szóval se dicséred ? Talán nem jó?! — Dehogyse jó! Nagyon finom bor. Csakhogy ez magamagát dicséri! . . . Lehoczkv Geraelv HOLDAK <+■ KlftrnA* Gyűl*
