A Jó Pásztor, 1963. január-június (43. évfolyam, 2-25. szám)

1963-03-22 / 12. szám

2. OLD AC A Jó PÁSZTOR A JO PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó Associated Hungarian Press, Inc. Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 East 22nd Street, Cleveland 14, Ohio Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ..................................$8.00 One Year .................................$8.00 Fél évre ...................................$5.00 Half Year .................................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio KRUSCSEV KERTJÉNEK VIRÁGAI Még mindnyájan emlékszünk arra, hogy alig né­hány esztendővel ezelőtt, Mao Tse t’ung elindította a 100 virág korszakát, mondván: Virágozzék mindén vi­rág! Ez gyakorlatilag annyit jelentette, hogy mindenki szabadon bírálhat és minden vélemény “helyet kap a Nap alatt.” Amikor azonban a virágok valóban virágozni kezdtek, Mao durván leszakította azokat és a bírálókat börtönbe küldte. Ezzel véget ért Kínában a 100 virág korszaka. Amikor Kruscsev megindittota az úgynevezett de­­sztalinizációs korszakot, hét évvel ezelőtt, ugyancsak szabad virágzást ígért és szabad vélemény-nyilvánítást. Alig néhány nappal ezelőtt, a szovjet diktátor be­szédet mondott egy értelmiségi gyűlésen és azon kere­ken és szokatlanul őszinteséggel kijelentette: szabad vé­lemény-nyilvánításról szó sincs, mindenkinek alkal­mazkodnia kell a párt dogmáihoz. Nincs ebben semmi csodálatos. A kommunizmus természetében rejlik, hogy nem engedheti meg a sza­bad vélemény-nyilvánítást. Kruscsev kertjének virágai — művirágok voltak. PÁRISI KIS TÜKÖR Úgy néz ki a behavazott Páris, mint egy gyönyörű, asszony, akit csak derékig jó megbámulni. A hóval belepett öreg ka­­tedrálisok, házak, részeg kis utcák felett galambszárnyát bontogatja az ég.Lila esték, éjszakák kápráznak a hó­ban és a párisi asszonyok fehér rámában a legszebbek. De a járdák lucskos sa­rában benne barnul, feketéi a mocsok és lehangoló lesz a téli ünnep. Az árak havas csúcsok ma­gaslatát érik el. Végre az államelnök is felfigyel a tűr­hetetlen állapotokra, belát­ja, hogy épitő, merész poli­tikáját belső szociális egyen­súly nélkül nem tudja meg­valósítani. Eközben a francia tudósok a lazerrel (az amerikai ma­zer tökéletesített mása) a Holdat öt kilométerenként ki tudják -világítani.A nukleá­ris tudományos kísérletekre és hadi felszerelésekre, atom­hajtásos hadiflottára ko­losszális összegeket szavaz­nak ímeg. Igen helyesen, — csak ne lenne a mindennapi életben annyi bogáncs, csa­lán, meg tüdőbeteg. Az újabb amerikaellenes hullám dacára a franciák jó­része “a la amerciaine” ren­dezkedik be (ha van lakása) és törlesztésre vásárol. Le­het, hogy ezért hagyja el évenként több mint tízezer férj a családi tűzhelyet és üthetik a nyomát. A bájos ügyvédnő, Denise Petit- Moreau hiába küzd egy uj törvény beiktatásáért. A francia rendőrség védi az egyéni szabadságjogot és nem fedi fel a szökött férjek tartózkodási helyét. De minek lamentálni, ami­kor egy nagy kornak vagyunk gyermekei! A technika vív­mányai és a tudományok egy uj klasszikus kort nyitnak meg előttünk. Reméljük, — hogy egy őrült diktátor,vagy egy rosszul működő elektro­mos agy, vagy egy hazavágyó regruta nem fogja a nukleá­ris háború gombját megnyom­ni. Franciaországban a tu­domány, a divat, a technika, a gyáripar olyan fejlett, és virágzó, hogy észbontó az a tény, hogy a franciák több milliárdot költenek évente jósnőkre és, boszorkányokra. Igen, boszorkányokra, akik szemveréssel, telepatikus á­­tokkal vagy bájitallal szédí­tik az embereket. Falun meg­szokott dolog az ilyesmi, — egy boszorkány most átkozott meg két fiútestvért, békés, dolgos embereket, akik kés­sel mentek egymásnak. A vá­rosi emberek, asszonyok el­veszett, vagy el nem nyert szerelemért' vagyont áldoz­nak a boszorkákra A ku­­ruzslókról nem is szólva, akik­nek jórészét az orvosi kar kénytelen volt hivatalosan el­ismerni. Sokezer névtelen tovább űzi szemfényvesztés­sel a kuruzslást és számta-A BÚCSÚZTATÓ lan hiszékeny embert segít át a másvilágra. A párisi Bibliotheque Nationale-ban,— sokszázával olvassák és jegy­zik fel fiatalok és öregek a régi kuruzslók receptjeit és MAJOR ILONKA a középkorban élt boszorká­nyok szerelmi bájitalainak összetételét, melyből széjjel­morzsolt kosszarv vagy át­szűrt fárkasvér sem hiányoz­hat. És hogy a téli rémregény hangulatból semmi sem hi­ányozzon, megírom még azt is, hogy Párisban, a tizene­gyedik kerületben naponta kutyusok és macskák tűnnek el, megnyuzott bőrüket a szemetesek találják meg. A kerület polgármesteréhez any nyi panasz érkezett, hogy a rendőrség nyomozást foly­tatott a tolvajok után. Kide­rült, hogy a repatriált afri­kaiak lopják a kutyát,macs­kát, — megeszik! És hogy utálkozásunkat — meglepetéssel váltsam fel,ha nem is gusztusosabb témá­val: tudósok példátlan fe­­noménnak szemtanúi. Tama­ra, egy huszonkét éves szi­bériai hajadon, csukott szem-KÖZÉRDEK ÉS ÜZLETI ÉRDEK Évek óta folyik a harc, a hercehurca az országutak mentén felállított raklámtáblák dolgában. Néhai Neu­­berger oregoni demokrata szenátor indította meg a moz­galmat a reklámtáblák ellen, amelyek elcsúfítják a gyönyörű amerikai tájak képét. Ehhez az eredeti elgon­doláshoz később hozzáfűzték azt, hogy a reklámtáblák nemcsak csúfítják a természetet, hanem — életveszé-1 lyesek is. A new yorki állami országúti bizottság két * éven át folytatott vizsgálódás után most közzétette szak­­véleményét, amely szerint a hirdetési táblák az auto­mobilisták figyelmét elterelik az úttól és ez könnyen balesetre vezethet. A két éves vizsgálat adatai szerint háromszorannyi figyelmetlenség-okozta baleset törté­nik hirdetési táblákkal szegélyezett országutakon, mint ott, ahol nincsen ilyen zavaró tényező. Ez világos számbeszéd, meggyőző. De nem győzi meg a raklámtábla érdekeltséget, amely a természeti szépségek eltakarásából hasznot húz. Azt hangoztatják, hogy a sokszor élénk színű táblák jó hatással vannak az autósokra, amennyiben elhessegetik az unalmukat és fáradságérzetüket s ezzel növelik a hajtás biztonsá­gát. “Phony” — mondjuk amerikaiasan az ilyen érvre. Magyarul: bolond beszéd. De nem is érdemes vitába szállni az igy érvelőkkel; csak az a kérdés, ki dől be nekik, ki nem. Országos törvény már korlátozza a rek­lámtáblák elhelyezését az államközi országutakon, de az állami országutakon már sokhelyütt szabad a zava­ró színek játéka. Az 50 állam közül 33 még mindig nem intézkedett. 33 államban a törvényhozóknak nagyobb gondjaik vannak, mint az országúti közlekedés bizton­sága. 33 államban az üzleti érdek a közérdek felett van. EGY VÉRFÜRDŐ-TERV MARGÓJÁRA Nem egészen váratlan, de mégis figyelemreméltó volt egy afrikai tanú vallomása egy különleges bizott­ság előtt. A tanú elmondotta, hogy az “African Poqo” nevű földalatti szervezet vérfürdőt akart rendezni 1963 valamelyik éjszakáján és ez alkalommal minden fehér ember lemészárlását tervezték. A dolog nem váratlan, mert senki előtt sem kétsé­ges, hogy South Africaban a négerek és a fehérek gyű­lölik egymást. A kérdés ez: a földalatti szervezet azért akarta kiirtani a fehéreket, mert gyűlöli őket, vagy pe­dig azért, mert a fehérek gyűlölik a négereket? Valószínűleg, az a helyzet, hogy mindkét felelet igaz. Természetesen, kérdés az: milyen mértékben le­het hibáztatni a négereket fehér-gyűlöletükért, amikor South Africaban a fehérek gyűlölködve bánnak velük? Az “African Poqo” vérfürdő-terve figyelmeztetés a délafrikai fehérek felé: változtassanak magatartásu­kon, ellenkező esetben South Africa szörnyű vérfürdő színhelyévé válik, ahol vagy a négereket, vagy a fehé­reket mészárolják le. Zsenge ifjúkoromban se - gédorgonista voltam Arany János hires városában. Akko­riból és onnan őrzöm mind­máig ezt a felejthetetlen em­léket. Egy Téli késő délután te­metésre igyekeztünk az al­sóhatárba. Kocsin mentünk. Jó órányira jártunk már a város szélétől, amikor be­fordultunk az egyik tanyá­hoz vezető dülőutra. A pusz­ta föld fölött vörösen lángolt a nyugati ég, amitől körös­körül gyenge rózsaszínbe enyhült a havas sik, mint árkuspapir az asztalon, ha rásüt az esti lámpafény.Itt­­ott elfreccsentetett tinta­pettyek feketedtek rajta. Tollászkodó kálomista var­jak. S nekem nyomban eszem­be jutott az incselkedő kér­dés: hogy‘ is hívták ezeket a madarakat a reformáció e­­íőtt? De nem sok időm maradt tűnődni rajta. Megérkeztünk. A sárga csézából előbb a pap szállt ki, azután a kán­tor. Végül én is — “gyüjjön csak, segédur” — lekászálód­tam a bakról. A káplán még fiatal ember volt, nemrégiben került erre a lapos' vidékre, ahol csak a temetők dombja szegte meg az eget, a kálvá­ria hármas keresztjével. Ko­pott macskaszőr-bundáját az ülésen hagyta, úgy ment elő­re fehér karingben, didereg­ve, fején fekete birétummal a tanyaudvar felé. Nyomában a kántor kurta bekecsben,kö­­véresen döcögve. Rézveres ar­ca versenyt világított az ég­gel. Kormosra festett fényes, vastag bajusza kornyadt szár­nyak módjára lógott a toká­ja alá. Szaporán lépdelt alig bírtam követni. A koporsó körül egybe­gyűltek morogva fogadtak. Megkéstünk. Aznap ez már a negyedik temetés volt . . . Jobbára gyerekkoporsókat ki­­sérgettünk a deszkás teme­tő uj parcellájába hetek óta. Kanyaró, vörheny, torokgyík tizedelte az apróságokat. . . Akárhányszor ránkfeketiilt az este, s még mindig szólt a kényszerűen örvendező zsoltár: “Dicsérjétek gyer­mekek, az Isten nevét,Zeng­jétek szüntelen az ő dicsére­tét, . . ” Itt most nagy halott várt bennünket, Szálisznyó János, háromláncos gazda.A havas fehérségből sötéten vált ki koporsója, meg az ünneplő­­feketébe öltözött gyászolók csoportja. A hosszú tanya­ház tetőgerince félbevágta a sülyedő tüzes napgolyót.Éle­temben először voltam ta­nyai temetésen Mégis, mikor a pap megemelte négyszögle­tes sipkáját’ és rekedten, mély hangon rákezdte:“Ore­­mus, pro fidelibus defunctis — egyszerre az egész kép, helyzet, hangulat olybá tűnt előttem, mintha csak ismétlődnék. Mintha egyszer már mindez ugyanígy meg­történt volna velem. Nem tudtam szabadulni ettől a különös, viszolygó érzéstől, mig fázósan topogtam a kán­tor mellett a keményre fa­gyott havon. A cipőm talpa már a tél eleje óta lyukas volt s pénz híján, gondosan kerülte a susztert. Naponta friss kártyalapokkal béleltem hát. A használatba vett pak­li azonban aggasztóan fo­gyott. Aznap, ha jól emlék­szem, épp a makk ász és a Reding ítéli volt soron. Egyébként cseppet sem voltam meghatva. Megszok­tam már a sírást, a szomorú arcokat és a hulló könnyeket, A mesterség rendszeres gya­korlása megöli a részvétet.Tel jesen értettem a bikanyaku, veres képű kántort, aki szin­te Üzemszerű gépiességgel — szemrebbenés nélkül énekli húsz év óta szívfacsaró han­gon a Venite, exultemus Do­minót. . . Nem is kell az ilyesmihez kősziv. Elég a megszokás. Bár ez a kántor igen kemény természetű em­ber volt. Nagy indulatu, ön­ző és zsugori, falánk, hirte­len kezű agglegény Napjában legalább háromszor vágta ké­pen a kocsisát, olyan magától értetődően, ahogy más, te­szem, kenyeret szel. Annál jobban meglepett hát, ami most történt. Már a búcsúztatónál tar­tott: Feleségem, fiam, lá­nyom, Napamasszony, édes ángyom, Immár Isten véle­­tek. . . Ezt mindig egyedül énekelte, bárha a “verset” — többnyire én csináltam. . . A harmadik strófa közepén egy­szerre csak elcsuklott a hang­ja. Zokogás buggyant ki a torkán, s hirtelen előrántott fehérbabos, nagy vörös zseb­kendőjét a szeméhez nyom­ta. Egyszerre sírva fakadt. Meghökkenve, kissé meg­­szégyenülten bámultam rá. Lám, hogy* csal olykor a lát­szat. Van hát szive neki is. Sohasem tudjuk igazán, mi lakik az emberben. De nem sokáig töprenghet­tem. A kántor átnyújtotta a búcsúztató szövegét S mig vörös kendőjével lefolyó köny­­nyeit törölgette, némán in­tett, hogy folytassam to­vább. Kábultan nyúltam a gyűrött papírlap után. Ször­nyű zavaromban eleinte alig bírtam hangra kapni, de az­tán mégis összeszedtem ma­gam valahogy. El-elfulladó lé­legzettel, gyengén, akadozva énekeltem végig a hátravolt verseket az utolsó sorig: Há­zam a hant alatt, Még egy­két pillanat, S ott lészen már nyugvásom. . . Az elfogódottság rám is átragadt. A gyászolók hangosan sír­tak, s mintha a fiatal pap szemében is könny csillant volna meg. Mikor hazafelé indultunk, hallgatagon ültünk a csézá­­ban. Sebesen szaladtak el mel­lettünk az utszéli fák. A sö­tétedő pusztán csend volt. . . Csak a kerekek száraz kat­togása, a patkók ütemes do­bogása visszhangzott rnesz­­sziről. Komor, nyomasztó né­maság terpeszkedett fölénk. A határmalom alján a káp­lán végre megszólalt. Hal­kan, vontatottan adta a szót: — Olyan a halál, akár az esti vándor Mindig váratla­nul kopogtat az ember szivén. Kántor ur is hogy* el érzéke­nyült ma. . . Vállamon keresztül néz­tem vissza rájuk a bakról.. A kántor éppen szivart vett elő. Húsos, tömzsi ujjai közt megropogtatta, élvezettel ha­rapta te a hegyét, kiköpte,az­tán rágyújtott. — No, igen — mondta majdnem derülten, és vas­mel is tud újságot olvasni. . . Ha kéz- és lábujjaival végig­szánt egy Írott lapon, —lát. Ha elunja a látásnak ezt a módját, nyelvével szánt vé­gig a lapokon és a nyelvével még a színeket is látja. . . Harminc esztendővel ezelőtt ezt a fenomént már Jules Ro­mains iró, akadémikus is fel­fedezte, aki akkor még Fari­­goule néven irt. Az iró tudo­mányos kutatásokat folyta­tott a szemlencsének, egy természeti fenomén által,más testrészben is látó képes­ségéről. Jules Romains azt állította, hogy az ember bőre számtalan organikus elemből van összetéve és vannak em­berek, akik a bőrükkel lát­nak. Az iró a párisi Cochin kórházban professzorok és tudósok előtt tartott erről előadást és a hallgatóság so­rában voltak Bergson, Ana­­tole Francé és Carell doktor Az iró a háborúban meg­vakult katonáknál fedezte fel a bőr látóképességét és az előadás során velük de­monstrált. Az osztrákokat ez a felfedezés annyira megkap­ta, hogy az Írónak egy kuta­tó-intézet alapítását ajánlot­ták fel a szemen-kivüli látás fenoménjeinek tanulmányo­zására, de a tudós iró nem tudott Páristól megválni.Er­ről a nagyfontosságu felfede­zésről 1937-ben az E'din burghban tartott Optikai kon resszuson is megemlékeztek. Eszerint nem Tamara volt Irta: MAJOR ILONKA az első orosz, aki a lábujjá­val a Pravdából olvassa a hamis híreket. . . Még jó, hogy az emberek a kiállításokon nem a lábuj­jukkal mutogatnak az ab­sztrakt képekre! Párisnak •egyik legszebb kiállítása most van a Musée D‘Art De­­coratif-ban. A muzeum igaz­gatója Claudius Petit volt miniszter a legszebb és leg­változatosabb kiállitások ren­dezője Párisban.Most a fran­ciaországi spanyol festők­nek templomokban, múzeu­mokban és magángyűjtemé­nyekben lévő müveit állította ki. Felejthetetlen élmény. A régi és újabb művészet pa­norámája. A tizenegyedik szá­zad bibliás képeiből miszti­kus szépség, spirituális han­gulat árad. A szenvedő arcok tekintetek a lélek tűzhelyét világítják meg. És ott lát­juk Greco, Velasquez, Zur­barán, Goya müveit. A szí­nek gazdagsága, az arcokból sugárzó szellemiség még az olasz mesterek alakjainak bé­kés sugárzó szépségét is túl­szárnyalja. A Place des Vosges téren Páris legöregebb árkádjai alatt Victor Hugo relikviák­ból rendeztek kiállítást. Az író száműzetésben tengerre néző ablakából festette a hi­deg lángu hullámok játékát és a víziókból absztrakt ké­pek születtek A “Nyomorul­tak” örökéletü íróját — ma— a modern festészet apjának tekintik. . . tag füstgomolyagot fújt a levegőbe— , mert igy több. A káplán értetlen csodál­kozással meredt a kántorra, aki szórakozottan, magyaráz­kodva tette hozzá, miközben szorgalmasan pöfékelt: — Hát persze. Öt forinttal több. Ennyi az ára. Ha már egyszer ez köll a népnek. . . Sziveim a torkomba dob­bant, ügy hallgattam, mint­egy álomba zsibbadtan. A kántor szavai egyre messzebb ről csapódtak fülembe, ahogy nyugodtan, tárgy ilagosan folytatta: — IIusz esztendővel eze­lőtt volt itt egy öreg, gyen­ge szivü kántor Az elő­döm. Vele történt, hogy mi­kor az egyik béres feleségét temették a majorból, a ko­porsó fölött elritta magát.Ki-Irta: KÁRPÁTI AURÉL lene pulya maradt az asz­­szony után. Ott álltak, mint az orgonasipok. S az öreg­nek, ahogy név szerint rá­juk tért a búcsúztatóban,egy­szer csak elakadt a hangja. Népi birta folytatni a zoko­gástól. Odaadta hát a verset a segédjének: fújja az to­vább. Azóta rákaptak itt erre a parádéra. Kivált a módosak. Megfizetem szívesen kán­tor uram — mondják — de a búcsúztatót riva csinálja. Hát igy. Szalisznyóné is le­szúrta érte ma délelőtt az öt forintot. A kántor szivarja remekül szeleit. Parazsa a barna ho­mályban úgy világított, mint az ördögszem. Több szó azontúl nem esett az utón. KÖNYV A MAGYAR FORRADALOMRÓL Az Amerikai Magyar Re­formátus Egyesület a közel­múltban angolnyelvti, kis - terjedelmű könyvet adott ki az 1956-os magyar forrada­lomról, ezzel a címmel: The Revolt That Rocked The Kremlin. ( A forradalom, amely megrázta a Kreml int.) A könyvet Nadányi Pál, a “Voice of America” rádióállo­más magyar osztályának ve­zetője irta. Elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy a könyv nem ér fel célkitű­zéséhez és nem éri el célját. Mindazok, akik jelen voltak és a forradalomban részt­­vettek, sokkal több, meg­­rázóbb és érdekesebb részle­tet tudnak, mint amilyene­ket Nadányi felsorol. Azok számára, akik nem voltak ott — és a könyv nyilvánvaló­an ezek számára Íródott — a forradalom történetének ilyen rendszerű, vázlatos ismerte­tése, csupán zűrzavaros ké­pek kavargásává válik. A szerző meglehetősen nagyfokú helyismeretet té­telez fel az olvasóról — tel­jesen indokolatlanul. Az ame­rikai olvasó előtt aligha je­lentenek valamit a minden magyarázat nélkül odave - tett utcanevek. Gyakori, szárazon megirt jelenetek mellett nem talál - juk például, a szörnyű parla­menti vérfürdő drámai és megfelelő leírását. Nadányi minden magyarázat nélkül vet papírra ilyen neveket: Münnich Ferenc, Kossá Ist­ván, Apró Antal, stb. Az amerikai olvasó, nyilván­valóan, értetlenül áll ezek előtt a nevek előtt. A szerző azt igyekszik bi­zonyítani munkájában, hogy a Szovjetuniónak nem volt erkölcsi joga beleavatkozni a magyar forradalomba Ezért azonban kár volt meg­írnia könyvét, mert szám­talan UN határozat és külön­böző nyilatkozatok után, ezi a tény már régóta nem két­séges. Egy ilyen könyv esetle­ges feladata lehetett volna a magyar forradalmat meg­előző és kiváltó gazdasági, kulturális és politikai helyzet részletes és tárgyilagos elem­zése. Nadányi Pál munkája nem elég érdekes és nem ve­zeti közelebb az olvasót az 1956-os magyar forradalom megértéséhez. A könyv elő - szavát Borshy Kerekes György, az Amerikai Magyar Református Egyesület elnöke irta .A tömör, világosan meg­fogalmazott és nem egy he­lyen drámai előszó egymaga többet mond és jobb mint a könyv. (K. M.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents