A Jó Pásztor, 1962. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1962-09-28 / 39. szám

2. OLDAC A Jó PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőbég és kiadóhivatal — Publication Office 1738 EAST 22»d STREET CLEVELAND 14. OHIO Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre .............................$8.000ne Year .......... ..................$8.00 Fél évre ...............................$5.00 Half Year ..............................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio MÉGEGYSZER A ZARÁNDOKÚT A “Református Egyesület Zarándokutja” cimü ve­zércikkünknek országos visszhangja támadt. Nem em­lékszünk arra, mikor kaptunk ennyi levelet egyetlen cikkünkkel kapcsolatban. A levélirók kivétel nélkül helyeslik álláspontun­kat, néhányan azonban kifogásolják, hogy a zarándok­út értelmi szerzőjét és vezetőjét nem dorgáltuk meg keményebben. Ezúton mondunk köszönetét mindazoknak, akik felkerestek bennünket bátoritó soraikkal s miután, a leveleknek még kis százalékát sem tudjuk közölni, meg­próbáljuk a* levélirók véleményét a következő főpon­tokban összefoglalni: 1. Elképzelhetjük, mennyire cserbenhagyottnak érzik magukat a szovjet elnyomás alatt élő magyar test­véreink, akiket Amerika Hangja és a Radio Free Europe állandóan kitartásra buzdit, amikor a kommunista saj­tóban azt olvassák, hogy az egyik legnagyobb testvér­­segitő egyesület titkára, kecskeméihy józsef vezetésé­vel zarándokutasokat és dollárokat szállit a “szovjet paradicsomba.” 2. Semmiképpen sem lett volna szabad a társasuta­zást az 1956-os szabadságharc évfordulójával egyidőben rendezni, különösen nem most, amikor az amerikai szenátus és képviselőház tagjai, élükön Lausche szená­torral, követelik, hogy az Egyesült Nemzetek Szerve­zete ne vegye le napirendjéről a magyar kérdést. 3. Amikor a Szovetjunió az Egyesült Államok part­jaitól alig 90 mérföldnyi távolságban rakéta és atom­bomba támaszpontokat épit, nem okos gesztus üzleti célból társasutazást inditani kommunista Magyaror­szágra, egy olyan amerikai magyar intézmény részéről, amelynek tagjai már számtalan esetben megmutatták fogadott hazájuk iránti hűségűket. 4. A levélirók között egyaránt akadnak öregame­­rikás magyarok és szabadságharcosok is. Mindnyájan annak a reményüknek adnak kifejezést: a cigányzenés mutatások mellett is lesz idejük a zarándokutasoknak és kecskeméihy józsef titkár urnák, hogy elsétáljanak a Parlament előtt, a volt Sztálin téren és a Sándor utcán, ahol a szovjet tankok lehengerelték és lemészárolták a védtelen magyar tömegeket 1956-ban. A levélirók egynémelyike, ezenfelül, olyasmiket is kiván kecskeméihy titkár urnák, amely kívánságok idé­zése nem birja el a nyomdafestéket. Amikor a Református Egyesület szempontjából ké­tes értékű zarándokutat levesszük a napirendről, annak a reményünknek adunk kifejezést, hogy a vezértestü­let, valamint az Egyesület következő konvenciója érde­me szerint foglalkozik majd az üggyel. Mi pedig mégegyszer jó mulatást kivánunk kecs­keméihy józsef titkár urnák a “szovjet paradicsomban”! ÖLBETETT KEZEKKEL . . . Az utóbbi hetek politikai izgalmai Kuba körül sű­rűsödtek; a közvélemény lázas érdeklődéssel követte az eseményeket. Hogyan reagál az Egyesült Államok Moszkva egyre fokozódó kubai hadianyag-szállitásaira, Kruscsev kihivó nyilatkozataira? A U. S. magatartá­sát e nagyfontosságu kérdésben Kennedy elnök szabta meg, egyik legutóbbi sajtóértekezletén adott válaszai­ban. Az elnök kijelentette, hogy “ezidőszerint a katonai intervenció nem lenne jogosult”, s egyben leszögezte, milyen körülmények inditanák a U. S.-t arra, hogy a kommunisták kubai támaszpontja ellen erélyesen fel­lépjen. Ezek az inditékok a következők lennének: ha a bolsevisták támadást intéznének a Kuba körüli Guan­­tanamo-i katonai bázis, a Panama csatorna, vagy a flo­ridai Cape Canaveralban levő rakéta bázis ellen; ha Kuba amerikai állampolgárok életét fenyegetné az Egyesült Államokban, vagy a nyugati félteke országai­ban. Kennedy elnök azonban nyilván nem gondolt arra, hogy a kommunisták puszta jelenlétükkel is fenyegetik a nyugati félteke országaiban élő polgárok életét, sze­mélyi és vagyoni biztonságát. A kommunisták nem min­dig külső beavatkozással döntik meg a nekik nem tet­sző társadalmi rendszereket, hanem belső, felforgató, bomlasztó tevékenységükkel. E tétel illusztrálásához kell-e jobb példa annál, ami ma a latinamerikai álla­mokban történik? AMERIKAI HIÁNYCIKKEK A háború csökevényei közül az óhazában sem­misem tartja magát olyan makacsul, mint a hi­ánycikk. Hiánycikk lehet bármi, ami akár ter­melés, akár fogyasztás céljára kellene, de nincs, vagy csak ke­vés van belőle. Hiánycikk to­vábbá az, ami miatt az embe­rek morognak és amikor valahá­­ra egy kevés megjelenik belő­lük a piacon, sorban állnak ér­te. Ha hirek megfelelnek a va­lóságnak, számos nélkülözhe­tetlen áru tartozik még ma is Budapesten ebbe a kategóriába. Ne legyünk azonban rosszmá­­juak, és mielőtt birálatot mondanánk, nézzünk körül a saját portánkon. Amerikában is vannak hiánycikkek! Nem lehet kapni például libamá­jat, nem azért mintha a liba ismeretlen lenne itt, hanem inkább ,mert állatokat tömni kinzás. Tö­més nélkül a liba mája csak akkorára növekszik, mint a tyúké. Nem lehet ’’kapni mákot, kivéve preparált, konzerv alakban, továbbá szaloncuk­rot, birsalmát, dobostortát és egyéb finomságo­kat, hacsak az ember nem akarja valamelyik newyorki magyar importőrtől meghozatni őket. És magától értetődik, hogy az amerikai áruhá­zak, noha ötletesebbnél ötletesebb konyhagé­peket hoznak forgalomba, arra még nem gon­doltak, hogy mák és diódarálót, mozsarat és egyéb “hiánycikkeket” is bocsássank a vevők rendelkezésére. A magyar ember Ízlésének megfelelő élelmi­szer “hiánycikkeknél” nem érdemes időzni, mi­vel az olcsó eledelek tengeréből még a legfiny­­nyásabb magyar is kiválogathatja magának az Ínyére valót és egy kis fantáziával pótolhatja a “hiánycikkeket.” Kivétel talán a tüdő, amelyet még nem találtam árusítás alatt egész Ameriká­ban, és igy akinek a savanyu tüdő a kedvence, be kell érje savanyu gombóccal, tüdő nélkül. A tüdőt konzervált kutyaeledel céljára használják fel. A nehezebben pótolható amerikai hiánycik­kek közül hadd említsem elsőnek a borotvát. Nem az önműködő borotvára gondolok, amely minden nyilvános mosdóhelyiségben egy 25 cen­tes érme bedobáta után az automatagépből ki­hullik, hanem az egyenes borotvára, amely nél­kül a fül körüli borotválás nagyon kínos. Aztán itt van például a bajuszkötő. bajuszkenöcs. Az ember mehet San Diegótól Bostonig, mig talál egyet, azt is inkább ócskásnál. Ha már a vágószerszámoknál tartunk, ne fe­lejtkezzünk meg a kaszáról. Ennek hiánya miatt az amerikai kénytelen motoros fűnyíróval vágni a kerti pázsitot és a farmer kombájnnal a bú­zát. Egész Amerikában nem találtam például su­­bickót, csizmapatkót, faszöget, palavesszőt, alsó­nadrágmadzagot, kocsikenőcsöt, cseréppipát, kap­cát, olcsó szemüvegtokot, palacsintasütőt, tök­­gyalut, sósborszeszt, tollasdunyhát, brief tasnit, kocsikereket, abroncsot, hordót, lábszárvédőt, ko­­lompot, csizmanadrágot, darutollat, nagykendőt, bodoritóvasat, újévi malacot, szakajtót, posztó­nadrágot, bilgeri csizmát, bőrkabátot övvel sváj­ci sapkát, nikotex cigarettát, cigarettatöltő ké­"SAJNOS. AZ ENYÉM .." Francesco Bianchi olasz zeneszerző és kriti­kus, egy alkalommal, amikor színházba ment, beadta a ruhatárba a felöltőjét. A felöltő na­gyon megviselt volt, jó néhány évet kiszolgált. Előadás végén Bianchi az első volt, aki a ruhatár­ban jelentkezett és nagy sietséggel kérte: — A felöltőmet! — Tessék, itt van, — felelte a ruhatárosnő, azonnal átadva a megviselt felöltőt. Azonban látván, hogy Bianchi megforgatja ke­zében a ruhadarabot, vizsgálgatja, tapogatja, si­­mitgatja, aggódva tette hozzá: — Biztosíthatom uram, hogy az öné a felöltő. — Azt látom, de reméltem, hogy másé lesz, — felelte a zeneszerző. K«reulMi Mihály FOGYÓKÚRA Azt hiszem, nem kerülte el a figyelmüket, hogy az utóbbi egy-két esztendőben egy uj hó­bort ütötte föl a fejét az Egyesült Államokban — teljes erővel kitört a fogyó­­kurajárvány. Nem tudok úgy emberek közé menni, hogy ne találkoznék valakivel, aki éppen fogyókúrázik és társaságokban már közhely-számba megy a só­vár fölkiáltás, hogy “jaj, cso­dásnak látszik ez a kacsasült, milyen boldogan ennék belőle, de sajnos éppen fogyókúrán va­gyok, az orvosom azt mondta, hogy le kell adnom legalább húsz fontot. Most aztán szenvedek.” Miután a föl­­kiáltót a többiek fél-részvéttel körülsajnálkoz­­ták, az meggondolja magát és azt mondja “kü­lönben, tudják mit, a combot meg azt a kis mell­részt megeszem, meg egy keveset abból a vele­­sült burgonyából, meg ha szabad kérnem az ubor­­kasálátából egy kis tányérkát, legfeljebb két hé­tig koplalni fogok.” Mindezekután a szegény szen­vedő — ha már egyszer úgyis bűnbe esett — annyit eszik-iszik egész este, hogy éjfél körül beveszi a vendéglátó ház egész alka-seltzer kész­letét. Halász Péter Ez a típus abba a bizonyos “fogyókúrán va­gyok, de csak holnap kezdem” — alosztályba tar­tozik és nincs ok arra, hogy aggodalmat érez­­zünk irányában. Ennél már sokkal veszélyesebb az, aki a tisztelt élettársára vigyáz és miközben 3 két, kézzel tömi magát, azt nem engedi enni. “Lajoskám, azonnal tedd le a kanalat. Tudod, hogy a májgombócos húsleves méreg a te szer­vezetednek. Lajoskám, ne egyél többet. Lajos­kám, ne igyál annyit. Lajoskám, ma este nincs több cigaretta.” Szegény Lajosba már hálni jár a lélek, ré,­­vülten és áléit tekintettel nézi az evőket, mi­közben élettársa boldogan magyarázza: “Lajos hat hét alatt 25 fontot fogyott. Az orvos gratu­lált neki. Nézzetek rá, újjászületett. Edithkém, igazán kérlek, ne kínáld Lajost azzal a turósle­­pénnyel. Nem teszel jót neki. Megölöd vele. Fe­rikém ne öntsön Lajos poharába. A halálát akar­ja?” Mondom, ez már veszélyes fajta, persze, nem önmagára, de szegény Lajosra. A nagy többség azonban abba a csoportba tar­tozik, amely szabályosan és annak rendje és mód­ja szerint fogyókúrázik, apró pasztillákat szede­get különböző szinü parányi pirulákat, kaló­ria-táblázatot hord a zsebében és minden reggel sóhajtozva föláll a fürdőszoba mérlegére. Néme­lyik csakugyan elképesztő eredménnyel gyötri magát, hetek alatt felire fogy, imbolyogva jár­kál és lötyög rajta a ruha. Ha szánakozva meg­kérdi tőle az ember, hogy mi a baja, mosolyt eről­tet elszáradt ajakára és azt mondja, “öregem, so ha életemben nem éreztem olyan jól magam, mint most.” Ennek ellentmond szomorú és éhes tekintete, amellyel mintha mindenfelé öntudat­lanul ételt keresgélne. Nem vagyok orvos, a véleményem tehát ebben a vonatkozásban nélkülöz minden szakmai ala­pot, kizárólag megfigyeléseimre támaszkodom. Az én tapasztalatom szerint az, hogy áz ember sovány, vagy molett, vagy kövérkés, vagy pedig félreérthetetlenül kövér — olyan alkati adott­ság, amelyen tartósan és alapvetően nemigen le­het változtatni. Vagy ha igen, akkor nem csak a testsúlyban történik változás, de ezzel együtt A CÁR MULAT I. Miklós orosz már, kit országa legdaliásabb emberének tartottak, a férfias szépséget nagyra­­becsülte, szerette maga is a délceg legényeket, de annál inkább megvetette a piperkőcöket. Egy alkalommal, amikor a Newski-Proskepten kocsi­­kázott, egy ficsur került eléje ,aki az akkori leg­utolsó francia divat szerint öltözve feszitett vé­gig a gyalogjárón. Mintha csak a divatot irányi­tó párisi szabó, kalapos és divatárus boltjából szalajtották volna egyenest az orosz fővárosba. A gigerli lapos karimáju, cukorsüveg alakú fé­nyes kalapot viselt, derékig érő rövid, de bő kabátot, trombitaalju nadrágot és keskeny, de szinte végtelen hosszúságú hegyes cipőt. Az uj­jam tömérdek gyűrű, a gomblyukából pedig egész csomó apró lánc csüngött alá. A cár, amint meg­pillantotta ezt az ifjút, megállittatta kocsiját, ma­gához hivatta a gigerlit, aki mélyen bókolgatva közeledett a hatalmas úrhoz. A cár végigmérte és mosolyogva kérdezte tőle: — Hogy hívják, fiatal ur? — Jakoviev vagyok, felségednek hódolattal tel­jes, hűséges alattvalója. — Nos, Jakoviev ur, üljön csak ide mellém. A gigerli zavai'ba jött, ijedten engedelmeske­dett. A cár pedig egyenesen palotájába hajta­tott és Jakorviev urat karonfogva vitte a cárné elé. — íme, bemutatom neked hódolattal teljes hű­séges alattvalónkat, Jakoviev urat, —szólt a cár nejéhez. — Lássál te is valami szépet. Nos, Jakoviev ur, mutassa magát — élűiről. A gigerli mozdulatlanul állt, reszketve és né­mán. , — No, most oldalt! . . . Most hátulról! . . . Most forogjon; de úgy, hogy csörögjenek a lán­­cocskái! . . . A cár vezényelt és a szegény verejtékező gi­gerli fordult, ugrott ahogy parancsolta. Végre is a cárné megelégelte a tréfát. Intett, hogy elme­het. A cár azonban utánaszólt: — Nagyon szép volt, kedves Jakoviev! Ha megint lesz ilyen szép uj ruhája, legyen megint szerencsénk! | Irta: KERESZTESI MIHÁLY szüléket hüvellyel, szódavizet spriccelővei, vi­zeskannát, levesestálat, cigarettatárcát, bárány­béléses bundát, nagykucsmát, magasszáru női­­cipőt, fateknőt, petróleumlámpát, kanócot légy­fogót, babapólyát, slafrokot, kutágas gémet, mé­zeskalácsot, fonottgyertyát, kerepelőt, piaci ko­sarat, lekvárfőző üstöt, lopótököt, tokot személy­azonossági igazolványnak, tubákos szelencét, ló­­vakarót, seprőt kéménynek, belet kolbásznak, kaptafát cipőnek, hátitáskát, hátizsákot, jancsi­­szöget, hegymászócipőt, satöbbi ... A listát bi­zonyára lehetne még folytatni. Nem állítom, hogy a fenti cikkek egyike-má­­sika egyáltalán nem létezik itt nálunk, de annyi bizonyos, hogy nehezen hozzáférhetők. A “hiánycikkekről”’ szóló beszámolóm nem lenne teljes, ha az amerikai szolgáltató ipar bosz­­szantó fogyatékosságairól nem tennék említést. Nélkülöznünk kell például a szakképzett dró­tostótok, esernyősök, köszörűsök, vályogvetők szolgálatait. A szórakoztatóipar legnagyobb fo­gyatékossága, hogy zenészek, cigánybanda, he­lyett a snackbárokban, italkimésésekben gépesí­tett zenét hallgathatunk csak, és legtöbb helyen táncmulatságok alkalmával automaták szolgál­tatják a talpalávolót. Nincs, aki az embernek a fülébe huzza. Aztán ne feledkezzünk meg az olyan tisztes ipar művelőiről sem, mint például a nylon ha­­risnyajavitók, zoknijavitók, foltozószabók, akik­nek hiánya miatt kénytelenek vagyunk eldobni használt holmijainkat és nem fordittathatjuk ki öltönyeinket. S végül az elosztás technikáját sem hagyhat­juk kritika n élkül. Miért nem lehet például itt bemenni egy trafikba, mint az óhazában és vá­sárolni mondjuk 5 Camelt. Aztán itt vannak a korcsmák. Amerikában az ember nem kérhet egy hosszú lépést, egy spriccert, vagy egy házmes­tert. Muszáj mindent üvegestül venni. Szóval, mint láthatjuk, vannak itt is hibák. S az egésszel csupán azért, hozakodtam elő, mivel akartam, hogy ha olvassák, legyen egy jó nap­juk az óhazai közellátási bürokratáknak is! Iría: HALÁSZ PÉTER az egyén lelki világában is. Ismerőseim között ennek egyik legjellegzetesebb példája Tapolczay Gyula volt, a színész. “Tapi” — igy hívták ba­rátai, — kövér,joviális, harsánykedvü ember volt és ellenállhatatlanul mulatságos színész. Kerek pocakját betolta a Nemzeti Színház színpadára és a csata félig nyerve volt. Vizváry Mariská­nak a remek karakter-színésznőnek volt a fia, aki nemcsak színészetéről, de pompás étel-re­ceptjeiről és konyhamüvészeti tanácsairól is hí­res volt. A háború alatt és azután az ostrom keserves heteiben Tapi lefogyott, mint sovány­­ember került elő a pincéből. Soha nem tudta visszanyerni a régi testsúlyát. És —• nehéz szív­vel írom le ról&, hiszen már meghalt — a pocak­jával együtt elveszítette a színjátszó tehetsé­gét is. Elvesztette izét, humorát, kedélyét ,t­­afféle savanyujóska lett belőle, aki a Nemzeti Szinház “anti-imperiaiista” darabjaiban gonosz amerikai generálist játszott. Aztán itt van még egy példa. Az elmúlt télen alkalmasint önök közül is sokan nézték a tele­vízióban azt a filmsorozatot, amely Churchill életével és zseniális hadvezéri pályafutásával foglalkozott. Egyike volt ez a televízió kimagas­ló műsorának. Nos, ezt a programot egy bizonyos mesterséges tápszereket gyártó vállalat finan­szírozta. Saját készítményeit reklámozta a Churchill-filmek elején, közepén és végén. A reklámjelenetek arról szóltak, hogy az az ember élete nem egyéb, mint kinkeserv, ha kilóinak szá­ma több az előírtnál. Elő tehát a tápszerrel — mondta a reklámmester — ime, ilyen tetszetős bádogdobozokban kapható, különböző izekben, az ember íróasztala fiókjában tarthatja a dobo­zokat, délben csak elővesz egyet, két lyukat üt rajta a sörnyitóval és már folyik is a pohárba a sürü lé. Megissza az ember, igy ni, korty-korty, utána nem kell se ebéd, se uzsonna. Benne van minden tápanyag, amre a szervezetnek szüksége és igénye van. Ezekután végétért a reklám-epizód és jött a film a kövér Churchillről, aki hihetetlen fürge­séggel járt-ment, megszervezte a nyugati világ védelmét és miközben evett-ivott és gyárkémény­­méretü szivarokat szívott, megnyerte a második világháborút. Elképzeltem, hogy két csata köz­ben, a falat boritó térképek alatt Churchill elvo­nult volna az Íróasztalához, kihúzza a legalsó fiókot, kiveszi a tetszetős bádogdobozt, pik-pak, két lyukat üt a doboz tetején és megiszik ebédre egy pohár sürü lét, amely minden szüksé­ges tápszert tartalmaz. Mit gondolnak ha Churchill ilyen bádogdoboz-diétán tervezi és szer­vezi a dolgokat, ki nyerte volna a második vi­lágháborút? Hosszasan folytathatnám még ezt a gondolat­sort arról, hogy végülis mi az, ami csakugyan jó az emberi szervezetnek — amitől a lelke satnyul, az semmiesetre sem jó a szervezetének sem — de odakint delet harangoznak. Megyek ebédelni. Aki akar, velem tart. , j.

Next

/
Thumbnails
Contents