A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1962-06-22 / 25. szám
2. OLDAU * — ■ —fci A Jó PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapított» Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22ad STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefons Crierry 1-5905 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre ...............................$8.00 Fél évre .................................$5.00 SUBSCRIPTION RATES: One Year ............ ..............$8.00 Half Year .............................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio AZ AMERIKAI-MAGYAR SZÖVETSÉG TÁVIRATA Alig néhány nappal ezelőtt a másfél millió magyarszármazásút képviselő Amerikai -Magyar Szövetség, táviratot intézett Dean Rusk külügyminiszterhez. A Szövetség arra kérte táviratában Mr. Ruskot: utasítsa az Egyesült Nemzetek Szervezeténél működő amerikai küldöttséget, hogy javasolja a magyar ügy napirenden tartását a UN szeptemberben összeülő ülésszakán. A magyarázat az, hogy olyan hirek terjedtek el, amelyek szerint a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között megállapodás jött létre, amelynek értelmében a magyar ügyet leveszik a UN napirendjéről. A Szovjetunió pelig, cserébe, nem támaszt akadályt U Thant főtitkárrá választása ellen, amikor a Hammarskjöld féle határidő lejár és véglegesen főtitkár-választásra kerül a sor. Amint azt annakidején lapunknak adott nyilatkozatában Király Béla tábornok hangsúlyozta: a magyar ügynek a UN napirendjén való tartása, rendkívüli fontosságú. Nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy amig a magyar ügy napirenden van, addig nincs befejezve s a világ lelkiismerete nem feledkezheti el Magyarország rabságban tartásáról. Éppen ezért, rendkívüli fontosságú az Amerikai- Magyar Szövetség távirata. SZÖKÉS A SZABADSÁGBA Ha van Amerikában fegyház, amelyből a szökés úgyszólván lehetetlenség, az Alcatraz szigetbörtön az. Ha van oly magasan és mélyen megépített szegesdrótkeritéses, betonfalas akadály, amelyen nem lehet átjutni, az a berlini fal. És ha mégis a napokban három fegyencnek sikerült Alcatrazból keserves munkával megásott alaguton át kiszökni, és ha a berlini falon át vagy a fal alatt alagutakon át újra meg újra sikeres szökésekről hallunk hirt, az az érzésünk támad, hogy a szabadság vágya ellenállhatatlan, olykor a lehetetlent lehetővé varázsolja. Alcatraz és Berlin sokatmondó példák. De Alcatraz és Berlin ennél többet is mondanak. A szigetbörtönből veszedelmes fazfickók törtek ki, a berlini és a többi vasfüggönyökön át szabad életre vágyó emberek a kommunista gazemberek börtönéből igyekeznek szabadulni. És ha Alcatrazról említés történik, érdemes elgondolkozni azon, hogy börtönök mindig voltak mindenütt, mert rossz emberek, bűnözők voltak és vannak mindenütt. És ősidők óta a bűn és gonoszság megtorlásául a kézrekerült gonosztevőt azzal bünteti a társadalom, hogy megfosztja szabadságától. Semmivel sem lehet embert oly súlyosan büntetni, mint szabadsága elvonásával. Nos, ezzel a legsúlyosabb büntetéssel sújtják a szovjet és szovjetizált rendőrállamok azokat a polgáraikat, akik szabadságra vágynak. A szabadság vágya bűn a vasfüggöny mögötti rr.bországokban, főbenjáró bűn, mely sokszor agyonlő vést von maga után. Joggal mondhatjuk tehát, hogy Moszkva, Berlin, Budapest rabtartói alacsonyabb erkölcsi színvonalon állnak Alcatraz börtönlakóinál. Mert a börtön lakói szabadságra vágynak, a kommunista rabtartók pedig büntetik, lelövik azokat, akik szabadságra vágynak. LEGDRÁGÁBB KINCSÜNK: A GYERMEK Alig múlik el nap, hogy ne olvasnánk olyan balesetekről, amelyeknek áldozatai — gyermekek. Legutóbb Akron, O.-ban találtak egy hat és egy hétéves kisfiút megfulladva egy használaton kivül helyezett jégszekrényben. Az amerikai közvéleményt még mindig foglalkoztatja annak a kisfiúnak esete, akinek karját egy vonat vágta le. Rajtuk kivül nem kevés a száma azoknak, akik közlekedési belesetek során vesztik életüket, vagy sérülnek meg súlyosan. A gyermek — természeténél fogva — figyelmetlen. Gondolatvilágát a játék tarka képei töltik be, s mialatt játszik, a valóság jelenségei kivülrekednek tudatában. Minthogy nem ismeri a fizika törvényeit, állandóan a balesetek árnyékában él. A szülőknek éppen ezért fokozott gonddal kell kiskorú gyermekeikre ügyelni. Egy pillanatra sem szabad elfeledkezniük arról, milyen felelősséggel tartoznak gyermekeik fizikai biztonságáért. TITOKZATOS ESET Irta: KLAMÁR GYULA (Becs) KMmár Gyula Az úgynevezett Lapusnyik-ügyről még esztendők múlva is beszélni fognak, talán film is készül róla, romantikus vagy idegfeszitő kalandor film. A készítendő film főszerepét egy 22-23 év körüli fiatal, szőkésbarna, jólfejlett állkapcsokkal rendelkező, mégis rokonszenves, mosolygós arcú fiatalemberre kell bízni. Középtermetű legyen, dús, egyenes szálú haját vizesen fésülje a homloka fölé, ahogyan az angyalföldi srácok szokták. Sugározzák egész magatartásából vakmerőség, hányivetiség, legyen “vagány”, — ahogyan Budapest külterületein a veszélytől viszsza nem riadó, csupasziv, jól táncoló, sportszerető, nem túlságosan müveit és nem is valami finom modorú fiukat nevezni szokták. Ha találnak ilyen szinészt az illető sikerrel személyesítheti meg a filmen Lapusnyik Bélát, a magyar belügyminisztérium alhadnagyát, akinek sok darabra vagdalt, lombikokban, kémlőcsövekben heteken át vizsgált fiatal testét nemrég zárták koporsóba és temették el titokban a bécsi központi temetőben. Ez a fiatal katona egy májusi estén civilbe öltözve motorkerékpáron érkezett Budapest felől a hegyeshalmi határállomásra. A géppisztolyos katonák felszólítására a belügyminisztérium kémelháritó osztályának különleges papirjaival igazolta magát. A határőrkatonák megnyugodva eresztették le a fegyverüket. “Ellenőrzés”. A tiszt a határsorompónak támasztotta kerékpárját és beszélgetésbe elegyedett a katonákkal, miközben motorja tovább járt . . . Teltek a percek, öt perc, tiz perc, de az “ellenőrző tiszt” csak nem akart távozni. A környék kihalt volt, sem az osztrák, sem a magyar oldal felől nem mutatkozott áthaladni szándékozó autó, amelynek kedvéért fel kellett volna nyitni a sorompót. A katonák unatkozva hallgatták a fiatal tiszt fecsegését, ásitozva válaszolgattak kérdéseire. A tiszt egyszercsak revolvert rántott. — Dobjátok el a fegyvereteket — súgta fojtott hangon, nehogy az őrházban meghallják — különben . . . A revolver fenyegetően meredt a katonákra. A sötétben is jól láthatták a tiszt elszánt arcát. A géppisztolyok a földre koppantak. A tiszt ebben a pillanatban nekiiramodott Ausztria felé. Átugrotta a határsorompót és a túlsó oldalon az árok felé rohant . . . Rövid futás után levetette magát a földre és belehempergett az árokba. A felocsúdó katonák golyói a feje fölött röpködtek el, anélkül, hogy kárt tettek volna benne. Halkan, óvatosan csúszott mind előrébb, amig el nem érte az osztrák területet. Mögötte sűrűn pattogtak a felriasztott határőrség lövedékei. Nem akarok a tulajdonképpeni Lapusnyik-ügygyel bővebben foglalkozni. Nem kutatom, milyen szándékkal szökött át Lapusnyik Béla Ausztriába; igaz-e, hogy a magyarok “dobták át” zavartkeltés céljából, mint ahogyan az osztrák hatóságok az első nap hitték (és amire halálával adott cáfolatot); hogy a kabátjába varrt értékes titkos adatok birtokában saját számlájára akart üzleteket lebonyolítani, ahogyan bizonyos magyarországi körökkel titkos üzleti kapcsolatban álló személyek hiresztelik; vagy talán az igazság az, hogy a fiatal alhadnagyot odahaza “beépítették” és már égett talpa alatt a föld, azért kellett menekülnie . . . De talán csak egyszerűen Nyugatra akart szökni kalandvágyból, unalomból, vagy bravúrból. Esetleg valóban a szabadságot választotta? Nem tudom . . . A magam részéről az utóbbi feltevésre hajlok. Lapusnyik Béla az 56-os forradalom idején 16-17 év körüli siheder volt, pontosan annak a korosztálynak a tagja, amelyik a fegyveres forrodalmat csinálta: harcolt az oroszok és az ávó ellen, megostromolta a rádiót, az elsáncolt ávós laktanyákat, Molotov-koktélokat dobált halált megvető bátorsággal a benyomuló orosz tankokra. Roppant érdekes lenne kinyomozni; az 56-os élmény milyen mértékben befolyásolta további életét? Részt vett-e valóban a forradalomban — ami majdnem bizonyos —, nem ott kapta-e meg a “szabadság” nevű betegség fertőzését, és nem azokban a napokban lett-e elkeseredett ellensége az orosz imperializmusnak? S azután tovább kutatva, érdekes lenne azt is megállapítani, hogyan került át a “másik oldalra”? Csupa megoldásra váró kérdés. S mindez csupán az életére vonatkoztatva. Hát még mennyi a titok és rejtelmesség halála körül! A fiatal tiszt szinte gyermekesen örült, hogy sikerült a hegyeshalmi sorompónál feltalálni magát, hogy “átdobta” a határőrséget, ahogyan pestiesen kifejezte magát. Eredetileg arra számított, hogy a határon nagy az autóforgalom és a gyors motorral átvágtathat a felnyitott sorompó alatt Ausztriába. De éppen aznap egyetlen autó sem jött hosszú időn át. Már-már úgy látszott, fel kell adni tervét, amikor egy gangszterfilmben látott ötlet kisegítette. Ha akkor elcsípik és megtalálják a kabát-bélésbe varrt titkos anyagot! . . . Az osztrák rendőrség inkább szigorúan, mint gondosan őrizte Lapusnyikot. Kihallgatása tizennegyedik, vagy tizenötödik napján torokfájásról, nyelési zavarokról kezdett panaszkodni. És ezzel egyidejűleg megindult a rejtélyes sorozata, amelyek végül ebben az egy mondatban foglalhatók össze: miként lehetséges egy makkegészséges fiatalemebrnél, hogy torokfájással szállítsák kórházba, tifuszgyanus tünetek lépjenek fel nála és végül agybénulásban haljon meg? . . . Ismétlem: nem akarok a Lapusnyik-ügybe belemélyedni. Nem maga a tulajdonképpeni Lapusnyik-ügy érdekel: kik ölték meg, miért tették el láb alól, ha valóban nem természetes halállal halt meg. Mindezt a rendőrség talán egyszer majd kideríti. Engem mindig és újra csupán azok a rettenetes körülmények érdekelnek, sőt izgatnak, amelyek az effajta “Lapusnyik-ügyeket” létrehozzák, kitermelik. Nem tudom sehogyse elfogadni azt a helyzetet, hogy Európa kellős közepén olyan állapotok uralkodnak, mint amilyenek jelenleg uralkodnak: őrtornyokkal, aknazárral és titokzatos merényletekkel. Megérjük vájjon azt az időt, amikor nem születhet izgalmas, gyilkosságokkal és rejtélyekkel tarkított kalandregény abból az egyszerű tényből, hogy valaki Hegyeshalomból átment a szembenfekvő Nickelsdorfba? . . . HALASZAT A BETUTENGERBEN Irta: ACZÉL BENŐ Carpenter kapitány világűr repülése nemcsak tudományos szempontból volt érdekes, hanem tömeglélektani szempontból is. Először is: tisztázzuk, hogy Carpenter teljesítménye volt-e akkor, mint Glenn ezredesé? Hát nem voIf*£fgyanis Glenn nem tudhatta, hogy a vállalkozás az amerikai technika eszközeivel megvalósulhatóe. Annyit tudott, hogy az oroszok már megcsinálták, ami kétségkívül biztató tudat volt, mert azt jelentette, hogy a kísérlet sikere nem lehetetlenség. De Carpenter kapitány már már azt is tudta, hogy az amerikai űrrepülési technika is jó. Ennek tudása pedig már kevesebb elszántságot — halálra szántságot — tett szükségessé, mint amennyivel Glenn ezredesnek kellett indulnia. Acxél B*nő De azért ép eleget tudott ahhoz, hogy bátorságát .hősiességét kivételessé, bámulnivalúvá tegye. Végeredményben ugyanazt tette, amit Glenn; beült az űrhajóba és követte az utasításokat. Hőstettét mégis aránytalanul kisebb érdeklődés kisérte, mint elődjét. A világűr utazás reggelén megdöbbenve észleltem, hogy az embereket mennyivel kevésbbé izgatja az ügy, mint Glenn útja. Valami olyan várakozás volt a levegőben, mintha a siker biztos volna. S komoly izgalom csak akkor kezdődött, amikor a vakmerő űrhajós eltűnt a föld atmoszférájában. Akkor láttam először az embereket tolongani a televíziós készülékek körül aznap. De akkor már nem a világürhajózásról, hanem egy ember, egy hős életéről volt szó. Nem érdekes? A világürutazás csak első Ízben állítja el a lélekzeteket, egy ember életének kockázatai százezredszer is. “Megmentik-e, vagy sem?” Carpenter utjának vége felé már ez volt a drámai csúcspont és nem az a kérdés, hogy “sikerül-e, vagy sem?” Mert csodálatosak ugyan a technikai találmányok, de az emberi élet még mindig a legcsodálatosabb találmány . . . * Múltkoriban ünnepelték Picasso 80-ik születésnapját és ez alkalomból New Yorkban kilenc kiállítást rendeztek a tiszteletére. No már most, kevesen vitatják, hogy Picasso jelentékeny festő. Ezért ünnepük mindenhol a világon, noha kommunistának vallja magát. Festményeiben azonban nem kommunista, amit bizonyít az, hogy a szovjetunióban a képeit nem állítják ki. Picasso nagy művész, de legtöbb képének értéke vitatható. Egyike azoknak ,akik a mai bolondériákat elkezdték és formákat, vonalakat és színeket festenek, képek helyett. Néha azonban (azért művész) nem tudja eltitkolni, hogy van mondanivalója és ezekből a képekből látni, mit tud. Legtöbb képe azonban a be nem avatottak számára tolvajnyelv, amelynek megtanulására nem érdemes vállalkozni. A new yorki Picasso kiállításoknak rendkívüli sikere volt. Tolongott a nép. Mindenki ájuldozott, mert ki meri mondani, hogy egy Picasso — ára: ötvenezer dollár — nem tetszik neki? Egyik kiállítást végül bezárták és másnap egy kevéssé ismert persze ultramodern, ‘absztrakt’ — festő képei kerültek bemutatásra. De a közönség jó része Picasso-kiállitásra jött és lelkesen bámulta a felakasztott képeket, mig meg nem tudta, hogy ezek már nem Picassok. Erre mindjárt kezdtek nem tetszeni. Mert ha egy kockafejü arckép alá az van odaírva: “Picasso”, akkor műremek. De ha ismeretlen név áll alatta, akkor már legtöbben észreveszik, hogy nem ember képe, nem is kocka képe és hogy egyáltalában mi a néznivaló rajta? * New Yorkban bíróság elé került egy 23 éves fiatalember, aki ebben a korban már hírhedt esekkhamisitó. A tárgyaláson a tehetséges fiatalember nem volt megelégedve a védőjével, ott helyben elcsapta és kijelentette a bírónak, hogy ő lesz önmaga jogtanácsosa. S azontúl hangos párbeszédeket folytatott önmagával, rendreutasitotta magát, mint jogtanácsost és megtagadta a feleleteket a biró kérdéseire. Nyilván rendkívül szellemesnek képzelte magát s lehet, hogy a hallgatóság mulatságosnak is találta. A baj csak az volt, hogy a biró nem találta mulatságosnak. Húsz ízben szabott ki ellene 30 napi fogházat, “bíróság megsértése” címén, — főként a feleletek megtagadása, de talán a tiszteletlen viselkedés miatt is. Szóval még el sem kezdték az ifjú bűnügyének tárgyalását és máris összegyűjtött 600 nap, vagyis kétévi fogházat. Magamban tapsoltam a bírónak. Budapesten élt egyszer egy Kunitzer nevű ügyvéd, aki abban lelte örömét, hogy cirkuszt rendezett a tárgyalásain. Javára kell írni azonban, hogy kiválóan ismerte a törvényt, mert főként abból élt, hogy jogászokat készített elő vizsgákra. Egyik kedvenc vicce a következő volt: — Oktatom a bíróságot a perrendtartást ilyen és ilyen szakaszára, amelyről úgy látszik, fogalma sincs, E célból becsatolom a perrendtartást . . . — mondotta, kezében lobogtatva a vaskos kötetet . . A biró erre rendszerint elitélte 200 korona (aranykorona) pénzbírságra. Ezt néhányszor ismételte és végül a bohóckodó ügyvédet kizárta a tárgyalásról. Dr. Kunitzer bizonyos mértékig elmés embernek volt mondható és tájékozott jogász is volt. Mégis, emlékszem, mindig a biró pártján éreztem magam. Nekem senki se legyen szellemes az igazságszolgáltatás rovására. És a bírónak ne 1& gyen humorérzéke . . . MENNYIT ÉR ECY-KÉT JÓ SZÓ Gyakran hallom mondogatni: egy-két jó szó néha többet ér, mintha pénzt adtak volna. Ez igy igaz. Ha a főnökünk megdicsér: —Ön remekül végzi munkáját! — az sokat ér. Nem lehet pontosan kiszámítani, hogy mennyit, de meg lehetünk vele elégedve. Ha netán mégis kiváncsiak vagyunk, hány forintot ér ez a pár jó szó, akkor várjuk meg a negyedév végét. Prémiumosztáskor kiderül. Ha ugyanis mindenki kap ötszáz forintot, csak mi nem — viszont kapunk néhány jó szót —, akkor az a néhány jó szó pontosan ötszáz forintba kerül. Brutto. Mennyit ér egy-két jó szó? Hát kérem, az sok mindentől függ. Ali babának az a három szó, hogy “szézám nyílj ki!” — sokat ért. Én nem adnék érte egy vasat sem. Ez a szó, hogy “vége” látszólag nem sokat ér, de ha egy rossz, unalmas filmet látunk, akkor sokat adnánk, ha már “vége” volna. Ha egyszer lesz időm, akkor kiszámítom, hogy mennyit ér néhány jó szó a hivatalban. Mondjuk az, hogy: — Soron kivül elintézem az ügyét . . . Ez azt hiszem megfizethetetlen, mert ha megfizetjük, akkor annak következményei is lehetnek. De menjünk tovább. Vegyünk négy szót: szív, hiv, nincsen, kincsem: Mennyit érhet ez a négy szó? Egy fiatalembernek, aki szerelmes verset ir az imádott leányhoz: nyolc forint és nyolcvan fillért. Azért számítom meg ilyen olcsón, mert az a fiatalember, aki verset ir az imádott leányhoz, az rendszerint szegény. Ha gazdag lenne, akkor nem verset írna, hanem bundát venne a lánynak, Ugyanez a négy szó egy slágerszövegirónak húszezer forintot is megér. Egy kis kézügyességgel oly dalszöveget tud faragni ebből a négy szóból, hogy hallatára minden fiatal lánynak könnycseppekkel teli lesz a szobája. Az a probléma, hogy mennyit ér egy-két jó szó, nem csak engem foglalkotat. Másokat is. A minap hallottam egy veszekedést. Az egyik fél azt ordította: — Tudja, mi maga? Egy vaddisznó! — Sokba fog ez még kerülni magának! — üvöltötte a másik. — Ezért még fizetni fog! Hogy mennyit, azt sajnos, nem tisztázták, pedig érdekelt volna a dolog. Ha ugyanis a “vaddisznó” sokba kerül, akkor jobban jövök ki, ha egy jámbor házi állatot mondok. Vannak olyan emberek, akiknek minden egyes szavuk aranyat ér. A legtöbben azonban potom áron veszegetik a szavakat. — Legyen nyugodt — mondta egy vezető állású tisztviselő a hozzája forduló panaszosnak, — ügyét elintézzük! Számíthat rám! — Amikor az illető eltávozott, igy folytatta: — Mibe kerül az nekem? Semmibe. Valóban: semmibe sem kerül neki, és még keres is rajta. Havonta kétezerkétszáz forintot. Néha egy szimpla szó vagyonokba kerül. Tizenhárom évvel ezelőtt azt mondtam az anyakönyvvezető előtt, hogy “igen” és még ma is fizetem a részleteket a feleségemnek. De vájjon mibe kerülhet az a szó, hogy: “galagonya?” Vagy az, hogy: “orsótokrugó-csavar”. Az is jó szó, hogy: “megvetemedett.” Vajon mibe kóstál? Nem tudom. Most kalkulálok. Mikes György Budapest.
