A Jó Pásztor, 1961. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)

1961-10-13 / 41. szám

Z. OLDAL um l.1,1^1— A Jő PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY S*erkeszt<‘»ég 's kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 63 ELŐFIZETÉSI így évre __________ fei evre_________ PIJAK: _$6.00 S3.50 SUBSCRIPTION One 1 ear _________ Half Year/-----------­RATES: ________$6.00 _______$3.50 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio A SZÍRIÁI LECKE Ami Szíriában történt, az egy lázadás volt és egy lecke. A lázadás visszaadta Szíria népének a független­séget az egyiptomi arab testvérektől és a leckét az egyiptomi testvérek vezére, Nasser diktátor kapta. Ez a lecke igy szólt: Könnyű a népet, a csőcseléket az ösztönök és szen­vedélyek felkorbácsolásával harcba hívni, harcba vin­ni az idegen elnyomók ellen, de aztán, előbb vagy utóbb, eljön az idő, amikor a nép — az esztelen csőcselék is — elégedetlenkedni kezd és kérdi: Mi jót kaptunk mi a felszabadítótól? Nasser felszabadította az angol uralom alól Egyip­tomot, aztán az uj szabadságot kiterjesztette Szíriára is. Alig három év múlva a sziriai nép ráeszmélt arra, hogy a felszabadító elnyomta, kizsákmányolta. A magyar népet és a többi középeurópai népeket is elnyomja, kizsákmányolja a szovjet, mely egy másik zsarnoktól felszabadította. A szovjetcsatlós országok­ban is elégedetlen a nép, szeretne megszabadulni fel­szabadítóitól. Egyelőre, és úgy látszik, még sokáig az európai rabnemzetek nem követhetik a sziriai példát, nem lázadhatnak fel az orosz katonai hatalom ellen. De a szabadság szelleme, amely Szíriában diadalmasko­dott, lidércnyomásként kisérteni fogja elnyomóit és ki­­zsákmányolóit és, ha hiszünk a történelem tanulságá­ban, idővel győzni fog. A történelem évkönyveiben még nem jegyeztek fel rabságot, mely örökké tartott volna. DÁVID ÉS GÓLIÁT ÖLELKEZÉSE Világraszóló világpolitikai ölelkezés színhelye volt Peking: Liu Chao-chi, a kínai kommunista államfő, és Osvaldo Dorticos, a kubai elnök, nagyfontosságu ta­nácskozást tartottak és arról szóló nyilvános közlemé­nyükben kijelentették, hogy a kommunista Kina és a (kommunista) Kuba barátsága törhetetlen és örök idők­re szóló barátság. Egybehangzóan kijelentették továb­bá, hogy az amerikai imperializmus a világ minden né­pének leggyalázatosabb ellensége. De a java még csak ezután következett: A kínai kommunisták a leghatározottabban elitélik az Egye­sült Államokat, mert jogtalanul tartja megszállva a Guantanamo öbölben az amerikai haditengerészeti ál­lomást, és ígérik, hogy mindent meg fognak tenni azért, hogy Kuba ezt a területét visszaszerezze. Viszonzásul Dorticos, a kubai körszakállas vasgyuró pojácája, a ki­rakat-elnök, azt ígérte, hogy Kuba segítségére lesz a kínai kommunista kormánynak Formosa visszahóditá­­sában és Csiang Kai-sek nacionalista kormányának az Egyesült Nemzetek szervezetéből való kiebrudalásában. Békéről is szó volt. Úgy Dávid, mint Góliát egyet­értenek abban, hogy a világ békéjének fő ellensége és akadálya az amerikai imperializmus. Az úgynevezett berlini krízis megmutatta újra, hogy az amerikaiak mindenáron fokozni akarják a nemzetközi feszültséget. — Hiszi a pici, — mondja erre jó pesti szójárással a budapesti hóhér, Nikita Szergejevics Kruscsev, — hi­szen azt a berlini krízist én gyártottam! Bolond story ez és csak azért tartottuk feljegyzés­­reméltónek, mert a bibliai idők óta ez volt az első eset, hogy Dávid és Góliát nem verekedtek, hanem ölelkez­tek. Az ilyen ölelkező pár jellemzésére a régi rómaiak­nak volt egy rövid, velős, maró kiszólásuk: “Nemes testvérpár”. j HARP AGON KÉSEI UTÓDAI Moliere “Fösvény” cimü komédiájának főhőse: Harpagon aranyládikóban kuporgatta kincseit és ara­nyait naponta megszámlálta, hogy hallja az “édes ze­nét.” A ma embere, bármennyire takarékos is, nagyrit­kán tartja ládikában pénzét, értékeit. A pénzt bankban helyezi el, az értéktárgyakat pedig ugyancsak egy pénz­intézet páncélszekrényében őrzi. Ilymódon biztos le­het, hogy nem rabolják ki, — a pénz és az értéktárgy biztos helyen van. Akadnak azonban — és nem is kis számban — olyanok, akik még ma sem ismerték fel a bank igazi jelentőségét. Pénzüket otthon tartják, a legkülönbö­zőbb helyeken, az asztalfiókban, a szekrény egy rej­tett pontján, vagy — ki tudja hol. Vannak azonban még “óvatosabbak” is. Ezek közé tartozik a stamfordi M. S. Nelkin, aki — uram bocsá’ — a szemétládába rej­tette el komoly vagyont jelentő értékeit. Az értékcsomagot természetesen a szemét kiüri-i t íl-nenri öpaaK beiga Külügyminiszter UoDDOiacut; tanacsKozasoisat ioiyuauitt ivj.ubza.vaucui Krus­­?i vvel (baloldalt) a nemzetközi helyzetről. MADÁR BÁCSI A VATIKÁNBAN A szemére húzott posztó­­kalap alól nagy lendülettel kiugró keskeny orr----ez volt Madár bácsi. Volt még egy al­katrésze, ezt becsületesen meg kell mondani, mert a lé­nyegéhez tartozott. A pipája. Cserépipipa meggyfaszáron. Enélkül bajos volna hitelesen ábrázolni Madár bácsit, de hát itt nem az ő ábrázolása következik, hanem a történe­te, abban pedig a pipa nem szerepel. Rómába tartottunk, szent­­évi zarándokok, különvona­­ton. Legnépesebb a nógrá­diak csoportja volt. Vagy négy fülke az ő jókedvüktől volt hangos. Asszonyok, em­berek és a szóvivő fő ember: Madár bácsi. Ha csendben voltak, tudhatta mindenki, hogy a jó palócok vagy alusz­nak, vagy a rózsafüzéreket morzsolgatják. Azaz, hogy még egy alka­lommal láttam őket szótlan­­ná válni. Mikor vonatunk el­érte a Balatont és az ablak­ban megjelent a csodás pa­noráma. Akikor ők is kútódul­­ták a folyosóra és elakadt a szavuk. Csak bámultak, iho: a tündórszép képre, hogy egy­másra, és nem egynek közü­lük könnyes lett a szeme. Ezt pedig azért kell feljegyezni, mert másnap reggel, mikor elértük az Adriát, ebiből csak annyi ismétlődött meg. hogy akkor is kitódultak a folyo­sóra. Kitódultak, tudomásul vették, hogy ez a tenger, az­tán vissza telepedtek a fülké­ikbe és falatoztak tovább. Nem tudtam megállni, hogy bele ne kössek Madár-bácsi­ba. — Mi az, Madár bácsi, tán nem tetszik a tenger? Az öreg nyugodtan kivette szájából a pipát. — Már miért ne tetszene? Aki még szebbet nem látott. Látnivaló volt, hogy vala­mit forgat a fejében. Köhé­­cselt, nyelt egyet-egyet, sza­porán pislogott. — Tessék mondani, tisz­telt ur — szólalt meg végre —, kérdezhetek egyet? — Nem bánom, Madár bá­csi, csak ne nehezet — óva­toskodtam. — Hm — nyögött az öreg —, pedig ez nem könnyű. Újabb szünet. Megköszö­rülte a torkát. Aztán megszó­lalt újra: — Milyen ember a pápa? — Tessék? Irta; SZALÓKY ISTVÁN a pápa? — Hát — tétováztam —, milyen lenne. Biztosan jó ember. Az öregnek nem tetszett a válaszom. Úgy találhatta, hogy nem elég elmés. — No-no — mondta —, azt magam is gondolom. Más­képpen nem volna pápa. De milyen ember? Lehet-e vele szót érteni? — Szót érteni? Hát aztán miről akarna vele szót érte­ni? Habozott. Mondja? Ne mondja? Vógigmért tekinte­tével vagy 'kétszer, musLrál­­gatott. Aztán kezet nyújtott. — No. Isten megáldja, tisztelt ur. Bemegyek a kupé­ba, szunditok egyet. Elhatároztam, hogy megle­sem az öreget. Ha a pápa elé kerül, ott akarok lenni én is. Rómában a negyedik napra volt kitűzve részünkre a pá­pai fogadás." A Szent Péter tér felől, a Bronz-kapun lép­tünk be a palotába és indul­tunk fel a márvány lépcsőn. Én mindenütt a palócok közt, Madár bács5 mellett. Itt még nem volt semmi baj. Jól megnézte a svájci gárda legényeit, akik festői öltözé­kükben diszőrséget álltai kétoldalt és megjegyezte, hogy ő is volt katona. Ferenc József katonája, de akkor még — mondta — nem ez a mundér járta. Más baj itt nem esett. Fent a hatalmas Kelemen­teremben kapott helyet a ma­gyar csoport. A vörös selyem­be öltözött, térdnadrágos ren­dezők gyorsan felállították a sorokat úgy, hogy a pápa megáldhasson minden egyes magyar zarándok előtt, majd két Lakkos udvari tisztviselő felülvizsgálta a nők öltözékét és általában az elrendezést. 'Csend. Feszült várakozás. Minden tekintet a csukott szárnyas ajtóra szegezve. A várakozás alig 2-3 perc. Megnyílik az ajtó kiét szár­nya, belép a Guardia Palati­na, a palota-gárda két délceg tisztje, kétoldalt megállnak vigyázzban és a küszöbön megjelenik a pápa zömök alakja. Mögötte 3-4 pap. XI. Pius. Fehér reverenda, fején a fe­hér pileolus, lábán Ihimzett fehér cipő. Arca nyugodt, ba­rátságos. Sötét hajában alig van ősz szál. Fenség és egy­szerűség. őszentsége odalép az első zarándokhoz és a szemlébe néz atyai melegséggel. Az Dicsér­­tessék-kel és bal térde meg­hajtásával köszönti és ajká­val illeti a halászgyürü sma­ragdját. A pápa Mindörökké­­vel fogadja a hódolatot ma­gyarul, majd tovább lép, a kö­vetkező : zarándokhoz. Akit elhagyott, annak a kiséret egyik tagja emlékérmet nyújt át. Amint közeledik a Szent­­atya, az én palócaim körében egyre nagyobb az izgalom. A legidegesebb talán én vagyok. Viszont mellettem Madár bá­csi aggasztóan nyugodt. Mor­mol valami mondókát, de nem érteni. Most következén én. Meg­­indultan fogadom a nagy él­ményt, de máris kizökkent valami. A pápa már ott áll Madár bácsi előtt. Elhangzik a Mindörökké és ekkor meg­­szólal'Madár bácsi biztos han­gon, tömör palóc zamattal: — Alássan megkövetelni a Szentséges Atyát, tessék hoz­zánk eljönni plébánosnak. Majd, mint akii elfelejtett valamit, még hozzáteszi: — Vagy püspöknek. Bizony egy kis zavar tá­mad. A pápa féloldalt kísére­tére pillant. Aztán . . . aztán bekövetkezik a második bal­eset. A pápa rám tekint. Ta­lán azért, mert feltűnt neki feszülten figyelő arcom. Vagy csak én képzelem igy. Annyi bizonyos, én úgy lá­tom, hogy rám tekint, sőt, kérdően tekint rám. Izgatott­ságomban mindjárt ki is tör belőlem a készséges tolmács, helyénvalóbb nyelv hiányá­ban franciául: — I] vcus invite, Saint Pe­re . . . Arra kéri Szentségedet, legyen az ő falujukban plébá­nos vagy püspök. őszentsége komoly arcán enyhe mosoly suhan át, vi­szonzásul a szives ajánlatért megáldja Madár bácsit. És mire mi, a jelenet közvetlen tanúi magunkhoz térünk Pius pápa már a következő zarán­dok előtt áll és mi halljuk aj­káról az örökszép köszöntést: — Mindörökké, Amién. “Uj Ember” Budapest. KÖVÉR NŐK DICSÉRETE Louvet francia iró tanul­mányt irt a világ hires asz­­szonyairól és ebben azt állít­ja, hogy a világtörténelmé­ben szerepet játszó hires asz­­szonyok mind kövérek voltak. Már Vénusz is, a szerelem is­tennője a legtestesebb volt a görög istennők között. Helé­na, a világszép görög király­né, akit Páris Trójába szök­tetett és akiért a görögök tiz évig tartó háborút visel­tek Trója ellen, szőke volt és gömbölyű. A milói Vénusz­­szobor is, amely méltóképpen érzékelteti a nő szépségideál­ját, kissé “erős”, mai fogal­maink szerint. A bibliai Esz­ter, Jezebet és Balomé szin­tén jól megtermett nők vol-Mondom, milyen ember Emlékezetes pillanatok! tés előtt ki kellett volna emelni a lim-lomok közül. Egy­­izben azonban elfeledkezett a család a szemétládában tárolt drágakövekről, ékszerekről. És a szemetes elvitte a Nelkin család egész vagyonát. A szemetes ugyan vé­gül is elismerte, hogy megtalálta a keresett csomagot, de az értékek nem kerültek elő. Az öreg Harpagon, ha valaha is élt volna és hal­lott volna a kincsrejtegetésnek erről az uj formájáról, bizony elszégyelte volna magát. Mert ilyesmit költői fantázia sem tud kitalálni. Ilyet csak olyan emberi agy találhat ki, amely a középkor félhomályában él és nem akarja tudomásul venni: aki nem tart lépést a világ változásával, menthetetlenül póruljár. KÉT NAPOLEON ANEKDOTA A marengoi diadal után (1800, junius 14) Napo­leon, a táborkarától elválva, egy kis erdei ösvényre tért reá, átszólván kíséretéhez: “a főúton találko­zunk.” Napoleon nemsokára egyedül rótta az utat. Amint igy a rengetegben beljebb került, egy­szerre szemközt találja magát két osztrák sebesült­tel. Egyiknek lábán, másiknak kezén tátongott óriási seb s a csata folyamán ide menekültek, hogy sebeiket bekötözhessék. A két osztrák katona nem ismerte fel a nagy had­vezért, hanem valami francia katonatisztnek hitték. Napoleon beszédbe elegyedett velük, megkérdez­te tőlük, hová valók, hol szolgáltak eddig s végül igy szólt hozzájuk: — Ismeritek-e Napóleont? — Nem ismerjük uram, — felelt az idősebb ka­tona, akinek mély forradás látszott arcán, — hanem ha kezeink közé kerülne, bizony nem köszönné meg, amiért vasasai ilyen csúfosan elbántak velünk. — Hát mit tennétek vele? — Hát uram, igy, ahogy vagyunk, bénán, nyomo­­rékan is megmutatnánk mi Napóleonnak, merre van Franciaország. — Úgy?! Nos, tudjátok meg, hogy Napoleon én vagyok! — Te uram! — igy szólt a két meglepett katona egyszerre. j De Napoleon nem várta be, mig meglepődésük­ből magukhoz térnek, hanem mindegyiknek egy-egy aranyat dobva oda, sarkantyúba kapta lovát és el­vágtatott. Egy másik érdekes apróságot Napóleon komor­nyikja mondott el, Szent Ilona szigeti magányáról. Amint ismeretes, Napoleon 1815-ben, a vesztett Wa­terlooi csata után, az egyesült európai hatalmak be­folyása alatt Szent Ilona szigetére küldetett és élete végéig ott is őriztetett. — A Lowood nevű majorban — beszéli a komor­nyik — bus napokat élt át a szegény felség. Hudson Lowe, a sziget angol kormányzója igen kellemetlen ember volt. Felesleges aggodalmaskodásával nem egy­szer haragra lobbantotta felséges uramat. Egy alkalommal történt, hogy Lowe megint uj rendeletet adott ki, amelynek értelmében a francia urak felkéretnek, hogy ezután sétáik alatt ne köze­ledjenek a kikötőhöz, avagy a tengerparthoz s a par­ti halászokhoz legszigorúbban meghagyatott, hogy ha valamelyikük netalán kedvet kapna a francia ura­kat a tengerre vinni, vegyék tudomásul, hogy éle­tükkel felelnek cselekedeteikért. Urunk azonban rendkívül nagy kedvelője volt a csónakázásnak s igy az angol kormányzó rende­leté módfelett bántotta őt. Levelében felkérte Lowet, tenne kivételt s en­gedje meg, hogy két angol katona őrizete alatt na­ponta tehessen sétát jachtján, a tengeren. Lowe erre a következő választ adta: — Sajnálom, nem engedhetem. Napoleon erre a következőképen segített magán. Saját költségén egy kicsiny tavat ásatott a szi­geten, melybe bevezetette a tenger vizét, s ezentúl ezen tett meg naponta néhány órai vizi utat. De nem soká örülhetett e kedvteléseinek, mert az angol kormányzó most megint azt kifogásolta, hogy a tó összeköttetésben volt egy csatorna utján a tengerrel. Végül is urunk megelégelte a folytonos háborúskodást s beszüntette vizi kirándulásait. HÁROM JÓ TANÁCS - VÁLASSZATOK! Charles Hostler, a Penn State egyetem meteoro­lógusa, azt mondja, hogy három uton-módon lehet el­kerülni az életveszélyes rádióaktiv hamut, amit az orosZ atomrobbantási kísérletek előidéznek: 1. Költözzünk valamelyik Karibi-tengeri szigetre, ahol a légkört állandóan kipuccolják a trade wind sze­lek. (De kerüljük el Kubát, ahol most kommunista sze­lek fújnak.) 2. Költözzünk át a déli földtekére, ahol sem afri­kaiak, sem latinok, sem ausztrálok nem fertőzik meg a levegőt “strontium 90”-el. 3. Jövő márciustól májusig hagyjuk el lakásunkat és költözzünk földalatti üregekbe, mert akkor a tavaszi szélviharok a magasságból le fogják szorítani az alsó levegőrétegekbe szovjet méreggel telitett esőcseppeket és párás levegőt. tak. Kleopatra sem volt légies Dubarry asszony ellenben kö­­teremtmény. Ninon de Lene- vér volt, de ki is szedett a ki­los, a 17-ik század leghire- rály zsebéből másfél millió sebb démonja, akinek még 90 aranyat. Jól megtermett nő éves korában is voltak gá- volt II. Katalin cárnő is. Na­­láns kalandjai, müveit, széllé- poleon első felesége, Jozefin mes és testes volt. Pompa- sovány volt, de el is vált tőle, dour márkinő bő ruhái eile- második felesége Lujza, Fe­nére is sovány volt, de nem renc császár lánya viszont is nagyon siratta XV. Lajos. már kövérkés volt. _

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents