A Jó Pásztor, 1961. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-24 / 47. szám
— Egy falérrel sem kevesebbet. És ezt a pénzöszszeget a részvénytársaság megalakulása után rögtön ki keli fizeni. Barros aztán a társaság megbizottait átviszi Mexikóba s ott átadja a birtokot. — Van-e ott telekkönyv? — Nincs, — csóválta fejét Barros. — Ezt ott nem ismerik. Ahogy ősidőktől fogva volt, úgy van ma is minden. Ameddig él valaki valamely családból, addig meg is tartja birtokát, természetesen műveletlenül, csupán csak marhatenyésztési célokra fektetve a fősulyt. Ha valamely család kihal, legtöbbnyire valamely rokon teszi rá kezét minden birói beavatkozás nélkül. Ha rokon sincs, akkor a birtok gazdátlan marad, mig valaki el nem foglalja! Ezek a kilátások nagyon kecsegtetők voltak Bernardyra nézve. Ha igy áll a dolog, akkor a földeladó részvénytársaság ott igen alkalmas talajra taláLés pornpás földeket szerezhet potom árért. — Jól van, sir Bulwer, — mondotta. — Az ön feltételeit elfogadom. De biztosit ön engerh arról, hogy simán fog lefolyni minden? — Azt hiszem e részben teljes garanciákat nyújt' hatok önnek Barros ur személyében. Ez maga a becsületesség! Neki a kis ujjábán van minden! Néhány száz ökröt vagy tehenet el fog sanshozni, de ez nem baj. Ennek hiányát önök meg se érzik és ő becsületesen fog átadni mindent, sőt még néhány száz holdat hozzá is vesz egy gazdátlan területről. Uraim, biztositom önöket, Mexikóban minden lehet! Azért birtam igy meggazdagodni. — Tehát áll az alku, — szólt Bernardy elragadtatva. — Foglaljuk mindjárt Írásba feltételeinket. Bulwer előkelő mozdulattal intett Barrosnak, ki Írószereket hozott. Az Írásbeli megállapodások hamar létrejöttek, a végén azonban hozzátette Bernardy, hogy ezek csak abban az esetben lépnek érvénybe, ha a részvénytársaságot, megaalpitani sikerül. 29. FEJEZET | Az élő halóit Normandiának egy vadregényes vidékén, erdőkoszoruzta lejtőn, nagy kiterjedésű park által körülvéve, áll egy kolostorszerü épület, melynek komor külsejét újabban ráalkalmazott díszítményekkel enyhíteni igyekeztek. A nagy kapu fölött levő kőszentek és harsonába fúvó angyalok, mindjárt az első tekintetre elárulták, hogy valamikor csakugyan kolostor volt. Idők folyamán egynémely szerzetesrend eltörlése következtében, az épület állami tulajdonba mehetett át, legújabban azonban egy hires elmeorvos olcsó áron megszerezte, átalakíttatta, a környékbeli réteket és erdőket is megvásárolta és nagy költséggel parkszerűen átidomitotta. így a régi kolostorból hires magángyógyintézel lett elmebeteg nők számára, kiknek vagyoni viszonyai az itt való költséges ápolást és tartózkodást elbírták. Immáron több mint ötven év óta az emberszeretet szolgálatában áll az épület. Alapitója megteremtette jó hírnevét, melyet utódai nem csekély áldozatokkal és szakértelemmel fentartani igyekeztek. Belépve a kapun át az udvarra, kellemes meglepetésben részesül a látogató. Az a komor benyomás, mit az épület külseje gyakorol, egyszerre eltűnik a gyönyörű virágos kert láttára, melyet az udvar helyén elővarázsoltak. Az ültetvények között pavillcnszerü épületek vannak szétszórva, melyek már egészen uj alakban épültek. Ezekben osztályokra osztva, vannak elhelyezve ama betegek, kik különleges gyógykezelést igényelnek és a kikért hozzátartozóik magasabb dijakat fizetnek. Némelyik pavilion csak egy beteg számára var: berendezve a legnagyobb kényelemmel. Van benne külön szalon, ebédlő, öltöző és hálószoba, a hozzátar tozó mellékhelyiségekkel. Az ilyenbe rendszerint az igen gazdag betegeket teszik, akik nem is annyira elmebajban, mint inkábl: idegbetegségben szenvednek. A gyógyulás lényeges feltétele az, hogy a betef semmiben se szenvedjen hiányt s megtaláljon mindent amit otthon megszokott. Hogy mindez mibe kerül, azt könnyen el lehet képzelni. Ez okból ezt az intézetet csakis a legmagasabb arisztokráciának s az előkelt pénzvilágnak betegjei szokták felkeresni. A főépületben voltak a közös helyiségek, a nagy társalgóterem, olvasó és zongoraterem, végül a kézimunkaterem. A két szárnyban voltak egyes cellák és apró lakosztályok, kevésbbé vagyonos betegek számára. A virágos kertben levő pavillonok egyikében volt elhelyezve egy szép fiatal nő, ki a felvételi könyvbe Magliani grófnőnek volt beírva. Egy idegen ur hozta A Jó PÁSZTOR őt messze földről, úgyszólván öndudatlan állapotban. Jó ideig nem is tudott magáról semmit s az intézeti orvosok csak nagy üggyel-bajjal birták benne az életszerveket működésbe hozni. Sokáig tompa közönnyel bámult maga elé, tudo-j mást 'sem véve környezetéről; táplálkozásáról fogalma j sem volt, úgyhogy a melléje rendelt ápolónők úgyszólván erővel tömték beléje a legszükségesebb táplálékot. Olykor-olykor felriadt, az ijedtségnek félreismerhetetlen jeleivel elfödte szemeit, mintha valamit nem akarna látni s rémült sikoltással menekülni igyekezett. Ilyenkor ismeretlen nyelven izgatottan kiáltozott, kezeit tördelve és csaknem haját tépve kétségbeesésében. Ily alkalmakkor az ápolónő harhar elhívta az intézeti orvosok egyikét, ki aztán biztató szóval, nyájas beszédekkel, lecsillapítani igyekezett a beteget. Hogy milyen nyelven beszél és mit sikoltoz, azt egyikük sem tudta. A neve után olasznak látszik, beszédje azonban akármi más volt, csak olasz nem. Idővel csendesebb lett; a kétségbeesett kitörések igen ritkán ismétlődtek, de azért elméjében még mindig mély sötétség uralkodott. Az intézeti orvosok nem egyszer tanakodtak fölötte, de semmire sem tudtak menni. — Csak legalább azt tudnók, milyen nyelven beszél, — mondták. — Akkor mindjárt tisztába jönnénk vele. így azonban sötétségben tapogatódzunk! Az ápolónő egyszer ama feltevésének adott kifejezést, hogy ez a nő alighanem magyarul beszél! Az intézetben a francián kivül angol, német, olasz és spanyol ápolónők is voltak ezen nemzetbeli betegek számára. Magyart nem tartottak, mert magyar beteget nem igen hoztak ide, meg aztán a legtöbb beteg, a franciát kivéve, rendszerint beszéli a német nyelvet, tehát meg tudja magát értetni, ha akarja. Az intézeti igazgató betegeinek érdekeit annyira szivén viselte, hogy ezen szép szőke nő számára egyenesen Magyarországból kívánt hozatni egy magyar ápolónőt. Evégből hirdetést tétetett közzé néhány nagyobb magyar lapban. Erre egyetlen egy ajánlatot kapott. Válogatni tehát nem lévén alkalma, az ajánlkozónak megküldték az útiköltséget azzal a felhívással, hogy azonnal jöjjön, mert nagy szükség van rá. Az útirány és az utolsó vasúti állomás is pontosan közölve lett vele s az igazgató most napról-napra várta, vájjon csakugyan megérkezik-e? Egy napon aztán mégis érkezett az uj ápolónő. Már nem volt fiatal, de azért elég rokonszenves volt az arca, amire az igazgató a betegek érdekében nagy; súlyt fektetett. . Csak az okozott neki gondot, hogyan fogják megérteni egymást. Az igazgatónak első kérdése volt, hogy tud-e legalább németül. Erre az ápolónő kijelentette, hogy valami keveset tud. Az igazgató is tudott valamicskét, igy tehát valahogy mégis megértették egymást. Voltak az ápolónőnek bizonyitványai is, de ezeket nem bírta elolvasni, mert magyarul voltak Írva. Ne is bántsuk hát, — szólt tört német nyelven. — A fődolog az, hogy valamit mégis konyitson az elmebetegekkel yaló bánásmódhoz. Aztán elhivatta az ápolónőt, akinek meghagyta, hogy a magyar ápolónőt vezesse a második számú pavillonba az előkelő nőhöz, ki állítólag inagyar. — Majd én mindjárt megmondom az-e? — szólt az uj ápolónő. — Mi a neve? Megmondták neki, hogy az idegen nő a nagy könyvbe Magliani grófnőnek van beírva. — Magliani? Ez inkább olasz, mint magyar. De meglehet, hogy csak férje olasz, ő maga magyar. Bevezették tehát a második számú pavillonba, ahol ugyancsak elbámult az elegáns berendezés láttára. Ez igazán előkelő és gazdag betegek számára való! Az elmebeteg fiatal nő láttára elképedt . . . — Hisz ez Lorántffyné! — gondolta magában meglepetve. Miután pedig nem tudta még hányadán áll és ki helyezte el itt a beteget, gyorsan leküzdötte felindulását. — Miért van úgy meglepetve? — kérdezte a német ápolónő. — Meglepett a fiatal nő szépsége, — válaszolt a magyar ápolónő feltalálva magát. —- És még hozzátehetem, hogy az itt látható fényűzés is meglepő reám nézve. Ilyesmi nálunk nincs. Ott nincsenek is ilyen elkülönített pavillonok. Ott a betegek mind egy épületben vannak, cellákban elhelyezve, mint a rabok. — Oh jaj, de hátra vannak még maguk, — szólt fitymálva a német ápolónő. — De már most nem érek rá magával eszmét cserélni. íme átadom a beteget! Mondanom sem kell, hogy az ápolónő itt a legnagyobb tisztelettel tartozik viseltetni a pavillonos betegek iránt. Maga ennek a beteg grófnénak valóságos komornája és szolgálója lesz. Minden tekintetben a legpontosabban ki fogja őt szolgálni. Gondja lesz rá, ; hogy egyék, mert nem igen akar táplálékot magához I venni. Ha pedig valami különöset vesz észre, vagy rosszabbodás jeleit látja, azonnal jelenteni kell ezt valamelyik intézeti orvosnak. Ezt mondva, elsietett. A magyar ápolónő magára maradva, egy percig néma részvéttel nézett a betegre: — Nagyságos asszonyom, — szólalt meg végre fájdalmasan. Ilonka nem ügyelt rá. Nem is vette észre, hogy más ápolónőt kapott. Ő még egyáltalán nem tudott különbséget tenni ember és ember között. Tompa közönnyel bámult maga elé s látszott rajta, hogy semmit sem tud magáról és környezetéről. — Szent Isten, — tördelte kezeit az ápolónő, — most ebbe az intézetbe dugták a boldogtalant. Ki tehette ezt? Mily lelketlenek ezek az ő rokonai! Ilonka még egyre mozdulatlanul ült, maga elé meresztve kifejezéstelen üres tekintetét. Csakhamar jött a soros intézeti orvos, ki már tudta, hogy az ápolónő megérkezett. Szemügyre vette őt és kielégítőnek találta külsejét. Csak az az egy nehézség forgott fenn, hogy nem tudnak vele beszélni és nem tudják utasításaikat vele megérteni. Bizonyítványainak tartalmát sem igen értették, de feltételezték, hogy már volt ápolónő és ennélfogva mégis csak konyit valamit a betegápoláshoz. Az orvos a beteg nőt is szemügyre vette, ki nem is ügyelt rá. Tán nem is tudta, hogy valaki itt van. így látva a szerencsétlent, még a legridegebb kebelben is szánalom támadt volna iránta. Az orvos jelekkel megmagyarázta az ápolónőnek, hogy a betegnek szükség esetében akarata ellenére is táplálékot kellene beadni. Jelekkel azt is kérdezte, vájjon ért-e ehhez? Az ápolónő visszaintett, hogy csak legyen nyugodt ért ő ehhez. Ujjaival mutatta, hogy három évig volt ő ápolónő egy ilyen intézetben! Az orvos ezt helyeslőleg vette tudomásul és eltávozott, még egyszer lelkére kötvén neki — persze szintén csak jelekkel — hogy csinyján, udvariasan és szeretetteljesen kell a beteggel bánni, rokonszenvét és bizalmát megnyerni. — Mily egész más szellem van itt, mint Medgyessy intézetében, — gondolta magában az ápolónő. — Itt nem igen látok még kényszerzubbonyt sem, annál kevésbbé korbácsot. És, mily elegáns itt minden! És ez a gyönyörű virágos kert! —- amodább meg a nagy park és erdő! Világos, hogy ide csak igen gazdag emberek küldhetik betegjeiket! Av nagyságos aszszcnyért is bizony szép csomó pénzt kell fizetni! Hát most mi hasznuk van belőle ellenségeinek? Vagy talán a férje Hozta őt,ide? De akkor minek mondta őt Magliani grófnőnek? Talái ezáltal akarja kijátszani, nejének ellenségeit! Ez alatt a név alatt .igazán fel nem fedezné őt senki. — Már most be kell várni a történendőket, — gondolta magában az ápolónő. — Ha Lorántffy ur hozta őt ide, akkor bizonyára koronkint mégis fogja látogatni, hogy személyes meggyőződést szerezzen magának nejének állapotáról. De hátha nem Lorántffy ur hozta ide? Nos, majd az a másik is nyilván utána fog nézni s akkor megtudom, mi van a dologban! . Most hozták az ételt. Az ápolónő körülvette Ilonkát. — Nagyságos asszonyom, nézzen rám, nem ismer? Én vagyok Darvainé, aki már akkor ki akartam kegyedet szabadítani. Oh istenem, hogyan került ismét ilyen helyre. Ilonka még mindig mozdulatlan maradt. Nem érdeklődött semmi iránt. A külvilág reá nézve nem létezett. Az étel illata nem ingerelte szaglási érzékét, szóval teljesen közönyös volt minden iránt. Enni evett, de csak gépiesen, mikor éppen a szájába nyomtak valamit. Ez igy tartott egy két napig. E közben az intézeti orvosokon kivül még az igazgató is megjelent a pavillonban és a német ápolónő segítségével kérdezősködtek a beteg állapota felől és vájjon csakugyan mágyar nő-e? — Még eddig a szavát se hallottam, — szólt Darvainé. Erre elcsodálkoztak mindannyian. De már az is, hogy három nap alatt egyetlen egyszer sem jött rá az őrjöngő roham, nagy haladást jelent. Az igazgató örvendő fejbólintással vette ezt tudomásul és eltávozott. Darvainé rábírta őt, hogy menjen le vele a parkba sétálni, ami még addig egy ápolónőnek sem sikerült. Mindenki csodálkozott ezen. Maga az igazgató is örvendetesen meg volt lepetve és örült magában, hogy ilyen jó ápolónőt kapott. A magyarok iránt most már valamivel jobb véleménnyel kezdett lenni. Darvainé nem árulta el, hogy ismeri Ilonkát. Mindezt arra az időre akarta hagyni, amikor meg fogja tudni, ki az a gróf Magliani, aki őt ide hozta. A parkban többén sétáltaá idegbetegek. Némelyek a padokon ültek komoran maguk elé nézve. Mások már jóval élénkebbek voltak és gyönyörködtek a virágágyakban, vagy a szökőkút csobogó vízesésében. (Folytatjuk) 7.0LDÄE " A hét legjobb vicce Kádár János országjáráson van, megtekinti az iskolákat, és diktálja: Tatarozásra 50,- 000 forint, a legközelebbi épület egy börtön. Itt 150,000 forintot utal ki Kádár. Majd megint egy iskola rendbehozására 100,000 forintot irat, de ugyanott a fegyintézete modernizálására 250,000 forintot juttat. A titkára végül is megszólal: “De Kádár elvtárs, miért kapnak az iskolák mindenütt kevesebbet?” “Hja barátom, iskolába mi már nem fogunk járni” —hangzik Kádár válasza. HIRDESSEN LAPUNKBAN! SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE Irta: TÖLIiYESY MIHÁLY INNENONNAN Silver stamfordi rabbi, Izraeliből hazatérve, egy kis kultúrtörténeti anekdotát hozott magával: Egy yemeni uj bevándorló életében először látott elevá-! tort. Látta, amint egy idős no beszállt az elevátorba és az vitte felfelé, az ég felé. Egyideig álmélkodva állt ott, mintha gyökeret vert volna a lába. Ott állt miéig, amikor az elevátor lejött és kiszállt belőle egy csinos fiatal nő. “Ez egy varázsvonat!” — kiáltott fel lelkesükön és szaladt haza és; elhozta a feleségét, szálljon be abba a varázskocsiba, ahol a nők megfiatalodnak. ' Nehru indiai miniszterelnököt washingtoni látogatása alatt megkérdezte Rusk külügyminiszter, hogy a börtönben, amelyben sok évet töltött, volt-e könyvtár? Nehru azt felelte, hogy könyvtár nem volt, de neki meg volt engedve, hogy egyszerre hat köretet tartson a cellájában. A könyvekből sok feljegyzést irt ki, sokat kívülről túrj még ma is. * Rev. Joseph Lynch, a newyorki Fordham egyetem földrengésfigyelő osztályának vezetője, azt mondja, hogy nagyobb földrengésnek ereje ötszörösen meghaladta a legutóbbi, 30 vagy 50 megatonos Krusesev-bomba erejét. Nagyobb földrengésnek, amilyen volt 1900-ban San Franciscóban és tavaly Chilében, 240 megaton feszítőerőnek felelnek meg, vagyis 12,000 Hiroshima-bombának. K d s e b b földrengések ereje 30-50 megaton. Ilyen földrengések néha egy évben tiszszer fordulnak elő. Ebben az évben azonban nem voltak. * Ithaka, N. Y.-ban, a Cornell egyetemen, pszichológus díiákok vizsgálódtak szupermarketekben és megállapították, hogy ahol halk zene van, a nők többet vásárolnak, mint hangos muzsika mellett. Most már ezt is tudjuk! Egy francia folyóirat szerint, a patkányok elmenekül-, nek az olyan lakásokból, ahol televízió van. Nem azért, mert nem tetszenek nekik a programok és a fogpaszta és hashajtó hirdetések, hanem azért, mert nem bírják a röntgensugarakat, még a televízió által kibocsátott minimális menynyiségben sem.
