A Jó Pásztor, 1961. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1961-02-24 / 8. szám

— Én mindannak dacára nem vagyok teljesen meggyőzve, — szólt a kapitány.

— Tehát hazugnak tart engem? — kiáltott a gróf.

A főszolgabíró közbevetetet magát.

— Nem kell mindjárt olyan tragikusan venni a dolgot, kedves gróf ur. Hát hiszen mi nagyon jól tudjuk, hogy ön szereti a szépnemet. Mi is van abban, ha valaki egy szép menyecskét házába terel? A kapitány urnák már sok ilyen kópéval lehetett dolga, azért nem akar mindjárt kötélnek állani.

A gróf erre igy szólt lecsillapodva.

— Ám, járjuk be a kastélyt. Győződjék meg tulajdon szemeivel, hogy itt nincs az, akit keres.

A rendőrkapitány ezt az ajánlatot azonnal el is fogadta, ámbár nem sok eredményt várt tőle, miután sejtette, hogy Lorántffynét már eltávolították.

Mindeddig sem magáról Lorántffyról, sem pedig arról a tudósításról, mely postagalamb utján jutott a külvilágba, egy szóval sem tétetett említés.

A főszolgabíró már kissé pityókás is volt és igy szólt egész pariaki módon:

— Ördög vigye el ezt a hivatali buzgóságot. Hát kap azért maga külön fizetést a megyétől? A sok bandukolás után egyszer egy jó napot csinálhatnánk magunknak, ihatnánk olyan bort, minőt talán még a római pápánál sem kapnánk és maga haszontalan keresgéléssel akarja tölteni az időt. Az a fiatal embei alighanem meg van bomolva.

— Miféle fiatalember? — kérdezte Kömlőváry csodálkozva.

— Hát az, aki a cigányoknál fekszik.

Kömlőváry felfigyelt. Talán életben maradt Lorántffy s a cigányok ápolják őt? Arca elsötétült. A rendőrkapitány magatartása most már meg volt magyarázva.

— Önök alighanem felültek egy kalandornak, -mondotta.

— Legkvésbé sem gróf ur, — válaszolt Felvin czy. — Lorántffy Elemért személyesen ismerem, c maga mondta, nekem, hogy nejét ön fogva tartja, ső még egyebet is mondott ...

A főszolgabíró rögtön közbekiáltott:

— Ugyan, kérem gróf ur, ne vegye komolyai ezeket az embereket. Megengedem, hogy az a fiatal ember Lorántffy Elemér, de mindaz, amit önről mon dott, lázas képzeletének szüleménye.

— Szeretném tudni, mit mondott rólam?

— Ne is kérdezze, nem érdemes vele foglalkozni

— Megmondtam hát én, — jelentetet ki a rendőrkapitány. — Azt mondta, hogy ön titkos haramia vezér.

— ITahaha! — kacagott fel Kömlőváry. Ezt ; kacajt igazán sátáninak lehetett nevezni s a rendőr kapitány szinte megdöbbent tőle.

— Hogyan tudja ő, hogy én Kömlőváry vagyok? — kérdezte percnyi szünet után.

— Ezt a cigányoktól tudja, ő csak annyit mondott, hogy itt véletlenül összetalálkozott azzal, ki őt fogva tartotta s csak harmincezer forint váltságdíj mellett bocsátotta szabadon. Ez a haramiafőnök most bevallotta neki, hogy nejét is kezében tartja s párbajra kény szeritette őt.

— Haha! — kacagott fel a gróf. — Ez igazán nagyszerű.

— Akarja ön tudni a párbaj részleteit? — kérdezte Felvinczy kissé ingerülten.

— Nem vagyok rá kiváncsi, — szólt visszautasitólag a gróf. — Ki tudja, ki támadta meg Lorántfyt. Talán valami csavargó, vagy szegénylegény lőtte le és fosztotta ki őt, s lázas képzelete most ilyen rémtörténetet gondolt ki. Hagyja el uram ilyesmivel nem is érdemes foglalkozni.

— Van rá szemtanú, aki látta, hogy ön lőtte le Lorántffyt, — jelentette ki a kapitány.

— Én? — kérdezte a gróf meghökkenve.

— Igen, igen. Ön, gróf Kömlőváry, akinek itt van a kastélya. Ön a kapukulcsot ledobta a fűbe s igy szólt Lorántffynak: “Ha engem eltalál, akkor ime nyitva az ut, mely nejéhez vezet. De úgy célozzon, hogy el is találjon, mert másodszor nem fog lőni.”

Kömlőváry elsápadt. De már a következő percben összeszedte magát.

— Ki állította ezt? — kérdezte.

— Azt ne kérdezze gróf ur. A kérdés az, igaz-e, amit mondtak?

— Menjünk. Kutassa fel az egész kastélyt s ha itt találja Lorántffynét, akkor én azonnal felakasztom magam.

— Adta cigányai, mennyi kellemetlenséget okoztak ezek, — mormogta a főszolgabíró mérgesen.

— Aha, tehát a cigányok, — szólt a gróf. — És ön kapitány ur ilyen csavargó nép szavára tud még valamit adni? Egyébiránt kezdjük meg a körutat. Majd aztán beszélünk.

A kapitány elgondolta ugyan magában, hogy Lorántffyné jól el van dugva, de azért bízott a saját régi tapasztaltságában, hogy talán mégis talál valamit.

A körút megkzedődött. Végig jártak minden szobát, a kapitány minden szekrényt, tartályt felnyittatott, az ágyakat felforgatta, függönyöket,, kárpitokat szétlebbentette, felhasznált minden fortélyt és fogást, amit ilyenkor alkalmazni szoktak, de Ilmán kívül más nőt nem talált,

A főszolgabíró meg egyre gúnyolódott:

— Nem megmondtam, hiába lesz minden fáradozása.

— Várjunk csak, —- válaszolt ilyenkor a rendőrkapitány. — A végén csattan az ostor.

A gróf titkon mérges pillantásokat vetett rá.

— Lorántffy tehát életben maradt, — gondolta magában bősz haraggal. — A cigányok szedték fel és mentették meg a haláltól. Bizonyosan az a tacskó kóborolt ismét szerte-szét a hegyek között és rátalált, De jaj leszneki.

Most azonban gondolkodott, mi történjék Lorántffyval. Ha életben maradt, akkor bizonyosan nem fog nyugodni. Egyelőre még tehetetlen, azért küldte ide a kapitányt. De ha felgyógyul, ő maga fog neje keresésére indulni, A szembesítés meglesz, és akkor napfényre fog kerülni minden.

— Ennek nem szabad megtörténnie, — mormogta magában fogait vicsorgatva.

Agyában pokoli terveket szőtt Lorántffy elpusztítására.

A rendőrkapitány még ma bizonyosan visszatér íozzá, hogy megbeszélje vele a további lépéseket.

— Hah, ennek sem szabad megtörténnie. A kapiánynak sem szabad élve elhagynia a kastélyt.

A kastély felső részeit átkutatták s nem találtak ;emmít. A földalatti helyiségekben azonban még nem voltak.

Felvinczy most igy szólt:

— A cigányoktól egész biztosan hallottam, hogy Lorántffy né itt van és rajta kívül még két nő is itt /an fogva.

— És ön hisz a cigányoknak? — kérdezte a gróf gúnyosan.

— Hinnem kell, mert ez az állítás egyezik egy násik adattal is, ami kezembe került.

— Úgy? — kérdezte a gróf felfigyelve. — Mibői dl ez az adat?

A rendőrtiszt elővette zsebéből azt a bizonyot apirszeletet, melyet a galambásztól kapott s melyei udvalevőleg a két leány juttatott postagalamb segé yével a külvilágba.

Kömlőváry rögtön nyúlt utána. Felvinczy azon>an nem adta.

— Ez fontos bizonyíték, melyet ki nem adok a :ezemből, — mondotta.

A papirszelet tartalmát felolvasta. Kömlőváry isszerezzent s csak nagy nehezen bírt annyira ural;odnia magával, hogy el ne árulja magát.

— Micsoda firka az? — kérdezte ingerülten.

—: Ez a papirszelet, amit ön firkának nevez, az in kastélyából való. A fogoly lányok írták s postagalamb szárnya alá kötötték. így került Kolozsvárra >gy galambtenyésztőhöz, ki azt nekem átadta.-—No már az nagy tévedés, hogy ne mondjam ’elsülés, — kiáltott Kömlőváry eltorzult arccal. — tt nincs postagalamb.

— Megtudjuk mindjárt a valót, — szólt erre a kapitány. — A fiatal nőt, aki itt van, négyszem köpött fogom kihallgatni.

— Ez ellen tiltakozom! — kiáltott a gróf felfortyanva. — Egyáltalán mit akar tőle még megtudni? Nem megmondta már, hogy Lorántffyné nincs itt?

— Az nekem nem elég. Az a leány meg van félemlitve. Elvégre is ön el lehetett rá készülve, hogy Lorántffynét keresni fogják, ennélfogva önnek minden eshetőséggel szemben résen kellett lenni. Ebből kiidulva, az a feltevésem, hogy ön már előre kitanitotta a leány, mit mondjon, ha esetleg kérdés támadna.

— Haha! — kacagott fel újból Kömlőváry erőltetett gúnnyal. — Mily gyermekes feltevés. Először is csak egy leány van itt és nem kettő és ha ez a leány ilyen tartalmú levelet küldött volna ki a világba, akkor bizonyára nem vallott volna úgy, ahogy vallott, hanem igyekezett volna felhasználni a kedvező alkalmat, hogy kiszabadulhasson innét.

— Éppen azért akarom én őt négyszemközt kihallgatni.

— Ezt a leghatározottabban ellenzem, — jelentette ki a gróf. — Ha már minden áron ki akarja őt még egyszer hallgatni, akkor kívánom, hogy ez nyíltan és a mi jelenlétünkben történjék.

— Helyes, helyes, — támogatta a grófot a főszolgabíró.

— Ám legyen, — szólt erre Felvinczy. — Legyenek önök jelen a leány kihallgatásán.

A főszolgabíró a billikomokba nézegetett s úgy találta, hogy már nincs bennük bor.

— Mindjárt lesz, — szólt Kömlőváry. — Mindjárt én magam hozok, még pedig egy olyan fajtát, melyhez hasonlót hét vármegyében nem találnak.

Az inasnak meghagyta, hogy hozza az ezüst vedret. Távozta után a főszolgabíró rögtön neki esett a rendőrkapitánynak.

— Ugyan az Istenért, mire való ez a sok komédia? Még ránk haragítja a grófot és ekkor nem tudom, hogyan megyünk el innét. Nagyon csodálkozom, hogy már eddig is nem dobott ki bennünket.

— Öntől meg elég ne mszép, hogy igy neki adja magát az ivásnak s emiatt hivatalos kötelességét is elmulasztja.

— Micsoda kötelesség? Én nekem itt semmi kötelességem sincs. És önnek sincs. Még az is sok, hogy egyáltalán ide jöttünk. Nem is volt panaszos. Valóban nagyon csodálkozom a grófon, hogy mindezt ily nyugodtan tűri, még meg is vendégelt bennünket. Ugyan mondjon le már erről a haszontalan fontoskodásról. Mindenki mondta, hogy Lorántffyné nincs és nem is volt itt. Ha nekem elég, legyen önnek is elég; minek tovább firtatni a dolgot? Mot úgy is friss bort kapunk, üljünk le inkább poharazni.

A rendőrkapitány megvetőleg fordult el tőle s alig várta, hogy a gróf visszatérjen. Jól látta, hogy a papirszelet által a sarokba szorítva érzi magát Kömlőváry.

A gróf ezalatt hamar magához intette Bálintot s igy szólt:

— Pistával együtt most távozni fogtok a kastélyból s keresni fogjátok a cigányokat, kik alighanem a mogyorós körül lesznek. Ott fekszik sebeiben egy fiatal ember. Ennek egy percig sem szabad tovább élnie. Meg kell fojtani. Az egész cigány bandát pedig irtsátok ki a föld sziliéről. Posta előbb beviszi a bort, aztán együtt elmentek. Ismétlem el kell pusztítani mind, akiket csak ott találtok.

Visszatérve az étterembe, Pista letette a bort a pohárszékre és rögtön távozott. A gróf már előbb beletett valamit az italba és töltött vendégeinek.

Felvinczy igen komoly volt és nem ivott többet, le annál mohóbban kapott utána Karvasy. Már nagyon szomjas lehetett, mert a serleg tartalmát egyszerre kiitta.

— Jöjjön kapitány ur, — szólt a gróf fagyossan.

— Hallgassa ki a leányt. De előre figyelmeztetem, íogy semminemű megfélemlítést vagy befolyásolást íem tűrök.

A gróf a kis Szalonba vezette a kapitányt és saátszerü módon csengetett. Erre azonban senki sem jővén a szóbába, a gróf megismételte a csengetést.

Ekkor nagy félve lépett be Ilma. A rendőrkapiány láttára félelme és szorongása még nagyobb lett. /ajjón mit akarhatnak még vele? .

— Lépjen közelebb, — szólalt meg a gróf olyai íangon, amelyből Ilma eleget érthetett. — A kapitánj ír jónak látja még néhány kérdést intézni kegyed íez.

Ezen szavak után oly pillantást vetett Ilmára mely csaknem megfagyasztotta ereiben a vért.

A kapitány megszólalt :

— Úgy vagyok értesülve, hogy kegyednek társi is van vagy volt. Igaz-e?

A leány zavartan hallgatott. E kérdés oly várat lanul jött, hogy nem is tudott rá mit felelni.

— Itt van egy papirszelet, melyet egy postaga amb hozott Kolozsvárra, — folytatta a kapitány.

A leány most összerezzent. A rendőrkapitány jó észrevette ezt s folytatta:

— Itt határozottan az áll, hogy két leány var lógva Kömlőváron, kik irgalomért könyörögnek. Nem önök küldték ki ezt a papirszeletet?

Urna egyszerre szédülni kezdett, szemei előtt ősz szefolyt a mindenség.

A gróf rajta nyugtatta félelmes tekintetét. Oh. mit mondhat ez a szegény teremtés. Ha bevallja az ;gazat, a gróf kétségkívül megfőjtatja őt és a ciszternába dobatja.

— Nos, nem válaszol?

— kérdezte a rendőrkapitány.

Ilma iszonyú kínokat szenvedett, végre nagy félve és reszketve igy szólt:

— Erről semmit sem tudok, kapitány ur.

Kömlőváry megkönnyebbülve lélegzett fel. Ettől a mozzanattól félt legjobban. Hátha annyira zavarba jön a lány, hogy ijedtében mindent bevall. De mégis erősen tartotta magát és reá nézve kedvező választ adott.

Felvinczy kétkedve nézett a leányra.

— Hát oly sok idő kellett, hogy ezt kimondja? — kérdezte gúnyosan. — Én minden tagadása dacára se hiszek kegyednek. Leolvasom az arcáról, hogy nem mond igazat. De erről majd később. Most azt mondja meg, vájjon ismer-e kegyed egy Elma nevű cigányleánykát?

— Ismerek.

— Hol ismerte meg?

— Itt a kastélyban. Többször bejárogatott hozzánk kártyát vetni . . .

— Kegyed többes számban beszél. Ez tehát arra mutat, hogy mégis többen voltak.

— Hát hiszen többen is vagyunk a háznál.

— De ez a cigányleány azt mondotta, hogy legutóbb hárman voltak. Ketten már régebben vannak itt, a harmadik pedig, egy szép fiatal szőke nő, nem régiben került ide.

(Folytatjuk)

7. OLDAL

A hét legjobb vicce

A budapesti Ávóra beállít egy párttag. Igzatottan lobogtat a kezében egy feketefedelü könyvet.

•— Elvtársak — mondja lihegve — ezt a könyvecskét találtam a gyárunk előcsarnokában. Valami kém jegyzőkönyve lehet, mert tele van titkosírással.

Nyomban összeszalad az egész Avó. A kis füzetben valóban titokzatos jelek vannak: “1 S, 2 F, 2 L, 1 X SZ...” — és igy tovább.

Eloszöris lecsukják a férfit, aki a fekete könyvecskét találta, mert hátha ő a tettes. Azután kiszáll egy nyomozóbrigád a gyárba és megkezdi a kihallgatásokat. Senkisem tud semmit az egészről és már a tizedik gyanúsítottat tartóztatják le, amikor sor kerül Vargányáné, az öreg tálcáid tónő kihallga tásácra.

—Mit tud maga az imperialisták aknamunkájának eme újabb jeléről? — rival rá véstjósló hangon a nyomozást vezető főhadnagy és Vargányáné elé teszi a nyitott könyvecskét.

— De hiszen ez az én noteszem ! — kiált fel az öreg takarítónő.

— Szóval bevallja! — csap te rá a főhadnagy.

— Be én.

— Azonnal fejtse meg ezt i titkosírást!

— Nem titok ez kérem — romija Vargányáné. A sógornőm diktálta le nekem, hogyan kell megkötni egy karligán t. Az “L S” azt jelenti, dogy “egy sima”, a “2 F” két fordított, a “2 L” az két levesszem és az “1 X SZ” pedig ízt, hogy egyszer szaporítva .. .

Bemutatom Kossuth Lajos urat*

Százhúsz évvel ezelőtt, 1841 élhó (vagyis január) 2-án, uombato n jelent meg Kossuth Lajos szerkesztésében a Pesti Hírlap első száma. \ lap ajánlásában ezt irta a ciadó. Länderer Lajos:

Most, midőn e lapunkat megnyitom, örömmel van szerencsém értesíteni a tisztelt közönséget, hogy semmit el nem mulasztottam, miáltal a lap érdekességét emeljem, és szives szándékomat, a kívánatnak megfelelni, tettleg bizonyítsam. Úgy vélem, s szándékomnak fényesb tanúságát nem adhatnám, mint azáltal, hogy a szerkesztés Vezérlésére Kossuth Lajos urat kértem meg, kit ezennel a t. közönségnél, mint e lapot szerkesztőjét, bemutatni hazafiui szív örömömre szolgál.

Tévedés volt

PÁRilS. — Szentmise előtt egy fiatal lány megkérdezte Monsabré atyát, a Notre-Dame hires szónokát:

— Atya kérem, tessék nekem tanácsot adni. Szeretnék áldozni, de attól félek, bűnt követtem el. Ma reggel megnéztem magam a tükörben és megállapítottam, hogy . . . nagyon csinos vagyok.

— Menjen csak nyugodtan — válaszolta Monabré atya — tévedés volt, nem bűn.

Pártolja hirdetőinket!

■a

A Jó PÁSZTOR

Irta: TÖLGYES Y MIHÁLY

SZÉP ILONKA

SZERENCSÉJE