A Jó Pásztor, 1961. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-19 / 20. szám

7. OLDAL

Dinnyés csakugyan egész biztonságban érezte magát magányos házikójában. Pénze elég volt, mert Elemér anyjától sikerült neki kicsikarni annyit, hogy holta napjáig gond nélkül élhetett. Vizsgálati fogsága nem sokáig tartott, a biróság nem Ítélhette el őt, mert állhatatosan tagadott mindent és Elemér másfelé lévén elfoglalva, nem is találkozott senki, aki elitélését szorgalmazta volna. Most tehát annál nyugodtabban élt és teljes biztonságban élvezte gaztettének gyümölcsét.

Este van. Dinnyés éppen most tért haza törzsvendéglőjéből, ahol estéit tölteni szokta. Látszik rajta, hogy jó kedve van, mert vidám dalt fütyörészget maga elé.

— Hehe, — mosolygott bajusza alá elégülten. — A kis pincérleány ma már valamivel engedékenyebb volt. Engedte megcsipkedni az arcát és nem volt többé olyan vad. A kis gyűrű, amit ajándékoztam neki, megtette hatását. Most már a legjobbat remélem . . .

Léptek hallatszottak a pitvarban. Dinnyés felfigyelt. Most jut eszébe, hogy túlságos jó kedélyhangulatában a külső ajtót talán el is felejtette bezárni.

De ki jöhet hozzá ily későn? Talán rablók, tolvajok, vagy ilyesmi?

Hamarosan legalább a szoba ajtaját akarta bezárni, de már késő volt . . . két kormos képű, szűrős gatyás férfi toppant be hozzá a szobába.

Csakugyan betyárok. Dinnyés egy szempillantásig az ijedtségtől mintegy megbénulva bámult reájuk. A következő percben azonban kiabálni akart.

Erre a betyárok egyike hirtelen kést szegzett torkának s igy szólt hozzá siri hangon:

— Egy kukkot se, mert halálfia vagy!

— Kegyelem, kegyelem, — rebegte Dinnyés vacogó fogakkal.

— Ide a pénzed, vén csaló, — mondja neki a betyár.

—- Szegény öreg ember vagyok, nincs én nekem semmim, csak kegyelem kenyéren tengődöm.

— Nem igaz! — rivalt rá a másik szintoly tompa hangon. — Mi jól tudjuk, hogy sok pénzt harácsoltál össze. Add elő, mert rögtön véged lesz.

Ezen szavak után fenyegetőleg emelte fel fokosát. Dinnyésnek még a térdei is összeütődtek, annyira reszketett.

— Gyorsan, vén lator, gyorsan, — szólt az előbbi betyár. — Add élő a pénzed, mert rögtön beléd döföm ezt a kést.

Szemeit iszonyúan forgatta és olyan mozdulatot tett, mintha csakugyan döfni akarna.

Dinnyés rémülten kapott nyakához.

— Irgalom, — könyörgött, remegve. — Mindent kiadok, csak ne bántsatok.

íróasztala fiókjából kivett egy csomó bankjegyet, mely lehetett vagy száz forint.

— Itt van az összes vagyonon!, — szólt siránkozva.

— Ne hazudjál, — támadt rá az első betyár. — Jól tudjuk, hogy ez vagyonodnak század része sem. Add elő a többit is, mert most már nem értünk tréfát.

És ismét mellének szegezte a kést, azzal az elhatározott szándékkal, hogy beléje döfi.

Dinnyés most a szekrényhez lépett, annak egy félreeső zugából előhúzott egy skatulyát, abból kivett egy kulcsot s ezzel Íróasztalának legalsó fiókját kinyitotta.

— Itt a pénzem, — szólt a fiókra mutatva. —- Ennél több nincs.

A betyárok kimarkoltak belőle mindent. De ezzel be nem érvén, igy szóltak Dinnyéshez:

— És most te is velünk fogsz jönni.

Erre a vén bűnös ijedten nézett rájuk.

— De már ebből semmi se lesz, — mondotta. — Most már igazán kiáltok.

Erre a betyárok gyorsan bekötötték a száját, hogy ne kiálthasson, azután kámzsát húztak a fejére s magukkal hurcolták.

A kocsi a kertek között állott; abba mint a zsákot, belefektették a megkötözött Dinnyést és elhajtattak.

Az erdő szélén megállották. Dinnyés leemelték a kocsiról s bevitték egy helyre, ahol egy harmadik társuk várta őket.

Dinnyés egész testében remegett s nem tudta elképzelni, mit akarhatnak vele ezek a zsiványok.

A harmadik, aki elé a vén bűnöst vitték, igy szólt hozzá elváltoztatott hangon:

— Kezünkbe estél, vén lator. Jól tudom, hogy náladnál jobb embert nem egyet felakasztottak már. De most elveszed megérdemelt büntetésedet.

— De micsoda égbekiáltó istentelenség ez? — kiáltott Dinnyés felháborodást mutatva. — Mit akartok velem? Azonnal adjátok vissza a pénzemet és bocsássatok szabadon. Ti akartok fölöttem törvényt ülni, gazok.

Erre a zsiványok egyike a fegyver tusával oldalba ütötte. Dinnyés felorditott.

— Ez az izleltető, — szólt erre a bandita feje. — Ha még egyszer ilyen kifejezéssel mersz élni, még egyet kapsz.

Dinnyés az ütésektől való félelmében nem mert

lármázni.

— Mit akartok hát velem? — kérdezte. — Nem eiég, hogy a pénzemet elraboltátok?

— Nem, — válaszolt a banditavezér komoran. — Ez valóban nem lenne elegendő. Egy ilyen vén gonosztevő, mint te, aki már oly sok rosszat csinált a világon és mindeddig kikerülte az igazság sújtó kezeit, egyebet is érdemel.

Dinnyés álmélkodva hallgatta mindezt. Micsoda különös rablók ezek, kik itt az erkölcsbiró szerepre vállalkozva, törvényt akarnak ülni fölötte. Ez alighanem csak valami tréfa akar lenni. E gondolat némi bátorságot öntött beléje.

— Ugyan ne tréfáljatok, — mondotta. — Látom én, hogy nem vagytok igazi zsiványok. Talán asztaltársaim vagytok, kik most bekormoztátok magatokat, zsiványruhába bujtatok és engem meg akartok tréfálni. Adjátok vissza a pénzemet, aztán nem bánom, akár áldomást is ihatunk a sikerült tréfára, rnert valóban alaposan rám ijesztettetek.

— Nagyon csalódol, Dinnyés, ha azt hiszed, hogy mi téged csak megakarunk tréfálni. Szó sincs róla. Nem csak a pénzedet vettük el, hanem még a ruháidat is magunkkal visszük emlékül.

Ezután a zsiványok feje egyet intett embereinek, kik mindjárt kezdték Dinnyésről lehúzni a felső kabátot. A vén bűnös ellene szegült.

— Mit akartok, bitangok? — kiáltott mérgesen s menekülni akart.

Most a zsiványok egyike megint oldalba lökte

őt a puskatussal.

Dinnyés elorditotta magát <ís lekuporodott a földre, hogy le ne vetkőztessék. Ámde ez sem használt. A zsiványok lehúztak róla minden ruhát és úgy, amint volt paradicsomi mezben, egy fához kötözték.

— És most jó mulatóst kívánunk neked és az erdei szúnyogoknak, — mondták gúnyosan és eltávoztak.

Ruháit nem vitték messzire, hanem vagy tiz lépésnyi távolságban letettek egy fa alá és elsiettek.

A következő napon történt, hogy Lorántffy Elemér húszezer forintot tett le első alaptőke gyanánt egy községi kórház létesítésére.

Dinnyés kezdetben torkaszakadtából ordított, de bizony a nagy éjszakában nem hallotta meg senki és nem is jött segítségére senki. Végre berekedt akiabálásba, a szúnyogok meg ezalatt ellepték egész testét s ugyancsak lakmároztak rajta.

A. hidegségtől végre egészen elalélt s össze is esett volna, ha a kötelekkel a fához nem lett volna kötözve.

Végre reggel ráakadt az erdőkerülő. Hamarosan nem tudta elképzelni, miféle élő lény lehet, miután egész teste toliakkal látszott benőve lenni.

Közelebb lépve, látta csak, hogy szúnyogokkal van belepve egész teste. A z állatkák egy éj alatt mind olyan szép nagyok lettek, mint a légy és úgy tele szívták magukat, hogy minden harmadik is alig birt elröpülni.

Az erdőkerülő megszánta a szerencsétlent és elmetszette a köteleket. Dinnyés összeesett, mint a zsák. Az erdőkerülő leseperte róla a vérszopó kis bestiákat s addig rázogatta a vén embert, mig végre mégis magához téritette. A ruháját is csakhamar megtalálván, abba valahogy belebujtatta s egyelőre magával vitte.

Három napig feküdt az ágyban Dinnyés és ezalatt az idő alatt, elég ideje volt az esetről gondolkozni.

Feljelentse- e a sajátszerü rablótámadást vagy nem? Minél többet gondolkozott a dologról, annál világosabb lett előtte, hogy azok a kormos képű emberek nem lehettek zsiványok.

Ismerősöknek kellett lenniök, mert külömben miért kormozták volna be magukat?

Egy titkos szózat azt súgta neki, hátha Lorántffy Elemér tette rajta ezt a csúfot. Látván, hogy perbe nem foghatja őt, vagy legalább ki nem foghat rajta, ily gálád módon akart bosszút állani rajta.

És ez a gondolat egyszerre felvillanyozta őt és rettenetes bosszúvágyat keltett benne.

— Igen, igen, — kiáltott. — Más nem is lehetett, mint csakis ő. Most úgy rémlik előttem, mintha ráismertem volna a hangjáról, dacára annak, hogy elváltoztatta. Hej, Lorántffy, várj csak, várj. Most újra megkezdődik kettőnk között a küzdelem. Meg fogod te még ismerni Dinnyést.

A szenvedett vérvesztést helyrepótolván, egy napon felkerekedett s beállított a központi vizsgálóbíróhoz, Gaál Jenőhöz, ki előtt a vén lator, mint jó firma volt ismeretes.

— Mit kiván? — kérdezte tőle hidegen. — Előre figyelmeztetem, legyen rövid, mert sok a dolgom.

— Biró ur, ezennel bejelentem, hogy engemet elraboltak.

— Nem igen látszik, mert hiszen itt van. Egyébiránt, kinek is kellene maga?

— De kellett a pénzem. Vagy négy nap előtt este, éppen midőn vacsoráról hazatértem magános lakásomra, egyszerre csak két kormosképü, gatyás, dolmányos férfi lépett be hozzám.-— Hogy lehetett nyitva hagyni az ajtót?

— Még annyi időm sem volt, kérem, hogy lecsukhattam volna. Rám rontva, kést szegeztek torkomnak s kérték a pénzemet.

— Persze tudták, hogy magának sok van. Hej. Dinnyés, maga soha sem járt igaz utón.

— No ez szép, — szólt Dinnyés mérgesen. — Eszerint szabad volt engemet megtámadni s kirabolni, mert azt hiszik rólam, hogy nem igaz utón jártam. Hát rám bizonyíthattak valamit? Hisz éppen a bíró faggatott legjobban és mégse bírtak rámsütni semmit.

— Ugyan mennyit vittek hát el a rablók?

— Mindenemet.

— Mégis mennyi lehetett?

Dinnyés nem merte kimondani az igazat. Mert ha bevallja, hogy körülbelül húszezer forintot raboltak, akkor az lesz a legelső kérdés, hogy honnét vette ezt a sok pénzt?

Ezt a veszedelmes kérdést kikerülendő, csak ezer forintot vallott be.

— De ez még nem minden, — folytatta. — pénzzel együtt engem magukkal hurcoltak az erdőbe, ott bántalmaztak, iitöttek-vertek, végre lehúzták ruháimat s egy fához kötöttek. Ott voltam egész éjjel, hidegnek és a vérszomjas szúnyogoknak kitéve. Ezek a bestiák úgyszólván kiszívták minden véremet.

— Ahogy egykor maga is kiszívta volt a mások vérét, — jegyezte meg a bíró epésen.

— Engedelmet kérek, ez nem áll, — pattogott Dinnyés. — Ilyesmi soha se lett rám bizonyítva. A kis vagyonkámat becsületes munkával kerestem és én most a rajtam elkövetett gazság miatt elégtételt-kérek- 1 üLj1*Ii€I

— Van-e hát valakire gyanúja?

— Van, — jelentette ki Dinnyés határozottan.

— Más nem tehette, mint Lorántffy Elemér és emberei. ■ j -í

— Ugyan, ugyan, Dinnyés. Hogy mer ilyet állitani ?

— Más nem tehette. Mert ugyan kinek jutott volna eszébe rajtam ilyesmit elkövetni?

— De hova gondol Dinnyés? Egy Lorántffy Elemér csak nem tör be magához pénzt rabolni.

— Hogy ő személyesen nem tört rám, ezt megengedem. Hanem emberei tették. Éppen azért kormozták be magukat, hogy rájuk ne ismerjek. A har' madik azonban, aki az erdőben levetkőztetett és fához kötöztetett, az ő volt. Igyekezett ugyan elváltoztatni a hangját, de azért ráismertem.

A bíró gondolta magában, hogy az utóbbi bizony szörnyen kitelhetett Lorántffy Elemértől, de hogy pénzt raboltatott volna Dinnyéstől, erre képtelennek tartotta őt.

ü —Magának ez nem ártott, — mondotta neki.

Erre Dinnyés ingerülten lármázni kezdett, hogy ime a szegény ember panaszát senki se veszi figyelembe, a gazdagnak minden szabad.

— De ez nem járja! — kiáltott — Én vizsgálatot kérek.-h Jói van, meglesz, — válaszolt Gaál Jenő. — Mehet Isten hírével. És ha magának az fájt, hogy a szúnyogok kiszívták a vérét, gondoljon vissza arra, hogy maga, mint hírhedt uzsorás, szintén kiszipolyozta embertársainak a vérét.

Erre Dinnyés haragba jött.

— Ez nem áll! — kiáltott. — Ámde most nem erről van szó. Ha ön nem akarja a vizsgálatot megindítani, majd megindittatom én.

Ezzel elrohant, még útközben is hadonászva karjaival és lármázva, hogy majd igy meg úgy megmutatja ő.

A vizsgálóbíró másnap csakugyan kiment Csillagvárra s mindenekelőtt Elemért kereste fel kastélyában.

— Egy igen sajátszerü ügyben jövök, — mondotta. — Dinnyés vádat emel ön ellen, hogy kirabolta őt, azután az erdőbe vitette és levetkőztetve fához kötötte szabad zsákmányul a szúnyogoknak.

Elemér erre csak mosolygott.

— Mindjárt tudtam, hogy nem lesz igaz, — folytatta a vizsgálóbiró. — Ámbár az igazat megvallva, ha elkövette rajta ezt a csúfot, jól tette. A vén róka nem érdemelt egyebet.

— Biró ur, — mondotta — elmondhatom, hogy ennek az embernek tulajdoníthatom egész boldogtalanságomat. ő az oka annak, hogy szeretett nőmet egész mostanig nem ’bírtam megtalálni. Azért a sok szenvedésért, ami bennünket ért ez, ami most megesett rajta, nagyon kevés lenne.

— De mondja csak Lorántffy ur, hogy is történt a dolog? Eddig a vén lator csak azért birt kisiklani, mert nem volt senki, aki komolyan vádolta volna őt és követelte volna büntetését.

— Sajnos, hogy én akkor mindig csak a nőm keresésével voltam elfoglalva. Ez az egy feladat töltötte el egész valómat s emiatt minden egyebet elhanyagoltam. És minden fáradozásom dacára sem bírtam célt érni. Most itt állok ön előtt, mint egy hajótörött, aki a dúló viharban mindenét elvesztette. És a tetejébe ezek a gazemberek még ki is nevetnek.

'— Ön többes számban beszél , . . kik azok?

(Folytatjuk)

A hét legjobb vicce

Pikkoló mester, az utcák bölcse, legkedvesebb tanítványával a kávéházban ült, és a hajnali grog mellett az élet furcsaságairól elmélkedett.

— Van egy birodalom — mondta el mélázva —, egy csodálatos birodalom, amelyben mindnyájan egyformák vagyunk. Amikor ebbe a birodalomba belépünk, levetjük a földi mezt. A katona leveti csillogó egyenruháját, a pór az egyszerű darócot. Mezítelenek vagyunk, mint amikor születtünk. Fekszünk, és pihenünk, kéjelegve a semmittevésben. Megtisztulunk minden földi salaktól és szennytől. Tudod-e ennek a birodalomnak a nevét?— A halál! — vélekedett a tanítvány.

— Nem! — mondta a mester röviden.

— A gőzfürdő.

DINNYÉS LMOS MEGHALT

BUDAPEST. — Dinnyés Lajos, a magyar szovjetköztársaság á 1 p a r 1 amen tjének alelnöke, 60 éves korában meghalt. Magával vitte sirjában kitörölhetetlen szégyenét, mint első számú muszkavezető. 947-ben, amikor a szalámiszeletelő Rákosi Mátyás az orosz fegyveres erőre támoszkodva elérkezettnek látta az időt a magyar demokrácia eltemetésére, Dinnyés beült a miniszterelnöki székbe és átlátszotta a szovjet kezére a pár évvel azelőtt felszabadult Magyarországot.

Nemcsak a magyar népnek általában, hanem közelebbről a magyar parasztságnak is árulója volt Dinnyés Lajos: a kisgazdapártból pártolt át sí nemzet rabtartóihoz, a parasztság kolhozositását elrenlelő szovjethez.

Másfélévi miniszterelnöksége alatt 20 évre szóló kölcsönös segítési szerződést kötött a szovjettel, amely akkor még kegyetlenül behajtotta a magyar munkásokon és parasztokon a hadisarcot, a kegyetlen győző jutalmát. Dinynyés Lajos áruló munkálkodása valahogyan nem nyerte el Rákosi, Puskin és Vorosilov teljes elismerését; koholt vádakkal, amilyenekkel azelőtt ő illette a lebuktatott Nagy Ferenc miniszterelnököt, kikavarták a budai palotából.

Érsek konfeienda

DAKAR, Senegal. — Maury érsek, apostoli delegátus kezdeményezésére a Francia- Nyugat - Afrikából önállósult hat uj néger állam érsekei értekezletet tartottak Dakarban. A következő államokról van szó: Senegal, Mali, Felső Volta, Elefántcsont Part, Dahomey és Togo. Összes népességük 15,059,000, ebből 809,- 859 a megkeresztelt katolikus.

Az érsekek elhatározták, hogy közös problémáik együttes megbeszélése céljából kétévenkint megismétlik öszszejövetelüket. Hat állandó bizottságot is létesítettek, élükön egy-egy érsekkel. Ez. Ez az egyház történetében a második nemzetközi és állandó jellegű püspöki konferencia. Az első a latin-amerikai püs- i pókoké.

A J 6 PÁSZTOR

Irtás TÖLGYESI MIHÁLY

SZÉP ILONKA

SZERENCSÉJE