A Jó Pásztor, 1960. július-december (40. évfolyam, 27-51. szám)
1960-09-02 / 35. szám
\ Tó P 7. OLDAL Irta: TÖLGYESY MIHÁLY A gróf most tisztában volt e nő jelleme és lelkületével. Átlátta, hogy a legtisztább szerelemmel csüng férjén és semmi más gondolata nincs, mint vele mielőbb egyesülhetni. Ha tehát ő másról kezdene beszélni, e fiatal nő képes lenne kétségbeesésében halálra búsulni magát. Eddig is csak az a remény tartotta benne a lelket, hogy férje nemsokára megváltja őt. És bizonyára meg fog változni a helyzet, ha egyszer otthon lesznek az ő pompás várkastélyában. Mindezt elgondolva, igy szólt: — Kedves nagysád, férjét nincs szerencsém ismerni, nem tudom tehát elbírálni, mire képes kegyedért. — Oh, mindenre, uram! — Akkor nagyon csodálkozom kedves nagysád, hogy mindez ideig semmi életjelt sem adott magáról. Itt azonban kegyed semmi esetre sem maradhat. Ha hajlandó velem jönni, akkor meglátjuk, tehetünk-e valamit érdekében. Ilonka félve nézett rá: — Nem ismerem önt, uram. — Ez tehát azt jelenti, — jegyezte meg Kömlőváry mosolyogva, — hogy nem bízik bennem. — Oh uram, ne vegye ezt rossz néven. Oly sokszor csalódtam és oly sok szenvedésen mentem keresztül, hogy igazán csoda, hogy egyáltalán még életben vagyok. Erre igy szólt komolyan a gróf: — Legyen nyugodt. E perctől fogva nem lesz bántódása. Embereim körülzárva tartják azt a rablófészket, mely fel lesz perzselve, amint kegyedet innét kiszabadítottam. Kilétemet később meg fogja tudni — most azonban még nem ismertetem meg magam. E hazug szók megnyugtatták Ilonkát. Azt hitte, hogy valami előkelő hatósági személlyel, talán egy királyi biztossal van dolga, akit a kormány a tűrhetetlenné vált rablóvilág megszüntetésére teljhatalommal kiküldött. Bizalma helyreállott s bizonyos tisztelettel tekintett fel az előkelő urra, aki oly kegyes és barátságos iránta. — Uram, — úgymond, — követni fogom önt — sokáig azonban nem leszek terhére; legfeljebb szeretném, ha Kolozsvárra vitetne engem, az ottani rendőrkapitányt már ismerem, ott bevárhatnám, mig férjem megérkezik. — Oh kedves nagysád, Kolozsvár nagyon meszszire van innét — egy egész napi járás. — Ez nem okoz nekem nehézséget uram. Alávetem magamat az ut fáradalmainak, mert biztat a remény, hogy nemsokára viszontláthatom férjemet. A gróf most felemelkedett. — Kegyeskedjék várni egy percig, nagyságos asszonyom; azonnal megteszem a szükséges intézkedéseket és azután megyünk. Kiment a külső barlangba s magához intette Harambasát, kihez igy szólt: — Állítsátok elő rejtekéből hintómat s a két legjobb lovat fogjátok elébe. A hölgyet magammal viszem. — És a váltságdíj? — kérdezte Harambasa. — Erről majd később lesz szó. Most teljesitd parancsomat. A banditák pedig húzódjanak félre, ne legyen itt egy se, midőn elutazom. — Egyéb mondani valód nincs? — kérdezte Harambasa kissé elszontyolodva. — Most nincs. — Hm! — dünnyögte Harambasa. — Neked már soha se nő be a fejed lágya. Neked mindig csak szerelmi kalandokon jár az eszed. A gróf indulatosan nézett rá. — Mi kifogásod van neked ez ellen? — kérdezte szinte fenyegetőleg. — Kifogásom nincs, de van megjegyzésem. Lorántffyné voltakép a mienk s érte váltságdíj jár a közös pénztárba. A gróf erre szörnyű haragra lobbant. — Ez tehát azt jelenti, hogy parancsomat nem akarod teljesíteni? — Legkevésbbé sem, — viszonzá Harambasa. — Eskünknél fogva kötelesek vagyunk parancsaidat teljesíteni, amig főnökünk vagy, de — A többit elhallgatta. — Mit akartál ezzel mondani? — kérdezte a gróf villámló szemekkel. — Tudni akarom! — topogott lábával a gróf. Harambasa hátra szegte fejét s igy szólt dacosan : — A dolognak az volna a rendje, hogyha már magaddal viszed a nőt, legalább fizesd meg a közös kasszába az érte járó váltságdíjat. — Jól van. A közös vagyont nem fogom megrövidíteni. Az általam méltányosnak vélt összeget megfogjátok kapni — de majd csak akkor, ha célnál leszek. Előbb semmi esetre sem. Harambasa ebben megnyugodott s eltávozott, hogy megtegye, amit a főnök kívánt. Kömlővári visszatért a belső barlangba s igy szólt Ilonkához: — Már intézkedtem, hogy innét elmenjünk. Egy félóra múlva már útban leszünk. Ilonka hálálkodva pillantott az ég felé. — Hála neked, nagy Isten, — mondá áhitatosan. — A megpróbáltatás napjai ime véget érnek. Szegény, ha tudta volna, hogy a leggyötrőbb megpróbáltatás még majd csak most veszi kezdetét. Eddig csak szabadságától volt megfosztva, máskülönben pedig minden néven nevezendő bántalomtól, ostromoltatástól meg volt kiméivé. De mi lesz ezután? Elemér ezalatt Brassóba érkezett. Szándéka volt onnét kiindulva megkezdeni a kutatást. Határozott kiindulási pontja nem volt, csak az lebegett folyton szeme előtt, amit az a cigányleány jósolt, hogy neje egy földalatti kastélyban van. Neki indult tehát keresni ezt a földalatti kastélyt. Hogy mindez hogyan függ össze, erről még sejtelme sem volt. De meg volt győződve, hogy a jóslatban van valami igaz. Ezek a cigányok ugyanis egyik vidékről a másikra, egyik országból a másikba vándorolnak, az egymással való érintkezést azonban mindig megtartják s igy megtudhatta a kártyavetőnő, hogy valamely földalatti kastélyban van fogva egy szép fiatal nő s ez lesz az, akit ő már oly régóta keres. A cigányokat ki nem állhattá ugyan, de most nem bánta volna, ha rájuk bukkan, hátha jó pénzért utbaigazitást nyer tőlük. Ment mendegélt hegyen völgyön át. Minél beljebb ért a vadonba, annál inkább fogyott a reménye, és annál inkább nagyobb lett kétségbeesése. így ment egész nap. A sikertelenségtől való elkeseredésében végre elkezdte kiáltozni Ilonka nevét. Erre a kiáltásra is csak saját szava volt a visszhang. A völgyek árnyékában, a hegytetők szellős csúcsain, hajmeresztő meredekeken, süppedékes hegyszakadékokban mindig csak azt az egy nevet kiáltotta: — Ilonka! Ilonka! És mindig csak a visszhang adta meg rá a választ. Végre rászakadt az esthomály s a fájdalom és fáradtságtól kimerülve, összerogyott. Ott feküdt elhagyottan a rengeteg vadonjában, ahol kőszáli sas kereng a magasban zsákmányt keresve, ahol sziklaoduban baglyok huhognak és üvöltő farkasok leskelődnek. Jó ideig mintegy aléltan feküdt. Egyszerre vad vijjogás verte fel az éj csendjét. Két állat tusába keveredett egymással. Félelmes rikácsolásuk borzalmasan hangzott az éjben. Elemér felszökött, iszonyú érzés, határtalan, kétségbeesés tombolt benne. Ilyen lehet a pokolba jutott lelkeknek sorsa, talán azok sem szenvedhetnek nagyobb kint, mint most ő, a vadon közepén, tehetetlensége tudatában és mindenkitől elhagyatva. Irtózatos életuntság nehezedett lelkére s már azon a ponton állott, hogy egy sziklatetőről ledobja magát a szédítő mélységbe s ezáltal megszabadítja magát pokoli kínjaitól. Ekkor egyszerre világosságot pillantott meg a távolban. Ez a világosság alighanem emberlakta vidékről jön. Talán havasi pásztorkunyhó van ott, ahol menhelyre találhat és gyötrő éhségét is csillapíthatja. Minden erejét összeszedve, tovább vánszorgott. Minduntalan kőbe vagy fatuskóba ütközött. Itt valamikor fenyveserdő lehetett, a fákat azonban mind kivágták, csak itt-ott maradt meg egy-egy vékony tuskó, melynek kivétele nehézséggel járt. Sokszor elbukott és négykézláb mászott előre, mindig azt a nyájas hívogató fényt tartva szem előtt, mely úgy tűnt fel neki, mint megváltó égi fény a pusztában. De hátha ez csak lidércfény, mely rothadásnak indult odvas fatörzsekből táncol elő a szellemek órájában? így haladt előre Elemér. Végre erdőbe ért s a vezérfény most egyszerre eltűnt szemei elől. Kimondhatatlan volt az a kin, amit most érzett. Tehát mégis csak csalóka lidércfény volt, mely kába reményeket keltett benne. A földre dobta magát, szinte a sziklához verte fejét, hogy lenne már egyszer vége mindennek. Ebből a vadonból úgy se mtud kibontakozni, itt kell neki nyomorúságosán elvesznie. — Ilonka!, Ilonka! — kiáltott fel még egyszeí velőtrázó hangon. — Isten veled, a másvilágon viszontlátjuk egymást. Ledobta magát a földre, keservében tépte a popár avart és rúgta a lábához érő kőtörmeléket. Majd ismét felült, karjait kiterjesztette a csillagos ég felé, amelyről az égi fények barátságosan csillogtak le reá. — Boruljatok homályba, takarjátok el vigyorgó arcotokat, hamisság a ti barátságos mosolygások valamint hamisság mindaz, ami körülveszi az embert. Kificamodott eszü költők magasztalják a természet fényes szépségét és dicséneket zengenek a csillagos ég csodáiról. Oh, ón itt e csodák közepette éhen halok. Eszébe jutott ismét Ilonkája, kit most már nem fog viszontlátni. Hiába áldozta fel érte fél vagyonát, minden, minden kárba veszett. Valami őrjöngő fájdalom fogta el őt s felorditott, mint a sebzett vad, mely haláltusáját vívja a vadonban. Egyszerre mécses fénye tűnt fel egész közelben. Elemér egyszerre elnémult. Valaki jön. Ugyanakkor egy emberi hang már kérdezte is: — Ki jajgat itt? Merre vagy? — Itt vagyok, — válaszolt 'Élettér,-.— segítség! A világosság most irányt változtatott s feléje tartott. Elemér is összeszedte minden erejét s felmelkedve elébe ment. Egy hosszú fehérszakállu ember állott előtte, ki kezeit szemei fölé tartotta, hogy jobban láthasson. — Szólj, kivagy? — Egy eltévedt, boldogtalan, megtört szivü ember vagyok, — válaszolt Elemér. — Ha Istent ismer, adjon éjjeli szállást vagy egy falat kenyeret. — Gyere velem, — válaszolta az öreg szelíden. — Kunyhóm, vagyis barlangom, nincs messzire. Megindult előre a gyertyával. A haláltól való megmenekülés tudata egyszerre uj reményt és uj életerőt keltett Elemérben s ment az öreg után, nem keresve most, hova vezeti őt és nem fenyegeti-e őt újabb veszély? Az öreg most egy barlang szája előtt megállott. — Ez az én hajlékom, — szólt jóságosán. — Ha beéred vele, lépj be, szívesen látlak. Elemér belépett. Olyan volt ez, mint a többi sziklabarlang, miket eddig látott. Nem volt benne más, mint egy fekhely, egy rozoga asztal, meg alacsony szék. — Foglalj helyet, barátom, — szólt a remete, — mindjárt adok enni valót. Hátra ment a barlang hátulsó részébe s bőrtömlőből tejet öntött egy facsészébe, melyet az asztalra tett. — Egyél fiam. Egyebem nincs. De amim van, szívesen adom. — Oh elég ez nekem, — válaszolt Elemér s mohón beszürcsölte a tejet, melyet möst valóságos isteni eledelnek talált. Egy perc alatt egyszerre mily megváltozottnak érezte magát. Életkedve ismét visszatért, a remény újra felvillanyozta őt s már nem látta többé oly sötétnek a jövőt. Ez csak egy sziklabarlang volt, ami neki menedékül szolgált, és csak kecsketej volt tápláléka, de e pillanatban, midőn a biztos halálból mintegy újjá születve érezte magát, egy fényes palotában sem érezhette volna magát jobban. A fatányér egy perc alatt kiürülvén, a remete még egyszer teli töltötte. Mig Elemér az utána töltött mennyiséget fogyasztotta, az öreg rajta nyugtata tekintetét. Dúlt vonásairól láthatta, hogy boldogtalan emberrel, talán öngyilkosjelölttel van dolga, de nem kérdezősködött. Az egyetlen fekhelyre mutatva igy szólt: — Most, hogy ettél, jót fog tenni az alvás. Pihend ki magad, fiam. Elemér önkénytelenül is tiszteletre gerjedt eziránt az öreg ember iránt, kinek oly szelíd és jóságos arca van, mint egy szentnek. A gyötrő fájdalomtól, a hosszas vándorlástól a még inkább a kínos kétségbeeséstől elcsigázott idegei valóban nyugalom után vágyódtak. Ledőlt tehát a fekhelyre s végig nyújtózott rajta. Az öreg remete elővette szent olvasóját s imádkozni kezdett. Elemér látta, hogy csak egy fekhely van a barlangban s fel akart emelkedni, hogy azt a remetének engedje át. — Nem akarlak megfosztani szent atyám . . . Az öreg kegyesen intett kezével. — Maradj fiam és igyekezzél aludni, neked erre nagyobb szükséged van, mint nekem. Én addig imádkozom — te érted is. — Szólj atyám, használ-e az imádság a szív fájdalma ellen? — Oh nagyon, — bólintott fejével élénken az öreg. — Az imádság vigaszt csepegtet a szívbe, s lecsillapítja a háborgó szenvedélyeket és megnyugodni tanít az Isten akaratában. Elemér gondolatokba merült s elmélkedni látszott a remete szavai fölött. — Azoknál — úgymond — talán használ, kik úgy mint te is, leszámoltak az élettel és visszavonultak a világtól. De akit egy drága kapocs az élethez köt, aki boldogságát még csak ezután akarja élvezni s akit ettől erőszakosan elszakítottak, oh annak talán még az imádság sem használ. (Folytatjuk) A 7 legjobb vicce Egy kisfiú elveszett a Városligetben. A nagy tömegben nem találják a szülőket és beviszik a fiút az őrszobára: — Hogy hívnak ? — Pistike. — Milyen Pistike? — Nem tudom. — Hogy hívják az apukádat? — Pista. — Milyen Pista? — Nem tudom. — Hol lakói? — Nem tudom. — Nem baj, Pistike, majd leadunk a rádióba személyleirást rólad és hamarosan érted jön az apukád — vigasztalja a rendőr. Mire Pistike közbevág. — De rendőrbácsi kérem a Szabad Európa Rádióban, vagy az Amerika Hangjában tessék bemondani, mert apuka csak ezeket hallgatja. Egyesült Nemzetek Az Egyesült Nemzetek biztonsági tanácsa jóváhagyta Cyprus uj független szigetköztársaság felvételét a világszervezet tagnemzetei sorába. Korábban jóváhagyták nyolc afrikai volt francia gyarmat felvételét és további hat felvétele van soron: igy hamarosan 97 lesz az egyesült nemzetek száma. A formális felvétel a szeptember 20.-i közgyűlésen fog megtörténni. MUNKANÉLKÜLISÉG KANADÁBAN OTTAWA — Junius közepétől julius harmadik hetéig a munkanélküliek száma 11,- 000-el 311,000-re emelkedett. Ez szokatlan, mert általában nyáron a munkanélküliek száma csökkenni szokott. Ma 83,000-el többen vannak munka nélkül, mint egy évvei ezelőtt. A KIVÁNDORLÓ ÉL KILKHAMPTON, Anglia — Aki tengerentúlra kivándorolt, azt a szülőhaza ne tekintse elveszettnek, halottnak . . . Theodore Cann, az első világháború veteránja, a háború után kivándorolt Kanadába és azóta a falujában nem hallottak róla, a nevét bevésték a falu hősi halottai emléktáblájába. Most Theodore Cann hazalátogatott és — a nevét törölték a hősi halottak névsorából. KUTYAHARAPÁS WASHINGON — Az országos egészségügyi hivatal közli, hogy 1957-ben 611,500 kutyaharapás jutott a hatóságok tudomására. Es még mennyivel több embert haraptak meg kutyák! Öt millió dollárt tettek ki az ismert orvosi költségek. A pestiektől tanulni lehet BIRMINGHAM, Anglia — A város polgármestere nemrég Budapesten járt és nagyon jó benyomást tett rá az automobilforgalom csendessége. Budapesten tilos a hangos tülkölés. Hazaérkezése után a birminghami polgármester nyomban kérte a városi tanácsot, hogy tiltsa meg a tülkölést. SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE
