A Jó Pásztor, 1960. július-december (40. évfolyam, 27-51. szám)

1960-11-25 / 46. szám

A ÍO PÁSZTOR OLDAL — Eljöttünk megkérdezni, hogy uraságod mióta lakik már itt? — Talán harmad- vagy negyed napja. — felelt Krecsun. — És a törvényszerű bejelentést mindamellett nem méltóztatott megtenni. — Ez bizony igaz, — válaszolt Krecsun. — Er­re nem is gondoltam. — Az ilyen mulasztás rendszerint bizonyos kel­lemetlenségeket szokott maga után vonni. — Bocsássanak meg uraim, de ez valóban nem történt szándékosságból. — Igen, igen, — szólt erre az egyik ur, — mi erről meg vagyunk győződve. Nem is csinálunk be­lőle nagy dolgot s inkább magunk jöttünk el az ivek kitöltése végett, nehogy később baj legyen. — Nagyon köszönöm uraim, — hálás leszek érte. Foglaljanak kérem helyet. Mindenek előtt méltóztas­­sanak rágyújtani. Valóban igen szép, hogy az idege­nek iránt ily előzékenyek. Az urak mindegyike finom havanna szivart vá­lasztott és rágyújtott. Az egyik aztán elővette a be­jelentési űrlapot s tollat vett kezébe. —Szabad tudnom becses nevét? — Krecsun Vazul, Romániából. — Állása? — Erre valóban nem tudok felelni, — felelt Kre­csun mosolyogva. — De csak van valami foglalkozása? — Teljességgel semmivel sem foglalkozom. Az urak furán néztek egymásra. — De vagyona csak van? — Van vagy húsz billióm. És véletlenül herceg vagyok. Az uraknak leesett az álluk. Herceg? Ez már nagy ur. Az ilyennek persze nincs foglalkozása olyan értelemben, ahogy azt az életben általában venni szo­kás. Mindjárt feszesebben ültek a széken s a nagy tisztelettől még a szivarjuk is kialudt. Krecsun figyelmeztette őket erre, sőt kegyes le­ereszkedéssel maga gyújtotta meg nekik a gyufát. — Mindenesetre családos?— kérdé az urak kö­zül az, aki az ivet kitöltötte. — Oh igen, nős vagyok, két gyermek atyja. — Igen tisztelt nejének családi neve? — Lorántffy Etelka Magyarországból. Gyerme­keim közül egyik Valesca, a másik Bellegarde. De ezeknek nem ő az édesanyjuk. — Honnan méltóztattak jönni? — Jassy, Romániából. Mindössze csak egy ne­velőnőt hoztam magammal, de ez Konstantinápoly­ban elmaradt. Jelenlegi cselédségem mind idevaló. — Köszönöm, — hajtotta meg magát a tisztvi­selő. — Készen vagyunk. Bocsánatot kérünk az alkal­matlankodásért. — Fogadják köszönetemet előzékenységükért, — szólt Krecsun. — Engedjék meg, hogy legalább a bér­kocsidijat téríthessem meg önöknek. Mindegyiknek száz frankot nyomott a markába s a derék urak mély hajlongások között távoztak. A következő nap minden hivatalos háborgatás nélkül folyt le. Harmadnap azonban Krecsun egy sajátságos fel­fedezést tett. Az a szokása volt, hogy levetkőzéskor pénztárcáját mindig ágya mellé az éjjeli szekrényre tette, úgy tudva, hogy készpénzben öt darab ezerfran­kos és még néhány apróbb értékű bankjegy volt ben­ne. Az aranypénz külön erszényben volt, a kisebb ki­adások fedezésére. Felkelés után szokásához képest fürdőt vett, mi- KÓzben a pénz az éjjeli szekrényen maradt. Felöltöz­vén, zsebbe tette a pénztárcáját az erszénnyel együtt és reggeli után bement a városba oly célból, hogy ajándékok vásárlásával lepje meg nejét és gyerme­keit. Sok mindenfélét összevásárolt s mikor fizetni akart, azt a meglepő felfedezést tette, hogy egy ezres hiányzik. Váltig törte a fejét, vájjon kiadta-e vagy sem? De csakhamar rájött, hogy ez lehetetlen. Tegnap es­­ce még meg volt, ma már nincs. Miután ezalatt az idő alatt pénzt nem adott ki, ennélfogva csakis az az eshetőség foroghat fenn, hogy valaki kivette a tárcájából. De ki? Házitolvajra nem mert gondolni, mert a foga­dós állítása szerint az általa ajánlott szolgák egytől­­egyig mind megbízhatók. Mást nem mert gondolni, minthogy neje vette ki az ezrest. Ez utoljára nem lenne baj, csak az tíint fel neki, hogy ezt előtte elhallgatta. Az ajándékokat mind haza vitte s nagy örömöt szerzett ezáltal szeretteinek. Az eltűnt ezresről mind­járt nem beszélt, nem akarta nejét sérteni, ha csak­ugyan ő vette ki a pénzt s várni akart, mig ő maga megemlíti. Eme várakozása azonban nem teljesülvén, fel­tette magában, hogy szóba hozza a dolgot. Ma tehát kivételesen ő is lement a kertbe sétálni, aminek a töb­biek igen örültek. Sétaközben, midőn a gyermekek pajkosan ker­­getőztek, a herceg igy szólt nejéhez: — Kedves Etekám, egy kezdést akarok intézni hozzád, melyre nézve már előre is kérlek, hogy rossz néven ne vedd, se bizalmatlanságot vagy szándékos­ságot ne láss benne. Etelka arca elborult, mert azt hitte, hogy férje talán a sötét múltból fog előhozni egy homályos pon­tot, melyre nézve kételyei vannak. — Kedvesem, — folytatta Krecsun, átlátom, hogy a tárgy igen kényes, de a kételyek megszüntetése vé­gett még is elő kell hozni. Ma reggel ama különös felfedezést tettem, hogy a tárcámból hiányzik egy ez­res. Az első pillanatban azt gondoltam, hogy hamaro­san szükséged volt a pénzre. — Semmikép! — kiáltott Etelka majdnem he­vesen. ) — Ez nekem elég, kedvesem. Most már tudom, hogy a cselédek között házitolvaj van, de nem akar­tam senkit gyanúsítani, mig veled nem beszélek. Vedd tehát szavaimat úgy, mintha nem mondtam volna. Nyájasan megcsókolta Etelka kezét, ki sértve érezte magát ugyan, de nem akart megneheztelni fér­jére, ki tetőtől-talpig gavallér és a megtestesült jó­ság. — Kire gyanakszol ? — kérdezte. — Fogalmam sincs róla, — felelt Krecsun. — Egyelőre hallgatni fogok s próbára teszem az eny­­veskezüt. Tárcámba teszek még néhány ezrest, ismét ott hagyom, mig fürdeni megyek. Te se mutats sem­mi feltűnőt s a gyermekeknél maradsz. — Ám akkor, hogyan véled megcsíphetni a~tol­vajt? — Az ezresek mindegyikét meg fogom jelölni s ha a lopás csakugyan ismétlődik, feltűnés nélkül el­megyek a rendőrséghez s egy detektív által nyomban házkutatást tartatok valamennyi alkalmazottnál. Te is viseld magad úgy, mintha misem történt volna, mert a házitolvajt csak úgy leplezhetjük le, ha őt vá­ratlanul meglepjük. így mult el a nap. Krecsun igen vidám volt, est­­ebéd alatt enyelgett övéivel, a szolgák iránt is kivé­tel nélkül igen barátságos volt, szóval semmivel sem árulta el, hogy az ezres eltűntét észrevette. Este ismét letette a tárcát szokott helyére és le­feküdt. Éjjel azonban résen volt, mert valószínűnek látszott, hogy a tolvaj az éj leple alatt végzi gonosz müvét. Ámde egész éjjel nem történt semmi s Krecsun végre hajnaltájban elaludt. Virrasztása azt eredmé­nyezte, hogy egy órával későbben ébredt fel. Ekkor felkelt és megnézte tárcáját. A pénz hi­ánytalanul meg volt benne. Visszatette, helyére s a fürdőszobába ment. Midőn onnét visszatért, csakhamar felöltözött komornyikja segélyével és a kis ebédlőbe ment, ahol felszolgálták a reggelit. Családja már várta őt. Etelka jelentős pillantást vetett rá. Krecsun meg értette a néma kérdést s visszaintett, hogy még nem tudja. Reggeli után rögtön kocsira ültek mindannyian és sétakocsizni mentek. Krecsun most elővette tár­cáját s belenézett. Arca azonnal elváltozott. — Egy ezres ismét hiányzik, — szólt halkan. — Mi tehát csakugyan gonosz házitolvajok által va­gyunk körülvéve. — Mily határtalan vakmerőség, — válaszolt Etel­ka szintoly halkan. — Mit szándékozol tenni? — Mindjárt meglátod, kedvesem! Oda szólt a kocsisnak, hogy hajtson a rendőr­ségi palota elé, mert valamit be akar jelenteni. Etelka már gyanította, ki lehet a tolvaj. Bizo­nyára senki más, mint Balmoral Armand, ki London­ban alighanem rossz fát tett a tűzre és onnét ide szö­kött. Szolgálatot is bizonyára azzal a feltett szándék­kal vállalt, hogy lopjon. Gyanújának azonban nem mert kifejezést adni. Nem akarta kimutatni, hogy ismeri Armandot s más­részt abban a feltevésben volt, hogy Armand sem is­mert rá bekötött szeme miatt. Hagyta tehát, hogy menjen a dolog a maga utján. Ezalatt a kocsi a rendőrségi palota elé ért. Kre­csun kiszállott s felkereste a rendőrfőnököt, kinek elmondta az esetet. — Ez már valami, — szólt a rendőrfőnök. — Mindennap egy ezres, ez már igazán szép mellékke­reset lenne. A fickó vakmerősége valóban meglepő. Van-e hercegségednek határozott gyanúja? — Más nem tehette, mint a komornyik, mert ez­alatt a rövid idő alatt, mig a fürdőszobában időztem, csak ő fordulhatott meg a szobában. — Hogy hívják ezt az egyént? — A keresztneve Armand, vezetéknevét már el­felejtettem. — Tehát nem ismeri őt közelebbről? — Oh nem! Csak itteni tartózkodásom idejére fogadtam fel valamennyit. Közelebbről egyiket sem ismerem. — Hol kezdjük hát lord? — Szerintem az lenne legcélszerűbb, rendőrfő­nök ur, ha néhány detektív jönne egész váratlanul a nyaralóba, melyet kibéreltem. Ezek legelőször is a komornyik holmiját kutatnák át. Az első lopáson okulva, a tárcámban levő ezreseket egyik csücskéjii­­kön alig észrevehetőleg K. V. betűkkel jegyeztem meg. Ha egy ilyen ezres nála van, akkor ő a tolvaj! — Helyes, nagyon helyes, — bólintott fejével a rendőrfőnök. — Ez igazán okos gondolat volt. Azon­nal intézkedni fogok, hogy néhány defektiv még eb­ben az órában oda menjen. — Fogadja legmelegebb köszönetemet, rendőr­főnök ur, — szólt Krecsun s meleg kézszoritás után visszatért családjához a kocsiba. — Haza! — hagyta meg a kocsisnak. A bakon ülők, miután nem tartoztak a házisze­mélyzethez, semmit sem tudtak a dologról s nem is ütköztek meg, hogy a herceg ismét hazahajtat. A cselédség azonban feltűnőnek találta, hogy az uraságok már visszatértek. Csakhamar négy ur jelent meg a nyaralóban s a herceg elé kívánkoztak. Az inas felvezette őket. Krecsun a komornyikot maga körül foglalkoztatta,’ nehogy alkalma legyen valamit eltüntetni. Most belépett a négy ur. Krecsun kérdő pillan­tást vetett rájuk, mire egyikük igent bólintott fe­jével. Erre a herceg igy szólt fenhangon: — Uraim, tegnap és ma egy-egy darab ezres tűnt el a tárcámból rejtélyes módon. Másra nem lehet gya­núm, mint erre a fiatalemberre. Armandra mutatott. A váratlan támadás meg­döbbentette Armandot. Arca halálsápadt lett, keze megrándult az ijedtségtől, de már a következő perc­ben összeszedte magát. A detektívek vezetője ránézett s körülbelül sej­tette is, hogy ő a tettes. Gyakorlott szeme abból a ha­tásból, mit a herceg szavai előidéztek, legalább ezt következtette. Szigorú hangon igy szólt hozzá: — Bevallja-e, hogy ön lopta el a két ezrest? — Nem, — felelt Armand keményen, — nem én loptam el. Ezt a vádat vissza kell utasítanom. — Jól van, — válaszolt a detektivfőnök hidegen. — Társaihoz fordulva hozzátette: ketten menjenek a cselédszobába s kutassák át holmiját. Hogy melyik az övé, azt a többi alkalmazottak bizonyára meg fog­ják mondani. Ezen szavak hallatára a komornyik egyszerre olyan lett, mint a felbőszült tigris. Az ajtó felé akart rohanni, hogy megelőzze a detektiyeket.’ Ezek azon­ban útját állották. A detektivfőnök erre elővette revolverét s rásze­gezte: — Meg ne merjen moccanni, mert különben ke­resztül lövöm, — kiáltott fenyegetőleg. — Ej, mit. Azt nem teheti, — felelt hetykén Ar­mand.— Az én holmimat nem fogja atkütatni senki. Ki akart rohanni. A detektivfőnök erre meg­hagyta embereinek, hogy kötözzék meg a fickót és vigyék magukkal a cselédek lakosztályába. Krecsun is velük ment, mert kiváncsi volt a nyo­mozás eredményére. A komornyik ládáját a többiek megmutatták. Csakhamar fel is feszítették. Nem sok keresés után találtak a láda fenekén egy levélboritékot, abban hü­­sült a két darab ezres. A detektivfőnök diadalmasan felmutatta. — Itt a döntő bizonyíték. Az egyik ezres csücskéjén csakugyan benne volt két apró betű: K. V. A lopás ténye tehát bebizonyult. — Még is tagadni merészeli? — kérdezte a de­tektivfőnök a tolvajtól. Csodálatoskép a tolvaj egyszerre olyan nyugodt lett, mint akinek tökéletesen rendben van a szénája. — Nem tagadom, — mondotta. — Akkor hát velünk fog jönni, — jelentette ki a detektivfőnök. — Előbb engedjék meg, hogy a kegyelmes úrral négyszemközt beszélhessek. — Erre nincs szükség, — tett kezével elutasító mozdulatot a főnök. — A lopás ténye be van bizo­­lyitva, mit akar még? Krecsunt meglepte a kíváncsiság. Csodálkozása azonban még nagyobb lett, midőn látta, hogy a házi­tolvaj igen kihívó magaviseletét tanusit. Milehet az, amiből a fickó oly nagy bátorságot merít? Higgadt ember létére jónak látta a komornyik kívánságát figyelembe venni. — Uraim, — szólt a detektívekhez fordulva, — én hajlandó vagyok e fickó kívánságát teljesíteni. Egyelőre menjünk fel az én lakosztályomba, ott majd megbeszéljük a további teendőket. Ez meg is történt. A detektívek a kis szalonban maradtak, a herceg pedig a komornyikkal, ki még mindig meg volt kötözve, a dolgozószobába ment. — Mi mondani valója van? — kérdezte hidegen. — Lord tudassa nejével, hogy Balmoral Armand vagyok s kérdezze meg tőle, vájjon kivánja-e, hogy engem törvény elé állítson? A herceg haragos mozdulatot tett kezével. — Ez nem tartozik ide. — Ám legyen, — felelt Armand. — De tudja meg, hogy én képes vagyok nejét kompromittálni. (Folytatjuk) MIT KÜLDJÜNK KARÁCSONYRA Nem okozhatunk nagyobb örömet hozzátartozóinknak és barátainknak, mint ha meg­­leptésszeriien csomagokat küldünk nekik karácsonyra. Kinek ne volna rokona Ma­gyarországon, Csehszlovákiá­ban, vagy Jugoszláviában, aki nek ne esnék jól, vagy ne szo­rulna rá egy kis segítségre. Természetesen igen fontos az áru kiválasztása és ára, hogy mindenki az Ízlésének és igényeinek megfelelő dolgo­kat kapja. Ebben van a kö­zönség hathatós segítségére a 16 oldalas, képekkel ellátott árjegyzék, amelyet a Buckeye General Agency küldött széj­jel körlevél formájában. Eb­ben az árjegyzékben az is fel von sorsolva, mik küldhetők vámmentesen és mennyi az illeték a vámköteles áruk után. Bárki, akinek még szük­sége volna a könyvecskére, Írjon a következő címre: Buckeye General Agency, 4517 Lorain Ave., Cleveland 2, Ohio. DRÁGA BIZTOSÍTÁS November 15 történelmi dá­tum: Akkor indult atomb'om­­bás őrjáratra a George Wash­ington nevű atomhajtásos tengeralattjáró. A hajó gon­dosan kiválogatott személyze­te februárig úgyszólván ál­landóan viz alatt lesz, mes­terségesen tisztított levegőt fog beszéivni. Februárban ki­kötnek Skóciában s ott fel­váltja őket egy második, tar­talék személyzet. George Washington 16 Polaris nevű atombombás rakétát visz ma­gával s ha háborúra kerülne sor, ezek elérhetnék, elpusz­títhatnák Oroszországnak majdnem minden fontos he­lyét. De reméljük, hogy eze­ket a Polarisokat sohasem fogják kilőni. A milliók és bil­liók, amiket Amerika atom­­' aj tásos tenger alatt jár ókra s akétákra költ, csak biztoSi­­tásul szolgálnak — elretten­tik a szovjetet meggondolat­lan háborús kalandtól, mely öngyilkosság lenne. Pár év múlva készen lesz 14 George Washington-tipusu, dó még jobb tengeralattjáró, egyen­­kint 16 még hatalmasabb, messzibbtávu atombombás rakétával, és a teljes prog­ram: 44 Polaris-rakétás szub­­marin. Sokbillió dolláros biz­tosítás. A hét legjobb vicce Egy pesti lakásban elrom­lott a televizió készülék. A szerelő déli két órakor meg­érkezett, de mivel a háziasz­­szony egyedül volt otthon és 5 is romlott volt egy kicsit, igy tehát inkább vele foglal­kozott. Egyszercsak megszekft a telefon. Az asszony felvette, azután, amikor befejezte a be­szélgetést, igy szólt a szere­lőhöz: — A férjem telefonált. Azt mondta, este megbeszélése van a minisztériumban, de közben hazaugrik. • — Akkor éji megyek — mondta erre a szerelő. — Jó ... de mi lenne, ha visszajönnél este hét órára? — Sajnálom, az nem megy. — Miért nem? Van valami más dolgod? — - Az nincs — felelte a sze­relő — de hatkor lejár a mun­kaidőm. Irta: TÖLGYESY MIHÁLY SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE

Next

/
Thumbnails
Contents