A Jó Pásztor, 1960. július-december (40. évfolyam, 27-51. szám)

1960-11-25 / 46. szám

2. oldal á m háSTVOí? A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken____________Published every Fridi Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1738 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14. OHIO Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre________________$6.00-’<>1 évre _____________ $3.60 SUBSCRIPTION RATES: One Year----------------------$6.00 Half Year ___________$3.50 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio AZ ELSŐ THANKSGIVING Az Ur 1621-i kesztendejében, ilyenkor ősszel, a mai massachusettsi Plymouth környékén, az Angliá­ból idevándorolt telepesek úgy vélték, hogy illenék a várakozáson felüli kitűnő termést megünnepelni. Pil­­grimeknek nevezték ezt a férfiakból, nőkből és gyer­mekekből álló kicsiny csoportot, akik túlélték az ide­gen és vad amerikai környezetben az első év megpró­báltatásait. A pilgrimek azért voltak kénytelenek ha­zájukat elhagyni, mert Angliában megtagadták tőlük a jogot, hogy Istent a maguk módja szerint imádják. Az első zord telet a csoportnak csak az erősebb fele bírta ki. Éhség és betegség elragadta a többit. De amikor a tavasz beköszöntött, a pilgrimek, da­colva a mostoha talajjal és az időjárás viszontagsá­gaival, hozzákezdtek az ületevényekhez. A barátsá­gosnak mutatkozó indiánoktól megtanulták a nekik addig ismeretlen kukorica elültetésének módját és a talajnak a tengerből kifogott halakkal való meg­termékenyítése csinját-binját. A nyár folyamán az­után aggódva figyelték, hogyan csövesedik a tengeri, hiszen életbenmaradásuk függött a termés sikerétől. A termés csodálatosan jól sikerült. A telepesek elha­tározták tehát, hogy egy napot hálaadással, örömteli lakmározással és mulatozással fognak eltölteni. A Thanksgiving első ünnepét igy ülték meg 1621-ben. A nap derült volt és enyhe. Vagy féltucat pász­­tortüz lobogott az erdőből kiszakított tisztáson, őz­­pecsenyét forgattak nyárson a fiatalok. Kisebb tűz­helyeken fehérbóbitás asszonyok és lányok lapáto­kon sütötték a tököt és édes-bélest. A gyermekek körbe-körbe forgattak egy kézimalmot, amelyben ropogós kukoricát őröltek lisztté. A bevándorlók az indiánokkal szemben is hálát kívántak mutatni és meghívták őket a lakomához. Kilencvenen érkeztek meg közülük, de szerencsére vadhúst is hoztak ajándékba a piknikelők; majd az elemózsiát kiegészítendő, négy vadász indult ki az erdőbe, nagy sereg elejtett pulykával térve vissza. Az ünnepi ebéd megnyitásaképen a gyarmat lel­késze hálát rebegett Istennek az uj hazáért, egész­ségben való megmaradásukért és a jó termésért. Ünnepeink közt Thanksgiving áll legközelebb az amerikai lélekhez. Ezért van az, hogy most is úgy ünnepelünk ilyenkor, mint 300 évvel ezelőtt a pilgri­mek. A DÖRÖMBÖLŐ VARÁZSLÓ Nikita Kruscsev, a cipővel dörömbölő, atombom­­bás rakétákkal dobálózó veszedelmes cirkuszi bohóc uj bűvész mutatvánnyal lépett a nemzetközi közön­ség elé: Varázsvesszőjével megérintett egy bankót és annak értéke egyszeriben tízszeresére szökött fel. Attól a mágikus érintéstől a rubel nemcsak utolérte, hanem le is pipálta a dollárt. A Kruscsev-rubel ja­nuár 1-től kezdve töbebt fog érni, mint Uncle Sam dollárja. Igazán? Dehogy! Ami történt, az nem egyéb, mint egy­szerű könyvelési művelet. 100 rubelből 10 rubel lesz azáltal, hogy leradirozzák az utolsó számjegyet. 1000 milliós tételeket a katonai és egyéb költségvetések­ben 100 milliós tételekké változtatnak. Ennyi az egész. Ami az orosz pénz aranyfedezetét illeti, 1 rubel 1 gram aranynak felel meg, 0.10 gram helyett. Ugyanezt a pénzügyi műveletet nemrég végre­hajtották Franciaországban is. De Gaulle kormánya egy napon kihirdette, hogy 100 frankból másnap 1 frank lesz. Ami addig a napig 100 frankba került, an­nak ára másnap 1 frank lett. Egyszerű, mint az egy­szeregy. Mégis nagy különbség van a frank és a rubel uj értékelése közt: Az orosz “varázslat” — mint min­den, amit a kommunisták csinálnak — ravasz propa­gandafogás. Tudatlan népek milliói, főleg Ázsiában és Afrikában, ámulni fognak a nagy csodán, hogy íme, a rubel már jobb a dollárnál — a kommunizmus jobb, mint a szabadság . . . A kommunisták hazudnak még akkor is, amikor igazat mondanak. Uj buvárhajó — Vizrebocsájioilák a Tullibee nevű alomhajlásos buvárhajól, amelynek fő­­feladala idegen tengeralattjárók felkutatása és megsemmisítése lesz. RUSZTEM, AZ UTCA GYEREKE A bazárba mentem. Htp­­nyolcéves fiú jött szembe ve­lem, rongyos ruhában, mezít­láb. Hátán nagy kosár, na­gyobb, mint ő. Odalépett hoz­zám és kért, fogadjam fel. Nem 'Szándékoztam sokat vá­sárolni, és elintettem. Az iga­zat megvallva, szégyelltem, hogy teherhordónak fogadjak egy gyereket. De ő erőskö­­dött: — Olcsón elviszem — öt ku­­rusért. Ma még senki se vett fel. Azt mondják, kicsi va­gyok. Megszántam, Zsebemből elővettem öt kurust és oda­­ayujtottam neki. — Nesze! A fiú szippantott orrával ás csodálkozva meredt rám. — Majd ha hazaérünk, oda­adja! — Fogd csak, úgy adom! A gyerek mélyen a sze­nembe nézett, és úgy felber­zenkedett, mint az alig tol­las madárfiókát. — Nem vagyok koldus — mondta váratlanul. — Minek nekem a maga pénze, ha nem /iszem az áruját? Nem tudtam, mit tegyek — úgy megszégyenített ez a fiú.- Messze lakom. Keveset vásárlók. Magam is elbírom — próbáltam elutasítani. — Nem baj, ha messze. Ha­zaviszem, amit vásárol. Nem vitatkoztam tovább. — Jól van — szóltam hoz­zá. — Gyere hát! Beszélgetni akartam vele. A vásárlással hamar végez­tem. A csomagokat beraktuk (félig se telt meg a kosár) és elindultunk. A fiú a jobb oldalomon haladt, fejét ma­gasra tartotta — terhe köny­­nyü volt — és nézegette a nagy díszes házakat, a magas fákat, a távolban fehérlő, hó­fedte hegyeket. — Hogy hívnak? — kérdez­tem. — Rusztemnek. Falusi va­gyok, Kzüldzsaham mellől. Kilencéves. Anyám a múlt év­ben meghalt. A faluban a nagybátyám maradt, de ő nem segít engem. Most An­karába jött — hadarta egy­­szuszra. — Várj, várj — szóltam közbe. Ezt nem kérdeztem tőled. —- Tudom — felelte —, majd sorban fogja kérdezni. De nekem jobb válaszolni egyszerre, hogy békén hagy­janak. Nehéz volt vele beszélget­ni. Minden szavában felnőtti tapasztaltság érződött. Észre­véve, hogy elhallgattam, foly­tatta: — Mindenki kérdez, min­denkinek felelek, de haszon nincs senkitől. No, szerencsé­re nem sokáig kell már itt gürcölnöm! Öt-hat évet. — Mit fogsz csinálni az­után? Fürkészve arcomba né­zett, és azt kérdezte: — Te nem vagy titkosrend­őr? —• Nem. Hondd csak, mit fogsz csinálni öt év múlva? — Felgyújtom a börtönt. — Miért? Az apám bent ül, kisza­badítom! Alig tartottam vissza ma­gam, hogy fel ne kacagjak. Egy ideig csótlanul mentünk. Aztán megkérdéztem: —- Miért csukták börtönbe? — Összeverekedett a zsan­­iárokkal. Egyet le is fekte­tett a falu közepén. Apám ki­tűnő lövész. Egyenest homlo­kon találta a zsandárt. Tizen­nyolc évet adtak neki. Még kettő sincs, hogy a börtönben ül. — De miért verekedett a zsandárokkal? — Az adó miatt. Apámnak íem volt pénze. Bejöttek a házunkba. El akarták vinni a takarót, az üstöt, a lópokró­cot. Apám felkapta puskáját, és ők elszaladtak. Lőtt egy­szer —- nesztek, mondja, itt a takaró! Lőtt másodszor — itt az üst! Lőtt harmadszor — itt meg a lópokróc! Az egyik zsandár felkiált: “Jaj, meg­halok!” — és kinyúlt az utca közepén. Megérkeztünk a házhoz. Tekintetemet nem vettem le Rusztem arcáról, vártam, mit fog még mondani. Ő észrevet­te, hogy figyelem. — Nincs mit nézni igy, bá­csi. Mi szegény emberek va­gyunk, az arcunk piszkos. Befordultunk a kapun. Hir­telen erős vágyam támadt, hogy átöleljem ezt a gyere­ket kosarával együtt. De még­sem tettem. Csak megfogtam az állát, és belenéztem sze­mébe. — Rusztem — mondtam —, neked nincs piszkos arcod, fiam. Ankarában, egész Tö­rökországban ezrével vannak ilyen gyermekek, mint te. Mindnyájatoknak tiszta, szép homloka van és becsületes ar­ca. Gyere, hadd csókoljalak meg. Rusztem alig észrevehe­tően elmosolyodott: — Ne, efendi. Maláriám van, még megkapod! — A malária nem fertőző. — De, fertőző. Anyámtól kaptam. Igen utálatos a lá­zam. Rázni kezd, a fogaim úgy csattognak, mint a gólya­csőr . . . Rusztem elnevette magát, mintha ebben nem volna sem­mi szomorú. — Rusztem, aztán meglátó-AZ UBASÁGI kertész lánya Irta: MÉCS LÁSZLÓ Anyátlan volt a kertész kis leánya, virágok közt nőtt. Ez a hozománya. Arcképéhez virág-szók illenek. A virágoktól tanult illemet. A csipkebokor igy szólt csendesen: “Gyújtsd meg magadban Istent kedvesem”. A liliom gyöngéden rálehelte, mit szépnek tartott száz apáca-lelke. Az ibolyás, mély-kék alázatok túlélik a görögtiiz-látszatot. “Halk ölelés légy’, mondta a folyondár, “korcs férfi-nőként gunyt-keltően bolyongnál”. Mimóza, rezgőnyárfa levele testvér-titkokról sugdosott vele. Az almafa anyásán mondta ki: “Fiacskám, nagy, szent törvényt bont, aki gyümölcs-álmok nélkül virágozik, Szerelemből áldás forrásozik.” így nőtt a kertész árva kis leánya, A nőiség egykulesu szivtalánya. A bérlő-kon tesz egyszer jő a kertben, urak erkölcsén pávává nevelten, fiússá sportolt, párduc-izmu testtel, ki mindent tud, mer és semmit se restell s bár valamikor, még gyerekkorában együtt játszottak itt e park porában: a kertész-lánynak kezét csókra nyújtja. Erre kitör a kacaj szökőkutja virágból, fából és az én szivemből. Egy paraszt tölgy úgy harsog, majd ki nem dől. A kertész-lány megy. Arcán pir remeg. A virágoktól tanult illemet. SZÍNHÁZ a királynő szigetén Stockholmban az őszi turista szezon idején nyitja meg kapuit a drottingholmi kastélyszinház, a világ egyetlen 18-ik századi szinháza, ahol az operairodalom barokk és rokokó gyöngyszemeit eredeti formájukban, korabeli diszletekkel, két évszázados színpadtechnikai felszereléssel adják elő. Kivéve a világítást — akkor gyertyafény —, semmi sem változott a drottingholmi színházban azóta, hogy Svédország “napkirálya”, III. Gusztáv és anyja Lovisa Ulrika, Nagy Frigyes testvére, rizsporos hajjal, rokokó kosztümben elfoglalta helyét az elfüggönyözött, színes, farácsos királyi páholy mé­lyén. Drottingholm annyit jelent: a királynő szigete. Egyike a Stockholmot körülvevő, mintegy 35,000 szi­getnek. Királyi nyaraló már a 15-ik században. Kasté­lya a barokk korban épült újjá Versailles igézetében. De mivel az építkezésre előirányzott összeg csakhamar kimerült, be kellett érni egy kevésbé fényűző megol­dással. A drottingholmi kastélyszinház színpadát egy fran­cia színtársulat avatta fel 1766-ban. A faburkolatos, ci­­rádás nézőtér korabeli padsorainak szélén ma is ott lát­ható az elsárgult pergamen, s kézírással rajta, milyen udvari méltóságok számára van fenntartva az a hely, ahol most nagyrészt külföldiek ülnek. Hátul festett füg­gönyszárny tagolja a nézőteret. Ott ült egykor a királyi személyzet, s mivel az előkelőségek nem akartak egy levegőt szívni a szolgákkal, a szünetekben leengedték a függönyt. Rokokó selymekbe öltözött jegy szedők vezetik helyre a nézőket, s fehér parókával a fején, rózsaszín ruhában, térdharisnyásan nyújtja át a büfés a coca­­colát. A tökéletes illúzió érdekében a zenekar és a kar­mester is korabeli kosztümben lép a közönség elé. S a hatás nem marad el, a hangulat már belépéskor hatal­mába ejti az embert. A Sevillai borbély cimü, olasz nyelven szinrekerült opera finom stilusérzékkel meg­oldott, vidám, játékos előadás feledhetetlen művészi élményt nyújtott. A szokatlanul mély színpadon ugyanazokat a szín­padképeket láthatjuk, melyeket még a hires olasz disz­­letfestő, Carlo Bibiena tervezett a 18-ik században. A színház harminc eredeti színpadi dekorációt őrzött meg a régi időkből. S nemzeti kincsként őrzik és használják ma is az egykori technikai felszerelést, a mennydörgést például ma is kővel bélelt hordóban mozgatott kőlab­dákkal állítják elő — igen élethűen. “Ugye, nehéz elképzelni — mondja svéd barátom, — hogy ezek a prókás lovagok néhány perc múlva a földalattin robognak haza”. És alig lehet elképzelni azt is, hogy ez az elragadó rokokó-szinház több mint száz évig a Csipkerózsa álmát aludta. III. Gusztáv halála után (a királyt tudvalevőleg 1792-ben meggyilkolták a stockholmi Operaházban, mint ahogy ez Verdi Álarcos­bál cimü operájában meg van Írva) a sok fényt és ra­gyogást látott színházépületet egy évszázadon át rak­tárnak használták. Télire való zöldséget és sózott húso­kat tároltak benne. De bizonyos fokig ez volt a színház szerencséje, ez óvta meg a korszerűsítéstől. tod-e apádat? — kérdeztem. — Minden héten. Viszek ne­ki cigarettát. Amennyi ku­rust összegyűjtők, annyin ve­szek neki. A múlt héten jól ment az üzlet — két paklival vettem. Amikor beléptünk, felesé­gem éppen terített. Levettük Rusztem hátáról a kosarat, ki­raktuk belőle a csomagokat. Egy tizkurusos pénzdarabot nyomtam a fiú kezébe. — Ily közel és ily levésért — mondta és visszanyujtott öt kurust. Elvettem a pénzt, félve, hogy ismét azt fogja mondani: “ Nem vagyok kol­dus!” Rusztem máris indulni ké­szült. Átöleltem vállát: — Maradj itt nálunk ebéd­re, Rusztem. — Nem lelehet — felelte —, ma vásár van. Még fordul­nom kell kétszer-háromszor. Itt feleségem is közbeszólt. De Rusztem hajthatatlan ma­radt. — Nem szoktam enni ilyen fehér asztalnál. A levest se tudom enni villával. — Te jó fiú vagy — mond' tam neki bucsuzásnál —, de nem tetszik nekem, amit ki­gondoltál. — Mi? — Hogy felgyújtod a fog­házat! Rusztem ismét elmosolyo­dott: — E, bácsi, hát elhitted? Csak azért gondoltam ki, hogy felvidítsam vele apá­mat. Amikor erről beszélek neki, sir is, nevet is a rács mögött! . . . Könny futotta eil szeme­met. A tálalószekrényhez lép­tem, kivettem két pakli ciga­rettát. — Ez nem a tied, hanem az apádé. Ha elmégy hozzá, add át neki üdvözletemet. Rusztem elvette a cigaret­tát, meztelen keblébe rejtet­te, és egykedvűen kérdezte: — Bácsi, ki vagy te? — Miért akarod tudni? — Hogy átadjam apámnak üdvözletedet. — Mondd neki, hogy egy bácsi üdvözli, a név nem fon­tos. És azt is mondd meg ne­ki: ne csüggedjen. Egyszer majd minden börtön összeom­lik magától. Nem tudtam, elhitte-e a ko­ránérett Rusztem, hogy a bör­tönök maguktól összeomla­nak. De azt tudtam, hogy nem felejti el szavaimat, és meg­mondja apjának. Kifelé menet igy szólt:-— Bácsi te jó ember vagy. Kezet akart csókolni. De én csókoltam meg homlokát. Megígérte, hogy eiljiön hoz­zánk, ha nagyon éhes lesz. ELMERÜLT AZ ELVTÁRS Bürokrata fuldoklott a vízben S fáradt volt ir.ár, ólmos, félhalott, S a parton egy világitó óra Tiz után egy percet mutatott. Kiáltanék — hörögte — de késő! Tiz múlt, és igy tiltja csendrendelet — S összecsaptak a hűvös hullámok. Bürokrata kopasz feje felett.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents