A Jó Pásztor, 1960. január-június (38. évfolyam, 3-25. szám)
1960-03-25 / 12. szám
2. OLDAL .í'i »* V^VTí A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; ________Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Publiihed by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1*5905 cáSPfej 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre _____________$6.00 **í évre_______________S3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year_______________$6.00 Half Year ----------------------$3.50 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio KI ÉRTI EZT? SENKI SEM ÉRTIl mm Selwyn Lloyd angol külügyminiszter mondja: Anglia az ázsiai és afrikai elmaradott országoknak évente kétszerannyi gazdasági segítséget nyújt, mint a szovjet és mégis ezek a népek csak az orosz segítséget ismerik el igazi segítségnek. Miért? És Amerika még több segítséget osztogat mindenfelé, és az elmaradott népek mégis főleg a szovjetnek hálásak a segítségért. Miért? Erre a kérdésre senkisem tud kielégítő feleletet adni. Talán gyökeret vert a lelkekben Ázsiában és Afrikában az a kruscsevi nagy hazugság, hogy a Nyugat nem a kezdetleges mezőgazdaság és az iparosodás fejlesztésére ad segélyt, hanem csak ott segít, ahol szükségben szenvednek a népek. Az igazság persze nem ez, hanem az, hogy úgy Anglia, mint Amerika, és általában a nyugati nemzetek igenis arra törekszenek, hogy elősegítsék az elmaradott népek önálló mezőgazdasági és ipari fejlődését. Persze szükség, például rossz termés, áradás okozta élelemhiány esetében gyorssegélyt küldenek, amiben csak egy hazug diktátor találhat hibát. Finch vigasztalni igyekszik Carole-t a sheriff autójában, amikor a los angelesi esküdtszék nem iudoll határozatot hozni ügyükben. Az ügyészség uj tárgyalás felvételét kérte. A FALU BOLONDJA OROSZ AUTÓK AMERIKÁBAN |U-.y Még nem biztos, hogy orosz Moszkvics autók fognak robogni amerikai városok utcáin és az országutakon. A kongresszus vizsgálatot indított annak megállapítására, hogy a Moszkvics autók amerikai eladása nem politikai propagandát, vagy gazdasági ártást céloz-e. Gyanús, hogy a szovjet a Moszkvics autókat Amerikában sokkal islcsólrban kinálja, mint odahaza, tehát nyilván előállítási áron alul akarja itt vesztegetni. EGY GONDOLATA TÁMADT . . . Adenauer német kancellár hosszan tanácskozott Eisenhower elnökkel a berlini kérdésről: Kruscsev ultimátumáról és Berlin védelméről. Azután Adenauer kancellár az Országos Sajtó Klub előtt beszédet mondott ugyanerről a témáról és felvetette azt az eszmét, hogy az Eisenhower-Kruscsev- Macmillen-De Gaulle csúcskonferenciát megelőző hetekben népszavazást kellene elrendelni Nyugat-Berlinben. Bizonyosra veszi, mondta Adenauer, hogy a város népe csaknem egyhangúlag a jelenlegi állapot fenntartása mellett fog szavazni, vagyis: hogy az amerikai, angol és francia csapatok továbbra is Nyugat-Berlinben maradjanak és jelenlétükkel elejét vegyék annak, amit Kruscsev tervez — beledobni a város két és fél millió lakóját a vörös áradatba, bekebelezni Nyugat- Berlint a keletnémet szovjetzónába, az orosz gyarmatbirodalomba. Adenauer beszéde óriási feltűnést keltett a fővárosban, politikai és diplomáciai körökben. Érthetően megkérdezték, vájjon beszélt-e népszavazásról Eisenhowerrel. Óriási meglepetést keltett Adenauer válasza: Nem, erről nem volt szó, csak később támadt ez a gondolata, néhány órával a Sajtó Klubban való megjelenése előtt. Hisszük, hogy őszinte beszéd ez. És hisszük, hogy a népszavazási gondolat megértésre talál az amerikai és a szövetségi kormányoknál. Ha csakugyan igy lesz, történelmi jelentőségűvé válik Adenauer kijelentése, hogy csak később támadt az a gondolata. íme, ami egy ember elméjében végbemegy, az döntő kihatással lehet milliók életére. VATIKÁNVÁROS. — A múlt héten a római automobilistákat, régi hagyományhoz híven, megáldották a Santa Francesco Romana templomban, a Colosseum közelében. Onnan többezer automobilista a Szent Péter bazilika előtti térre hajtott és fülsiketítő tülköléssel János pápát az ablakához hívták. A pápa mindjárt megjelent az ablaknál és áldását adta az áhitatos csendben rá feltekintő automobilistákra. DZSAKARTA, Indonézia. — Japán búvárok a tenger mélyében nyomára akadtak egy japán cirkálónak, amely a háborúban elsülyedt. A hadihajóban 10 millió dollár értékű gyémántot találtak. DZSAKARTA, Indonézia. — A kommunista vezetés alatt álló unió elnökét kevéssel az után, hogy Kruscsevvel találkozott, letartóztatták. A letartóztatás okát nem közli a kormány. A hegyközi faluban az utolsó ház a hágó felé a Giládiéké. Kis, szegényes ház. A két apró ablakban mindig valami gyümölcs, paradicsom, alma, sült tök van kitéve, ami azt jelenti, hogy eladó. Giládiné küzködve él. A gyerekek nem mindig laknak jól, de hát még is csak fölneveli őket valahogy. Az istenadták aztán szerteszét mennek szolgálni, vagy mesterségre. Itt, Naposon, dehogy maradnának. Lenézett kölykök mind. Az apjok Vácon halt meg, a nagy kőkapu melletti sárga házban. A gyerekek hát, amint tehették, itt hagyták Napost, ahol ismerték őket. Az utolsó gyerek, Imre, most katonáskodik. A kaszárnya jobb neki, mint Napos, ahol még nem is táncolhatott, mert nem ment vele táncba egy lány sem. Giládiné egyedül maradt. A.z erős, csontos asszony bizonyosan nem volt olyan idős, mint amilyennek látszott. Végtére sok esztendei kínos töprenkedés után kezdett kibékülni a gondolattal, hogy ha Imre szabadul a katonaság- , ból, eladja a kis házat, elköltözik innen, itt hagyja apjaanyja sírját, mert ezenkívül úgy sem kötötte ide semmi. A gyerkőcökön és napszámosokon kivül, akik almát vagy gyümölcsöt vettek egy két krajcárért, senki sem nyitott rá Giládinéra. A rosszkedvű asszony nem is szeretett találkozni senkivel. Miég templomba sem járt, pedig a plébános nagyon számon tartotta híveit. A hülye Gyünmén azonban gyakran benézett és szó nélkül aprított fát vagy hordott vizet a patakból s énekelt torkaszakadtából: Este jár a csöndér a faluba. Megfogja a legényt a kapuba. iCsöndér uram, eressze a karom. Hadd ölelem a kedves galambom. Mindig, mindig ezt énekelte a szegény eszelős. Ezen a nótán táncolt Bige Klári lakodalmán éppen a menyaszszonnyal. Aztán a rákövetkező vasárnap déltől estig ezt huzattá, magának a cigányokkal. Azóta ezzel ébred, ezzel alszik. A kábult feje egészen belehabarodott. Régen volt a Bige Klári lakodalma. A meghibbant legény nem is emlékezik rá, mindjárt is úgy elfelejtette, mintha soha se történt volna meg. Bige Klárit hiába emlegetik előtte. Hanem a nótát dudorászta, kurjangatta s amint a bátyjától egy pár hatost kapott, vitte a cigánynak és muzskáltatta: “Hadd ölelem a kedves galambom.” Kurjongatós kedvét leszámítva, csendes bolond. A gyerekek sem kötnek bele, mert a bátyja iskolaszéki tag. Giládiékhoz Imre szoktatta, aki gyakran adott neki dohányt, cigarettát. Giládiné meg jól bánt vele s egy kis mézet sem sajnált tőle a kenyerére. Amikor pedig Imre elment katonának, az édesanyja oda Irta: KAZÁR EMIL ajándékozta Gyünménnek a pörge kalapot, meg a török selyem keszkenőt. Minek áll- i jón a fiókban három esztendeig. Gyünmén a derekára kötötte a kendőt, félrebillentette a kalapot, úgy kevélykedte végig az utcát és énekelte: “Csöndér uram, eressze a karom.” Vidám és boldog volt, a bajuszát kipödöre. Már egy-két nap múlva, az egyik délelőtt lehajtott fővel nyitotta be az utcaajtót Giládinénál. Az elébe jött ebet a térdével odább taszította. Megállt a tornácon, a pitvar ajtajában, s amint benézett, olyan szomorú volt. — Mi bajod, fiam ? A hóbortos legény csavargatta a fejét, majd mindkét kezével hozzákapott oly gyorsan, mintha a lehullását akarná megakadályozni. Nagyot sóhajtott, egyet fordult és ment az udvar zugába fát hasogatni. Nem volt meg már a szép keszkenő. Vagy elhagyta, vagy elszedték tőle. Giládinét megindította a szomorú nézése, amit ráffetett. — Béni, — szólt utána menve s a maga ebédjéből az egyik piriLúst elébe téve. — Ne busulj a keszkenőért, veszek még szebbet a hetivásáron. A legény mindjárt nevetett, összeütötte a bokáját, jóízűen falatozott, aztán csattogott a kezében a balta. A hetivásár napján Gyünmén már hajnalban ott álldogált Giládiné kapuja előtt s j a gyümölcsös puttonnyal úgy előre szaladt, hogy az asszony nem bírta követni. A piros keszkenőnek párját vette meg Giládiné. A boldogtalan legény nem birt eleget gyönyörködni benne. A szivar sem kellett neki. Otthon elővette a foltozott mándliját, a keszkenő egyik sarkát keményen oda kötötte a gomblyukba, a másik csücskét a zsebébe tette. — A csöndér se merjen hozzányúlni! — fenyegetőzött szilajon. Ezen a napon tízszer is öszszevissza járta a falut. Este pedig kalaplevéve kívánt szerencsés jóészakát Giládinénak. Majd napjában háromszor is beköszöntött az elhagyatott asszonyhoz, akivel az egész faluban senki sem törődött a bolondos Gyünménen kivül. Az özvegy asszony hirtelen el kezdett apadni, sárgulni. Alig tiz nap alatt összetöpörödött egész a csontjáig. Alig bírta magát elvonszolni a vörös keresztig, ahol imádkozott. A templomba ő nem mert menni, nehogy botránykoztasson. A jegyző beszélte, hogy katonáék megírták Giládinénak, hogy a fia nagybetegen a kórházban fekszik. Messze katonáskodott Imre, messziről várta szivszakadva a jobb hirt a szerencsétlen asszony. Olyan messzire volt az a beteg fiú, hogy Giládiné csak a temetés után tudta meg Imre halálát. A boldogtalan asszony bánata nem tartozott senkire a faluban. Gyünmén bámbán nézte az omló könnyeket. Csak akkor meredt ki a szeme, mikor Giládiné egy csomóba kötött metye-motyót adott oda neki és azt mondta : — Imre ruhája. A ráncos csizmája is benne van. Nesze, Béni. Az isten oszlassa szét az ő mennybéli fényességével a te ködbe jutott lelkedet. Gyünmén vállát egészen megnyomta a batyu, amig hazavitte. Reggelre felöltözött Imre ruhájába, alszeren, felszeren végigmutogatta magát. Utoljára hagyta Giládinét. A kapu előtt vonított az eb. A bolond ember pedig, amint belépett az udvarra, rémülten ordítozott, kifutott és folyton csak ordított. Csontokig hatott a kiáltozása és hasogató szava fölverte az egész falut. Az az asszony az éjjel megölte magát. Ott lógott reggelre a tornác ágasán. KELETI KfiNYUR Hatalma tetőpontján volt Kr. e. 329-ben a világhódító Nagy Sándor. Meghódította a kincses keletet. Keleti kényurrá alakult át az edzett, egyszerűséget kedvelő világhódító. Mesés díszítésű méd királyi biborpalásttal takarta be testét, fejére ragyogó ékszerekkel teletűzdelt abroncs-koronát tett. Hízelgők százai, eunukok, udvaroncok, léhütők vették körül és csak térdethajtva volt szabad feléje közeledni. Valósággal uj vallási legendákat találtak ki az ő kedvéért; még azt is elhitették vele, hogy ő Zeusznak fia. Alig múlt el azonban nap, hogy a puritán macedón vezérek ne figyelmeztették volna, hogy milyen messzire tévelyedik a régi jó erkölcsöktől. — Asszonyfecsegések — felelte ilyenkor Nagy Sándor és jaj volt annak, aki továbbra is ellenkezni mert. Kr. e. 328-ban Nagy Sándor Szamarkandban időzött. Itt is körülfogta őt a hízelgők és udvaroncok tömege. — Felség — kiáltotta az egyik udvaronc —, többet cselekedtél, mint Heraklesz, Fülöp királynak pedig csak egyetlen egy dicsősége van, hogy Nagy Sándornak atyja lehetett. Ez az undok hízelgés felháborította Klitoszt, Nagy Sándor régi testőrét, aki Granikosz mellett saját kezével mentette meg a király életét és aki már régóta boszszankodott az utálatos keleti divat és az emberistenités miatt. — Ne bántsátok undok nyelvvel Fülöp király emlékét! — kiáltotta a testőr. — Csak azok boldogok, akik nem érték meg, hogy a macedón királyi udvar miként fajult el a keleti szokások által. Majd odafordult Nagy Sándorhoz és rákiáltott: — Ez a kéz mentett meg Granikosznál! A jövőben azonban ne hívjál meg udvarodhoz szabad embereket, hanem barbárokat és rabszolgákat, akik ruháid szegélyét csókolják és perzsa övedet imádni fogják. — Hűtlen szolga! Megfojtalak! — ordította Nagy Sándor és rá akart rohanni Klitoszra. De környezete még idejekorán eltávolított minden fegyvert és Klitoszt a barátai, akik többségben voltak, kituszkolták a teremből. Az ura a tömlöcben, ő az ágason. Hát az inda is addig csúszik a földön, mig fára nem akad. Ezt mondták a faluban. Tisztességes temetést nem érdemel, szentelt föld a testét be nem fogadja. A temetőárkában ástak gödröt neki. A gyermekek, két fiú és egy leány, másodnapra megérkeztek. Szörny üködtek és szitkozódtak, mikor megtudták, hogy az anyjukat csak amúgy ni, viszik ki a temető szélibe. Nem jött a temetésre senki. Egy pár kiváncsi kandikált be az utcáról, de az is távol maradt az akasztott aszony koporsójától. A negyedik volt a bolond, az ötödik meg a talyigás, akit a koporsószállitásra fogadtak föl. A bolond az Imre ruhájában járt-kelt az udvaron a koporsó körül. A ráncos csizma ragyogott a lábán. A keszkenőt a mellére kötötte. Ki-kiszaladt az utcára, alánézett haragosan a faluba. Meg visszatért az udvarba s aztán újra kezdte a nyugtalankodást, a mormogást. Mindhiába vártak. Nem jött senki. A harang se szólalt meg. Föltették hát a koporsót a kétkerekű talyigára s vitték keserves gyászban a temető felé. A bolond csak tiz-husz lépést tett a koporsó után. Rendkívüli ingerültség vett erőt rajta. Dörgött- morgott és zavart szemével félelmesen nézegetett mindenfelé. Hirtelen visszafordult és elszaladt a falu felé. Éppen mintha csak újra megbolondult volna. Egy végűben futva jutott el a templomhoz, föl a dombra, egyenesen a harablábhoz. Azon két harang volt. Egyik kezével az egyiknek, másik kezével a másiknak a kötelét ragadta meg s húzta, rángatta. Lihegett és izzadt bele. — Hallga csak! mégis harangoznak annak az asszonynak? — kérdezték a faluban egymást az emberek, hallva a harangszót. A harangozó mérgesen sza— Katonák! Palotaőrök! — ordította Nagy Sánlor — hozzátok elém a gaz merénylőt. Senki sem mozdult. ♦ Fújj riadót, trombitás! — kiáltotta újra. A trombitás némán állt, mire Nagy Sándor öklével arcába vágott. Ekkor nyílt a terem ellenkező oldaán levő ajtó és megjelent újból Klitosz. — Igazat mondtam, ugy-e? — szólalt meg Klitosz. — De persze, macedón Sándor sem szereti az igazságot! Erre Nagy Sándor dühtől eltorzult arccal odaroíant egy palotaőrhöz, kiragadta kezéből a lándzsát és mítosznak, egykori barátjának mellébe döfte. Klitosz íoltan esett össze a király előtt. De a freccsenő vér íirtelen magához téritette a királyt. Kétségbeesetten /etette magát a holttestre. — Ó, Klitosz, te jó barátom, mennyire igazat mon- Ipttál — kiáltotta —, hagyjatok mellette meghalni. Az utolsó pillanatban tudták csak a hevesvérű ki•ály öngyilkosságát megakadályozni. Nagy Sándór Klitosz holttestét egy sátorba vitte > három napig étlen-szomjan jajgatott a holttest mellett és átkozta önmagát. Végre is a hízelgők azzal nyugtatták meg, hogy ez volt az istenek rendelése. Hogy a tiszta macedón és görög erkölcsök mennyire lezüllöttek uralkodása alatt, azt legjobban jellemzi, hogy a világhódító Nagy Sándor mellékesen még házasságközvetitéssel is foglalkozott. Szuzában ugyanis tízezer macedón férfinak szerzett gazdag perzsa feleséget és a lakodalmi ünnepet egyszerre tartotta meg. A furcsa lakodalmi ünnepségen Nagy Sándor, mint valami született keleti kényur, aranyozott szövetű divánon ült és noha már volt felesége, több királyi leányt hozatott maga elé, hogy mellékfeleségül fogadja őket. Főbb emberei közül is többet megházasitott. Heteken át tartott az esztelen mulatozás, amelyen ezer és ezer ember vett részt. Kigyóbüvölők, táncosnők vetődtek oda és fékevesztett emberi szenvedély orgiákat ült. A legcsattanósabb volt azonban a nagy dáridó vége, amikor Nagy Sándor a katonák és tisztek minden adósságát kifizette az államkincstárból. Indiai hadjárata után felfuvalkodottságában anynyira ment, hogy kinevezte sajátmagát — istenné. Rendeletet menesztett valamennyi görög államhoz és megparancsolta, hogy őt istenként imádják. Az alkohol ölte meg a világ egyik legnagyobb hódítóját: egyheti betegség után, 32 esztendős korában, valószínűleg delirium tremensben halt meg macedóniai Nagy Sándor. ladt a harang-lábhoz, odakiál-a harangozok tozott valamint a bolondnak, Szólt tovább a harang és a de az csak húzta, húzta a két szegény asszony koporsójára harangot s vad képe, félelme- harangszó közben omlottak a tes nézése rémületbe ejtette hantok.
