A Jó Pásztor, 1960. január-június (38. évfolyam, 3-25. szám)

1960-03-18 / 11. szám

* IA IMS/,TON

A JÓ PÁSZTOR

(THE GOOD SHEPHERD;

________Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította________

Megjelenik minden pénteken Published every Friday

Published by — Kiadó

THE GOOD SHEPHERD,PUBLISHING COMPANY

Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO

Telefon; CHerrv 1-5905

OKOS BESZÉD

Adlai Stevenson, aki két elnökválasztási kampányban 300 beszédet volt kénytelen mondani, és 75,000 mérföldet volt kénytelen utazni, azt mondja, hogy mindez haszontalan fáradozás, többet árt, mint használ. Ahelyett, hogy kortesgyülésekre hivnók a népet nagy városokban, falvakban és vasúti állomásokon, inkább meg kellene látogatni az összes amerikai családokat otthonukban — a televízió tükörképében. Haladni a korral, a választási harcban használni kell a modern technikának ezt a vívmányát. A jelöltek a TV utján elérhetnek mindent, nem kell félholtra kinozniok magukat és, ami még fontosabb, nem kell egyes vidékek kis helyi problémáival foglalkoznak akkor, amikor az egész nemzet vezetésére pályáznak.

Okos beszéd ez és senkit sem érhet váratlanul, hogy éppen Adlai Stevenson, Amerika kimagasló politikai személyisége mondta. Csak azon csodálkozunk, hogy csak most mondta ezt, évekkel a televízió megszületése után. De ami késett, nem múlik el. A közvélemény és az országos törvényhozás kétségkívül komolyan fog foglalkozni Stevenson eszméjével.

Mik az eszme megvalósulásának akadályai? Először, a megszokás, a régi, elavult módszerekhez való ragaszkodás. Másodszor, a pénzkérdés. A TV állomások kötelezése bizonyos órák rendelkezésre bocsátására, elvileg nem kivihetetlen, mert hiszen a TV a kormány engedélyével működő közlekedési eszköz, a kormánynak beleszólása van a TV működésébe. A TV idő megfizetése nem nagy probléma. Már Theodore Roosevelt elnök j<tos#Solta,j**i©gy a választási kampányod költségeit a kormány fedezze. A legutóbbi elnökválasztási kampány alatt a két párt hét millió dollárt fizetett TV időért; ennyit és többet magára vállalhat a kormány.

A TV kampány kétségtelenül emelné a politikai viták nivóját. A televizión át csak érvekkel lehetne hatni a szavazó polgárságra, elmaradnának a kampányok Ízléstelen velejárói, a hangoskodások, gyerekfejek simogatása, kézfogások, semmitmondó felköszöntések, helyi törpe nagyságok ágaskodása, és még sok egyéb komédia, ami nem méltó a szabad világ vezető hatalmához.

De talán mindennél fontosabb következménye lenne a közköltségen folyó TV akmpánynak a tisztaság, a pénz szerepének csökkentése. Senkisem állíthatna olyasmit, hogy a győztes azért győzött, mert pártja több pénzt költhetett a kampányra.

A TV kampány a jövő zenéje s ezért ma még csak a régi metódusokról szól a nóta. New Hampshire államban volt az első előválasztás és Drew Pearson, a washingtoni politikai riporter, jelenti, hogy Nixon kampányára 12,556 dollárt adományoztak azok a nagyipari és üzleti érdekeltségek, amelyek korábban is a republikánus párt kampányait pénzelték. A Sun Oil Co. elnöke, Mr. Pew és családja 6,000 dollárt küldött. Ez amolyan előleg csupán, egy kis előválasztási kampányra. 1956-ban a Pew család 216,800 dollárral segítette az Eisenhower-Nixon kampányt.

BESZÉD ÉS ÉRTELEMGYAKORLAT

A budapesti “Népszava” méltatlankodva állapítja meg, hogy a gyárak, üzemek vezetői tűrhetetlen hangon, sértő modorban beszélnek beosztottjaikkal. Az egyik gyár igazgatójától mérnöke határidő meghosz- Tzabbitást kért érthető és súlyos családi gondjaira hivatkozva. Segítség és megértés helyett ezt kapta: “Fecsegésre, szubjektív okok megbeszélésére nincs idő, én csak objektiv okokat ismerek — fel is ut, le is ut”. A Dunai Selyemfonalgyárban egy előmunkás, a nehezebben feldolgozható anyag miatt panaszkodó csévézőnek ezt vágta oda: “Azért adtam ezt, hogy kilógjon a nyelve!”

Sorolhatnánk a példákat napestig. A tény az, hogy a legtöbb gyárban ez a modor uralkodik. A párt által kinevezett vezetők kutyába sem veszik munkásaikat. De miért is viselkednének különben? Amikor kinevezték őket, talán megvizsgálták emberi értékeiket is? Nem, ilyen szempontokat nem ismer a vörös ideológia. Az egyetlen hajtóerő, amely a dolgozót kiemeli a robotból és az igazgatói székhez segíti: a párthüség. Csak a törtetők, a hangosak, a melldöngetők érik el a csúcsokat, ahonnan aztán lábbal taposhatják azokat, akik nem voltak elég “ügyesek” ahhoz, hogy a párt “bizalmát” kiérdemeljék.

Carol Heiss, az 1960 évi téli olimpiai versenyeken aranyérmet nyert a női mükorcsolyázásban, megvédte világbajnokságát a Vancouver, British Columbiában megtartott versenyen, öt éven keregztül minden évben világbajnok volt.

Az utolsó állomás

A nagy küzdelem, amit életncik hívunk, a halálos ágyon célhoz ért. Befejeződött a nagy tülekedés: a király leteszi koronáját, a koldus leoldja tarisznyáját: az utolsó pillanatok egyformává teszik őket — emberré! És a tudomány arra tanít, hogy akármi is volt életében az ember, a halál órájában kivétel nélkül mindannyian félünk a haláltól. Felnőttek és gyermekeik, gazdagok és nyomorultak, egészségesek és betegek- egyformán rettegnek a haláltól. A halálfélelem oka — tanitja az orvostudomány —- nem magától a meghalást ól való irtózatbán rejlik. Nem azért félünk a haláltól, mert a módtól rettegünk, ahogyan meg kell halnunk, hanem azért nem akarunk meghalni, mert a megsemmisülés gondolatától irtózunk. Annyira megszoktuk az élet lüktetését: hogy reggel kikelünk az ágyból, járunk, dolgozunk, izzadunk, örülünk, nem akarjuk, nőm tudjuk elképzelni, hogy a .halál örök pecsétet tegyen beszédes nyelvünkre, megvakitsa látó két szemünket, kirabolja termő agyunkból a gondolatot, leólmozza dolgozó karjainkat, bénává tegye lábainkat, megállítsa szünettelen kalapáló szivünk dobbanását és puha, meleg testünket jéghideggé változtassa.

Ezért nemcsak a saját maga halálától, hanem, talán az orvosokat kivéve, a más ember halálától is fél minden ember. Ugye, senki se szeret halott embert látni! Sőt még az orvos se szereti holtan viszontlátni azt, akit életében kezelt, mert ahogy rámered a holt arc, megborzong, hogy ezt a keményre fagyott, mozdulatlan homlokot simogatta meg még csak néhány perc előtt és ennek a megdermedt tekintetnek, ami a jéghideg szemek riadt pillantásából felrémlik, mondotta még csak egy-két perccel előbb mosolyogva a vigasztaló szavakat: “Meggyógyulunk . . . biztosan meggyógyulunk . . .”

“Még a legmélyebb hit és a leg'bensőségesebb vallásosság se képes a haláltól való félelmet eltüntetni.” — mondja Stöhr, a hires német ideggyógyász tanár és Horatius kétezer év előtt ezt irta:

“A sápadt halál egyforma lépésekkel járja a királyok palotáját és a szegények sátrait.”

De a halálfélelemnek nemcsak lelki oka van. A halál nemcsak azért nem szívesen látott vendég, mert végét jelenti földi életünknek, hanem a legtöbben azért is félnek tőle, mert azt hiszik, hogy az utolsó pillanatban köztük és a halál között iszonyú küzdelem fejlődik ki. Ettől a “halálküzdelem”-től, a halállal való “viaskodás”-tól félünk mindnyájan. De az orvostudomány kétségen kívül megálalpitja, hogy az úgynevezett halálküzdelem már,a teljes érzésteiemség állapotában éri az embert. És ezért bármennyire is szivtépők a környezetre nézve a “halállal való vioskodíás” rettenetes pillanatai, a haldokló már nem viaskodik, ő már semmiről só tud semmit. Hufeland világhírű orvos igy nyilatkozott erről: “Hivátásc-m teljesítése közben sokszáz embert láttam már meghalni, sok haldokló embertársam ágyánál ültem, de állandóan azt tapasztaltam, hogy fájdalmatlanul és öndudatlanul mennek át a túlsó partra! Az annyira rettegett halálküzdelem a haldokló számára semmit se jelent, mert a beteg ilyenkor már minden külső benyomás iránt érzéketlen és azokat már n:m képes észrevenni.”

Az élet utolsó pillanataiban idegrendszerünk felfüggeszti a működését. Ezért ilyenkor már nem keletkezhet fájdalomérzés se és igy orvosilag megállapított tény, hogy a halál pillanata nem fájdalmas.

A régi görög világ hires orvosa, a kappadóeiai Aretaios feljegyezte, hegy “haldokló előtt ne beszéljünk hangosan, mert fülei jobban hallanak, becsukott szemei jobban látnak, mint az egészséges emberé”.

Schubert, a 31 éves korában elhalt zieneiköltő egyik legszebb dalát halottas ágyán irta és mikor dalának közepére ért, hirtelen; kiesett kezéből a toll. A legnagyobb francia költők egyike, Victor Hugo közvetlenül néhány órával halála előtt ezt mondotta: “Mindinkább közeledem a véghez és mind erősebben hallom magam körül a világ halhatatlan szimfóniáit, amelyek ellenállhatatlanul magukhoz hívnak. Egy félszázad óta irck versben és prózában, de úgy érzem, hogy még az ezredrészét sem írtam meg legszebb gondolataimnak, melyek most élnek bennem.” A testi erőnek halál előtti felfokozásáról tanúskodik Napóleonnak halálos ágyán felhangzott kijelentése: “Olyan erősnek érzem magamat, hogy tizenöt mérföldet tudnék egyfolytában loyagolni.”

Az 57 éves korában meghalt és évtizedeken keresztül teljes siketségre kárhoztatott Beethoven halála előtt néhány órával visszanyerte teljes hallóképességét.

Hogy. a lélek működése milyen csodálatosan/ újjászületik a halál pillanatában, arról Goethe hires barátja, Eckermann számol be, aki egy egyszzrü emberről azt írja, hogy halálos ágyán a görög filozó tusoktól görög nyelven idézeteket mondott el, amiket valaiha diákkorában tanult meg,^ de amiket már régen elfelejtett. A halottas ágyon e rég feledésbe ment szellemi kincsék újra kiléptek porlepte: börtönükből és a túlvilág küszöbén az agy titokzatos mélységeiből ismét a napvilágro kerültek.

Heinenek halottas ágyán elhangzó utolsó szavai ezek voltak: “írni, irni, papirost, ceruzát”, amig szintén arra engedne k következtetni, hogy a kilcbbanni készülő szellem az elmúlás utolsó pillanatában még: gyszer alkotni akar és a halhatatlanságra átsuhanó lélek újra a lant hürjalt keresi.

De még az orvostudomány Számára is megmagyarázhatatlan az elmeorvosoknak az a megállapítása, hogy a legsúlyosabb elmebetegük közvetlenül haláluk előtt visszanyerik épelméjüket és lelkűk úgy suhan át a másvilágra, mintha minden salaktól, tisztátlanságtól és borulattól megtisztult volna. A történencm feljegyezte, hogy V. Károly császár szerencsétlen édesanyja, aki 49 évig volt elmebeteg, halottas ágyán egyszerre csak visszakapta egészséges szellemi erejét és egy napig teljesen józanul beszélt környezetével, sőt viszszacmlékezett mindenre, ami körülötte a 49 év előtti szörnyü éjjelében történt és imát mondva úgy halt meg, hogy környezetéből senki se akarta elhinni, hogy ilyen “csoda” is megtörténhet.

A világirodalom egyik legragyogebb alkotásában: a

“Don Quijote’pb.an is úgy hal meg a “busképü lovag”, hogy utolsó pillanatban elméje teljesen feltisztul és maga is beismeri azt a sok bolondságot, amit kalandjai között elkövetett. “Áld'va légy Mindenható” — mondja Don Quijote, “hogy ilyen nagy kegyben részesítettél és újra tiszta és világos eszü lettem.” A regényben később még ezt is olvashatjuk: “Don Quijote környezete a busképü lovag elméjének feltisztulását arra magyarázta, hogy nemsokára meg fog halni, miután a bolondból okos ember lett.”

ÜRES EMBEREI TALIZMÁNJAI

A babona nem ismer társadalmi osztálykülönbséget és országhatárokat. A nagy közéleti férfi épugy rabja lehet babonáknak, mint az egyszerű ember, épugy baljóslatúnak tekintheti a 13-as számot, ; mint akárki más.

Vannak szerencsét vonzó, balvégzetet elhárító apró tárgyak, melyeket a babona története talizmán néven ismer.

Hires talizmán volt II. Vilmos német császár gyűrűje, melyet mindig ujján viselt, soha le nem tett, mert félt, hogy elveszti szerencséjét. Valami különös szerencsét ugyan nem hozott ez a gyűrű, a világháborút nem nyerte meg, sőt még trónját sem tudta megtartani, a talizmánban való babonás hitét azonban ez sem tudta megdönteni.

Ehhez a gyűrűhöz egyébként érdekes történelmi legenda fűződik.

János brandenburgi választófejedelem, az első Hohenzollern idejében történt, hogy a fejedelem hálószobájába tolvaj lopódzott be s a fejedelem ágyára ejtett egy kis, értéktelen követ. A tolvajnak az éj sötétjében sikerült kereket oldania és nem is tudtak nyomára akadni. A kis, értéktelen követ azonban megőrizték és azóta Ilohenzollernek legféltettebb kincsei közé tartozott.

Nagy Frigyes apja a követ gyűrűbe foglaltatta és azóta ezt az ékszert a porosz királyok sohasem adták ki kezükből. Voltak, akiknek tényleg szerencsét hozott, de akadtak olyanok is a gyürütviselő porosz királyok sorában, akiket egyáltalán nem óvott meg a talizmán a szerencsétlenségtől.

Vilmos császárnak volt egy másik talizmánja is, egy másik gyűrű, melynek évszázadok óta az volt a hire, hogy viselőjét minden hajtól megóvja. Ez a gyűrű még azokból az időkből származik, amikor Nürnberg őrgrófjai a keresztesekkel együtt elindultak a szent sir felszabadítására. A monda szerint Ulrik őrgróf Jeruzsálem falai alatt véres párviadalt vívott egy szaracénnal, akitől aztán ezt a gyűrűt el- i hódította.

A gyűrű tömör aranyból készült és négyszögletes sötét kő ékíti.

Nem kevésbé érdekes az angol hadiflotta hajdani hires parancsnokának, Kitchener lord különös amulettjének története. Bizonyos, hogy az amulett

nem hozott szerencsét Kitchener lordnak, aki halálát egy megtorpedózott hajón a tenger hullámsirjában lelte.

Ez a különös amulett egy közönséges puskagolyó volt. 1883-ban, a nubiai törzsek ellen folytatott harcokban Herbert Kitchener akkor még ismeretlen angol tisztet arcán súlyosan megsebesítette egy puskagolyó. Arccsontján hatolt be a golyó.

A sebesült tiszt állapota igen súlyosra fordult, nem veszítette el azonban bátorságát, hanem Kairóba vitette magát, hogy ott ügyesebb orvosok kezeljék. Meg is érkezett Kairóba, a puskagolyót azonban a kairói orvosok sem tudták arcában megtalálni és ezért elhitették vele, hogy a golyó a Kairóba való szállítás alatt kiesett valahogyan arcából, anélkül, hogy észrevette volna. Tekintve, hogy állapota lassan javulni kezdett, el is hitte az orvosok állítását.

Már teljesen kigyógyult, e sebesülését úgyszólván már el 'is felejtette, amikor egy esztendővel később egy londoni étteremben vacsorázott. Azt hitte, hogy csont, kivette szájából és ujjai között volt a puskagolyó.

íme Kitchener különös amulettjének története.

Sokat beszéltek egyidőben Roosevelt hires amulettjéről is, mely érdekes tolvajlási eset középpontjában állott. Ez az amulett kis darab platinába foglalt fa volt, melyet az elnök óraláncán hordott.

Roosevelt nagyapja kapta az amulettet egyik keleti utján egy fakirtól, aki biztosította őt arról, hogy az amulett az Uruwela erdőben álló szent Buddha-fa kérgéből származik.

Maga Roosevelt sikereit nem kis részben az amulett szerencséthozó erejének tulajdonította. Annál nagyobb volt a fájdalma, mikor egy napon a talizmán nyomtalanul eltűnt. Számos más ékszerrel egyetemben Roosevelt óráját is ellopták, melynek láncán az amulett lógott.

A tolvajt Roosevelt egyik szolgájának személyében elfogták. A szolga mindent bevallott. Az ékszerek nagyrészét meg is találták, az óra és az amulett azonban soha nem kerültek elő. Nem is kerülhettek, mert a szolga lefeszítette a fa platinafoglalatát, a platinát eladta, a számára értéktelen fát pedig a szemétbe dobta.

A szemétre került amulett azonban bajt hozott a szolgára, mert röviddel ezután kiderült a tolvajlás.

Ilyen és ehhez hasonló apró babonái minden embernek vannak. Mindnyájan többé-kevésbbé hiszünk ilyen szerencséthozó apró tárgyakban, bajt elhárító apróságokban: a szerencsemalactól a négylevelü lóheréig.

Miért éppen a nagy emberek lennének kivéve a babona hatalma alól?

2. OLDAL

ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES:

Egy évre _________________$6.00 One Year-----------------------$6.00

•*f évre________________$3.50 Half Year------------------------S3.5C

Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio