A Jó Pásztor, 1960. január-június (38. évfolyam, 3-25. szám)
1960-03-11 / 10. szám
a ía u 4S/>rOu 7. OLDAL SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE Irta: TÖLGYÉSY MIHÁLY — Feküdjék hát le galambom a padkára. Várjon csak, mindjárt adok is valamit a feje alá. Egy órácskát bátran alhatik, mert előbb nem lesz készen a fiam. Etelka nem akart ledőlni, de az álom végre mégis elnyomta. Mikor Kristóf bejött, Etelka még aludt. — Lefeküdt? — kérdé csodálkozva. — Nagyon álmos szegény, — felelt az öregaszszony. — Csak hadd pihenjen. Egy órával előbb indulsz, vagy később az ilyen nagy útnál nem határoz. Kristóf tehát leült s még mindig a szép fiatal nőn nyugtatta szemét, aki nagyon nyugtalan volt s nyilván rosszat álmodott, mert egyszerre csak felkiáltott : — Jaj', mindjárt utolérnek! Segítség! Az öregasszony felridat. Kristóf megütközve nézett rá. Aztán látták, hogy még alszik. — Szegény, rosszat álmodik, — mondotta az öregasszony. — Akkor jobb lesz felkölteni őt, — vélekedett Kristóf s megfogta Etelka kezét, ki most rémülten kiáltott: — Nem én vagyok az, akit kerestek, hagyjatok! Most azonban hirtelen felnyitotta szemeit és hamar felült, körülhordozta révedező tekintetét. Két idegen arcot látott maga előtt. — Hol vagyok? — kérdezte, halántékát nyomogatva. — Romániába akarunk menni, — adta meg a felvilágosítást Kristóf. — Am igen! Most már tudom, — szólt Etelka némileg lecsillapodva. — Rossz álma volt ugye lelkem? — kérdezte az öregasszony. — Talán mondtam valamit? — kérdezte Etelka elsápadva. — Persze, csak álom volt. Azt álmodtam, hogy rablók vettek üldözőbe. Huh, mily borzasztó volt. — Nagyon el van bágyadva, lelkem, — szólt az öregasszony. — Jól tenné, ha pihenne holnapig. — Nem! — kiáltá Etelka. — Nagyon sietős az utam. Készen van-e minden? — Készen van. — Akkor menjünk, — mondotta Etelka. Amint kifelé indult, egyszerre ijedten hökkent hátra. Két lovascsendőr közelitett a tanyához. — Irgalmas ég, csak nem engemet keresnek ezek? — gondolta. Lábai egyszerre úgy elkezdtek remegni, hogy kénytelen volt visszaülni a padkára. Etelka hamarosan ráfogta magára, hogy szédül a feje. — Jaj, be ne eressze azokat az embereket, — szólt Kristófnak. — Most igazán rosszul érzem magam. Le kell feküdnöm. Le is dőlt a padkára, de jól hátul, hogy kívülről ne láthassa senki. — Ne féljen, nem fogom őket beereszteni, — biztatta őt Kristóf s kiment a csendőrök elé. Ezek éppen a ház elé értek s megálltották a lovaikat. — Kinek a tanyája ez? — kérdezték. — A mienk, — felelt Kristóf. — Mi a neve? — Megyek be a brassói vásárral! — No, sok szerencsét, — szólt Kristóf és befelé indult. Etelka remegve jött eléje. — Ki van most itt? — kérdezte. — Most senki sincs itt. — De beszélt valakivel? — Az öreg Korompás volt, kiről azt mondtam önnek, hogy görbe utakon jár. Az öreg Hubertus Flóriánná nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon: — Úgy látszik, kedves lelkem, maga nemcsak a vasúttól fél, hanem az emberektől is. Etelka hallgatott. Kristóf már ismerte anyjának zsémbelő természetét s intett Etelkának: — Jöjjön, kisasszony. Mindjárt befogom a lovakat. Az öregasszony intett Kristófnak, hogy jöjjön a konyhába. — Nos, mit akar anyám? — Nekem ez a fiatal nő nem tetszik, Kristóf. — Pedig csinos ám. — Nem úgy értem. A viselkedése nem tetszik. Nem láttad, milyen nyugtalan és hogy remeg? — Bizonyára ki van merülve. — Nem, nem Kristóf. Úgy látom, beléje vagy háborodva, azért nem látsz semmit. — Oh, bár ne látnék oly sokat. — Ezt mondom, Kristóf, én is. De ne szaporítsuk a szót. Én nem akarom, hogy őt elvidd. Kristóf furán nézett anyjára. — Hogy mondjam most ezt neki? — Majd meg mondom én, — jelentette ki az öregasszony. — Nem kell nekem az ilyen gyanús népség pénze. — De miért lenne ő gyanús? Én nem látom át... — Nem látsz semmit, mert vak vagy, mert el van csavarva a fejed. Én azonban látom, hogy ennek a fehércselédnek nem tiszta a lelkiismerete. Ki tudja, honnét szerezte a pénzt, mellyel most oly bőkezűen bánik. — Csak nem tartod őt tolvajnak? — Mit tudom én. Nem lehet senkinek sem a szivébe látni. Nem fogod őt elvinni! Kristóf megdöbbenve nézett anyjára. Nem tudta felfogni, mi ütött hozzá s miért fordult egyszerre az idegen leány ellen. Hubertusné visszament* a szobába s igy szólt Etelkához szárazon: — Kedves húgom, tudtára adom, hogy a fiam nem viheti magát a román határszélre. Etelka határtalan megdöbbenéssel nézett rá. —Nem vihet? — kérdezte. — És miért nem? — Azért, mert közbe jött valami, amit nem lehet elodázni. — Oh Istenem, mit tegyek? — tördelte kezeit Etelka. — Minden készen van, miért nem megyünl hát? — Nem lehet, ha mondom. — Miért nem mondták ezt előbb, legalább más alkalmatosság után néztem volna. — Hát hiszen az öreg Korompást még mindig megkaphatja, — mondotta Hubertusné. — Az még nincs messzire. Ha akarja mindjárt vissza is hívjuk Vagy akár a csárdánál utolérheti még. Ott rendszerint inni szokott egyet. Etelka egész kétségbe volt esve. — De miért gondoltak egyszerre mást? — kérdezte. — Hiszen jól megfizetem szívességüket. — Nem lehet, ha mondom, — makacskodott az öregasszony. — Ám ha Brassóba akar jutni, akkoi siessen Korompás után. Ha még sokat tétovázik, akkor azt is elszalasztja. — Hubertus Kristóf. — Ki van magánál? — Ki lenne? Senki más, mint anyám, özvegy Hubertus Flóriánné. — Idegen nincs itt? — Már hogy lenne? Tessék bejönni. No már ha hivják őket, akkor nehezen lesz valaki bent. A csendőrök tehát nem tartották érdemesnek leszállani a lóról s mindjárt tovább lovagoltak. Etelka pedig szinte ájuklozott bent a szobában. Ha bejönnek a csendőrök, akkor mindennek vége! Biztos, hogy elfogják, mert nincs rá mód, hogy elmenekülhessen. Az öregasszony megütközve nézett rá s őt reszketni látván, gondolta is magában, hogy nem lehet tiszta a lelkiismerete. Mindjárt a csendőrök távozta után kocsizörgés hallatszott. Kristóf arra nézett s az öreg Korompást látta közelíteni kocsin. — Nos? — kérdezte Kristóftól, — itt is megfordultak a csendőrök? — Éppen most ment erre kettő. — Nem forgatták fel a házat? — Azt szerettem volna látni, — szólt Kristóf büszkén. — Nincs én nálam lopott portéka. — De lehet más, — jegyzé meg Korompás nyomatékosan. — De hova készülsz, mert látom, hogy kihúztad a kocsit. — Átmegyek a szomszédba . . . hát maga hova igyekszik ? Etelka már tudta, hogy Korompásban nem iger lehet bízni s még egy végső kísérletet tett. — Jó asszony, — mondotta, — könyörüljön rajtam. Fizetek az utért harminc forintot. — Még ötvenért se! — válaszolt Hubertusné szárazán. Etelka esdő pillantást vetett Kristófra. De az amily nagy volt, oly gyáva is és nem merészelt ellentmondani anyjának. Úgy látszik, ő egy nagy semmi volt a háznál. Etelka tehát kénytelen volt távozni. Előbb azonban epés pillantást vetett az öregaszszonyra. Kristóf utána indult. — Hová mégysz, Kristóf? — kiáltott utána az öregasszony. — Meg akarom neki mutatni az utat, mert hátha oda nem talál. — Itt fogsz maradni! — toppantott az öregasz?zony. Kristóf azonban már nem hallotta ezt, mert Etelka után sietett. Útközben vigasztalni igyekezett őt. Etelka azonban nem igen ügyelt rá, legfeljebb egyszer-egyszer megvetőleg végignézett kísérőjén. Átértek a csárdához. Korompás kocsija csakugyan ott állott. Maga a vén ember bent volt a csárdában s igen élénk beszélgetést folytatott a csapiárossal. Etelka nem akart bemenni, hanem megkérte Kristófot, hogy beszéljen Korompással. — De okvetlenül bírja őt rá, hogy engem magával vigyen, — mondotta. — Nagy károm lenne belőle, ha itt ragadnék. — Csak legyen nyugodt, — mondá Kristóf, aki még mindig semmi rosszat sem gondolt Etelkáról. — Korompás elviszi magát. Miért is ne vinné, mikor úgyis Brassóba megy? Csak jöjjön be, mindjárt mégis alkuszunk. Bementek. Korompás rettenetes nagy beszédben volt a csaplárossal s csak akkor hagyta abba, midőn Hubertus Kristóf megérintette a vállát. — Hallja-e, szomszéd, akar-e pénzt keresni? — Én? Már hogyne, — válaszolt Korompás. — Nagyon is akarok. De csak nem tőled, Kristóf öcsém? : — Én tőlem nem, hanem ettől a kisasszonytól. Korompás kérdő pillantást vetett Etelkára. — Maga úgyis Brassóba megy a vásárra, vigye magával a kisasszonyt, az útja meg lesz fizetve, — még pedig jól. — Hm! — dünnyögte Korompás. — Van pénze, a kisasszonynak? — Van, ha mondom. — És mennyit fizetne? — Fizetek húsz forintot, — szólt most Etelka, rompás. — Áll az alku. Magammal viszem a kisasz— Ez már valami! — csettintett nyelvével Koszonyt. Hé, kocsis! — kiáltott ki az udvarosnak, — tégy még szalmát a kocsira. Jó puha ülést is csinálhatsz. Lelkem, kisasszony, mindjárt megyünk. I I Még egyet ivott, a csaplárossal egyet-mást még megbeszélt, aztán kifelé indult. —Én jobb szeretném, ha sátoros kocsiban utaz-1 hatnék, — jegyezte meg Etelka. — Mi a szösz! Talán fél a naptól? — Attól is, meg a rossz időjárástól is. Ilyen nagy utat csak sátoros kocsiban lehet megtenni. — Mi a fránya! — mondta Korompás, — honnan vegyek én sátrat a kocsimra, mikor nincs. — De húsz forintért csak tehetne, — jegyezte meg Kristóf. — Hát adj egyet, Kristóf öcsém, majd akkor felteszem, hogy a kisasszonykát meg ne süsse a nap & ne érje a szél. — Majd én hamar segítek a bajon, — szólt közbe a csapiáros. — Egynéhány abroncsot tüzünk 2 kocsi oldalába, rá huzzuk a ponyvát s készen var a sátor. Jó lesz úgy a kisasszonynak? — Jó! — válaszolt Etelka. Kristóf most búcsút vett Etelkától. Látszott rajta, mily nehezen válik tőle s mennyire szerette voln? Inkább, ha ő vihette volna Etelkát Brassóba. Korompás elfoglalta helyét, a lovak közé vágott s a kocsi megindult. Kristóf még sokáig nézett utánunk, ámbár a sátor miatt nem láthatta Etelkát; aztán nagy szomorúan ballagott haza. Etelka kényelmesen elhelyezkedett a kocsiban s miután igen ki volt merülve, nemsokára ismét eliludt. A táj szépségeiből, a fogarasi havasokból, 2 "tetyezátból, melynek fehér csúcsa ide látszott. Etelka nem látott semmit. Őt most nem is érdekelték 2 üdék szépségei, ő előtte most az volt a fő, hogy •sendőrökkel ne találkozzék. Jó darabig mentek, midőn Korompás hátra szóll ralamit. Etelka felriadt: — Az Istenért, mi történt? — kérdezte rémülten. — Na-na! — szólt Korompás. — Minek úgy ijelezni? Ha tudtam volna, hogy igy megijed, inkább hallgattam volna. — De hát mi történt? — Semmi se történt, kedvesem. Annyi az egész, hogy egy csárdához közelitünk s ha éppen étvágyai írez magában, hát megállhatunk. — Leszállni nem szeretnék, — szólt Etelka, — le megköszönném, ha hozatna nekem valamit. — Hozatni? Az itt nem szokás. Arra a mi csapárosaink nem vállalkoznak és nem vesznek arra időt maguknak. Etelka azonban éhes volt s igy kénytelen volt kizállani rejtekéből s bemenni a csárdába. Gulyás volt hapható, egyéb semmi. De ezt is jóízűen fogyasztotta el s hamar visszasietett a kocsiba, mielőtt valaki jól megnézhette volna őt. Korompás ellátta lovait és csakhamar tovább colytatták az utat Brassó felé. A fuvaros most valamivel beszédesebb lett. — Ne húzódjék úgy hátra, kisasszonyként. — mondotta. Üljön közelébb, legalább beszélgetünk egy ácsit. Mondja csak, voltakép kicsoda kegyed és mit tkar a határnál? — Át akarok menni Romániába, hogy ott elfoguljak egy állást mint nevelőnő. — Elég keserves kenyér az is. — Ebben igaza van, — de hát a szegény ember úgy keresi meg kenyerét, ahogy bírja. — Csodálkozom, hogy férjhez nem ment. — Mi csodálni való van ezen? — Hogyne lenne. Magácska igen csinos fiatal nő, az ilyenek hamarább jutnak fökötő alá, mint a csúnyák. (Folytatjuk) j szEMEiYi hírek j MARGARET Margaret hercegnő, az angol királynő húga, több sze-' rencsétlen próbálkozás után végre igazi, elfogadott kérőre akadt. Nem herceg, még csak nem is lord a vőlegény, hanem közönséges halandó: Anthony Armstrong-Jones, el vált szülők fia, de ő maga nem elvált ember és igy “elfogadható.” Komoly dolog, a vőlegény már beköltözött a Buckingham palotába, a királyi család otthonába. TRUJILLO A dominikai köztársaság diktátora, Rafael Trujillo, aggódik, hová menekülhet, ha elkergeti őt a nép? Diplomáciai körökben azt hiszik, hogy Svájcba fog menni, ahol sokmillió dollárt helyezett el a bankokban. LUCY & DES! Nincs többé I Love Lucy. A 48 éves Lucille Ball és a 48 éves Desi Amaz másodszor — és most véleg -— válnak. Programjuk a legnépszerűbb TV program volt, házaséletük' pokol. FUCHS Dr. Klaus Fuchs, a Londonban 14 évi börtönre Ítélt s nemrég szabadult atomkém, Drezdában ,a keletnémet szovjetzónában él, atomkutatást végez a szovjet részére. Egy amerikai újságíró előtt igy nyilatkozott: “Ma újra azt tenném, amit akkor tettem. Minden, ami a szovjet érdekében áll, jó.” BORDEAUX Henri Bordeaux regényíró, a Francia Akadémia 40 halhatatlanjának egyike, SO-edik születésnapját ünnepelte, ő a franciák legöregebb halhatatlanja. Különös, mondta: amikor ide beválasztottak, csupa öreg embert láttam magam körül, ma csapa ifjonc vesz itt körül . . . WILLIAMS G. Mennen Williams, Michigan kormányzója, akit hatszor egymásután megválasztottak kormányzónak, kijelentette, hogy elég volt, hetedszer nem jelölteti magát. WARREN Leonard Warren, a Metropolitan Opera baritonistája, a szinpadon összeesett, meghalt 48 éves korában. Sohasem volt beteg . . . "VÉDŐŐRIZET LONDON — Több mint'lOO rendőr védte Margaret vőlegényét, amikor a hercegnő s Covent Garden operaházba ment vele. A nők ugyanis valósággal ostrom alá vették a népszerű hőst és a jegyespárt. Csak erős “rendőri fedezettel” tudott páholyába eljutni. A chicagói rendőrségnek uj főnöke van Orlando W. Wilson személyében, akire az a feladat vár, hogy "meglisziitsa" a rendőrséget sorozatos botrányokat okozó elemektől. Az 59 éves volt egyetemi tanári, aki a University of California kriminológia fakultásának dékánya volt, 37 jelölt közül választották ki erre az állásra. Értesülésünk szerint a rendőrség botrányait azok a rendőrök idézték elő, akik a járvánnyá fajult sorozatos betörések tetteseinek bűntársaik voltak.
