A Jó Pásztor, 1960. január-június (38. évfolyam, 3-25. szám)

1960-05-27 / 21. szám

2. OLDAL a I a m A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-59Ü5 S3 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: City évre________________$6.00 One Year ________________$6.00 r*1 évre ____________$3.50 Half Year $3 5< Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio NEM BÍRT TOVÁBB HALLGATNI Sztálin a pokolban, 7x7 láb méretű tüzes lakosz­tályában, transistor rádiójával felfogta a következő moszkvai híradást: Mikhail Kroskin szovjet űrhajózási szakértő je­lenti, hogy nyugati országokból többen jelentkeztek, hogy szeretnének az első orosz űrhajó utasai lenni. Ezeket az ajánlatokat természetesen el kellett utasíta­ni, mert a szovjet unióban az emberi életet sokkal többre étékeljük és féltékenyebben őrködünk felette, mint bárhol másutt a világon. Ennek a rádió híradásnak hallatára Sztálin düh­EMLÉKEZÉS NAPJA. NEM FELEDKEZÜNK MEG RÓLUK. PANDURVEZETŐ ZSIVÁNYOK be gurult és a Párisban a diplomáciai nyelvbe felvett durva kruscsevi szójárással alaposan odamondott mér­té utódának: — Te korcs zabigyerek, hogy mersz te ilyen pi­masz módon hazudni! Hogy mered letagadni, hogy én ezrivel, tizezrivel, milliószámra leöldöztettem szere­tett alattvalóimat! Csak azt sajnálom, hogy eggyel ke­vesebbet ölettem meg hiveim közül: korcs zabigyerek! EZ IS TELITALÁLAT Május elsején Edinburgh skóciai városban a bá­nyamunkások uniója ünnepélyt rendezett, melyen har­minc orosz táncos és zenész is szerepelt és Paul Robe­son, az amerikai néger kommunista énekes énekelt és szónokolt. Az oroszok egy kulturcsere csoport tagjai voltak. A májusi ünnepély teljes rendben folyt le. De az­után a szovjet kulturdelegáció egyik tagja, Anatoli Ni­­kolajevics Nakasidze, szovjet-georgiai 28 éves mérnök, menedékjogot kért, Angliában akar maradni. így ha­tározott annak ellenére, hogy felesége és kis gyerme­ke otthon maradtak, Georgiában. Vájjon mi késztette a fiatal orosz mérnököt a sors­döntő elhatározásra, hogy talán örökre búcsút mond nagy hazájának és kis családjának és idegenben ér­lelte meg lelkében ezt az elhatározást. Paul Robeson a szabad Amerika polgára. Olyan szabad, hogy veszély nélkül gyalázhatja azt a demokra­tikus állami és társadalmi rendet, amely neki korlát­lan szólásszabadságot biztosit. Ilyen szabadságról szov­jetországban még álmodni sem lehet. Vagy talán, mert még olyan fiatal, ilyen szabadságról álmodott Anatoli Nikolajevics Makasidze mérnök, egy georgiai gyár ve­zetője? A VAKOK KÖNYVE A legnagyobb csapás, amely embert érhet az, ha elveszti szemevilágát. Szemünk értékére nyelvünk is sokhelyütt utal: “úgy szereti, mint a szemevilágát”, a “gyermek a mi szemünk fénye” és igy tovább. A lá­tók el sem képzelhetik azt a mély sötétséget, azt az át­hatolhatatlan éjszakát, amelyben a vakok élnek. . Minden társadalom a maga módján igyekszik se­gíteni a vakokon. A francia Braille megalkotta azokat a könyveket, amelyek segítségével a vakok is olvas­hatnak. Az Egyesült Államok azonban tovább ment ezen a téren. A fárasztó Braille könyvek helyett, a vak iskolás gyermekek teljes tananyagát hanglemezekre vették. Ilymódon mintegy 1800 diák az eddiginél köny­­nyebben tanulhat, művelődhet. A szervezet, amely ezt az üdvös kezdeményezést elindította, magányosok adományaiból tartja fenn ma­gát. Költségvetése 260,000 dollár egy évben. Ez az ösz­­szeg évről-évre emelkedik. Mert egyre többen sietnek a vak diákok segítségére; a szervezet azonban még töb­bet szeretne tenni a vakokért. És ez attól függ, milyen újabb támogatást kap az amerikai társadalomtól. Megfelelő támogatás mellett szó lehetne arról, hogy nemcsak tankönyveket, hanem irodalmi értékű müveket is lemezre vagy hangszalagra vegyenek. Már vannak olyan tap-recorderek, amelyek egész regénye­ket közvetítenek. A vakok e felvételek révén ismer­kedhetnek meg az uj szépségek és a tudás tárházaival: az irodalmi remekművekkel. A társadalomnak mindent meg kell tennie, hogy a vakok életét, — ha már legdrágább kincsüket: szeme­­fényüket nem adhatja vissza —, szebbé, tartalmasab­bá, gazdagabbá tegye. Ez a história alispánságom jlatt történt Zólyomban. A pandúrokkal történt, még pe­­lig a két legöregebbel, a íagy bajuszu Ostyepka Ist­vánnal és a hires Vojnik Már­tonnal. Delinquenseket kísér­ek Bábaszék városából Besz­tercebányára, számszerint légy darabot. Bizonyos szívélyes viszony volt ez időkben foglyok és landurok között. A rend hely­reállítóinak nem lehetett okuk gyűlölni a rend felforgatóit, nert belőlük éltek, az üldö­­totteknek pedig szintén érde­lükben volt jó lábon állni a hatalommal. Az volt hát a bevett szo­bás, hogy a tolvajok útközben ninden korcsmánál megáll­tak, a kísérőiket megtraktál­­ni, ha pénzük volt. (Az pedig /olt, mert loptak.) Irta: GRÜNWALI) BÉLA Vidám kéjutazások voltak ezek. Egy paradicsomon ke­resztül érni be a megyei bőr­űmbe. Az igazságnak mind­egy volt, ha egy-két nappal későbben kapja is meg a zsák­mányát, a pandúroknak pedig jól esett igy, meg aztán a szegény bűnös is anyaszülte ember, annak is szükséges egy kis öröm. Vojnik s Ostyepka uraimék fiatal korukban rendesen egy­két fehérnépet is fogtak a társasághoz, hogy aztán a fa­lusi kocsmákban, ucca neki táncra is kerekedhessenek, ha a csízió úgy hozza. De most már megöreged­tek. A szerelem elmarad az embertől az ötvenedik év ha­táránál. mint a kifáradt ku­tya. Haiféfh'"4 a bor; az holtig jó, hü és kívánatos. Ittak is annyit belőle út­közben, hogy már az utolsó stációnál Ostyepka uram nem bírt a lábán állani, sőt Vojnik Márton uram is ingadozott. — Vigyétek a puskámat — börgé Ostyepka. Az egyik delinquens levette válláról a terhet és vitte nagy énekszóval a trupp előtt, nint valami processziós zász­lót. — Kutya fikom mája! — kiáltó úri dölyffel Vojnik Márton, — hát az én puská­mat nem viszitek, mi? Hát mivel nagyobb ur az én Os­tyepka komám nálamnál, he? Egy betöréssel vádolt tót itvette most á Vojnik puská­ját, de a két becsipett pandúr alatt még igy is veszettül mozgott a nyugtalan anya­­föld. Mindem lé pt e n-n yomn n elestek. A foglyok tanácskozásra fogták a dolgot. :— Mit csináljunk ezzel a két korhellyel ? — Szökjünk meg töltik! — indítványozta az orgazdaság­gal vádolt zsidó. — Üssük őket agyon! — mondta a betöréssel gyanúsí­tott tót. — Csináljunk egy kis vir­tust, — vágott közbe a lólo­pásban ludas magyar, — ki­sérjük be őket úgy,' ahogy vannak, a városba. Hadd bá­muljon meg minket a vár­megye. — Úgy, úgy, barátocskám 1— ujjongott a váltóhamisitó sváb. — A felsőség még ta­lán el is engedi a büntetésün­ket, ha ilyen szépen visel­jük magunkat. Egyszóval oda dőlt el a do­log szótöbbséggel, hogy sem meg nem szöktek a delin­­quensek, sem meg nem qu ték Ostyepkáékat, hanem! gyöngéden támogatva, fényes nappal bekísérték őket Besz­tercebányára. Az emberek rajokban cső­dültek össze a nevezetes lát­ványhoz, melynek hire vil­lámként futotta be a népes város utáit. Elől a gyolcsos tót ment magasra emelt puskával, há­tul a sváb ballagott kevély fejtartással, szintén fegyver­ül a vállán. Közben a két pandúr ka­csázott, az egyik a zsidó, a másik a sváb delinquens vál­lára támaszkodva, egyetverő kurjongatásokkal. Az egész város nagy haho­tában tört ki. Még az a két szárnyas angyal is mosolyra húzta szét a száját, amelyik a megye erdős-hegyes címe­rét cipeli . . . Csak egyetlen arc lett ko­mor. Mikor a menet megérkezett 4 Jó Pásztor Verses Krónikája HŐSÖK NAPJA Iria: SZEGEDY LÁSZLÓ A BÉGA-VÖLGYI VÁMPÍR Az Urnák 1725-ik esztendejében, április havában. A török hódoltság alól történt felszabadulás első évei ezek, amikor Mária Terézia a középkori elmaradott­ságban talált Bánságból uj virágzó tartományt, Bana­­ter Landesadministrationt létesit. Országutak, közlekedési jármüvek nem igen van­nak és kereken husznapi idő alatt tette meg az utat Temesvárra az a lovaslegény, akit Rácz János, Lugos kerületi tiszttartó, április harmadikén indított útnak. A legény fontos jelentést hoz a temesvári adminisztrá­ciónak és a hivatalos vörös pecsétekkel ellátott német levél pontos magyar fordításban a következőket tar­talmazza: Nagyérdemű császári közigazgatósági hatóság! Kegyelmes és parancsoló Uramnak! ....................... A nagyérdemű császári közigazgatósági hatóság kegyes parancsa értelmében Herenbies községbe küld­tem az Írnokot, hogy ott a gyanú alatt álló varázsló sirját fölnyissa; aki úgy találta, hogy az elhalt teste friss és ép, jobb kezét szájánál tartja, fejével jobb válla felé fekszik és feje alatt vér látható: ennélfogva alapos a feltevés, miután a test már jó pár hónapja a földben volt és semmi enyészet rajta nem észlelhető, hogy az illető volt a vérszivó. Ennélfogva a nagyérdemű köz­­igazgatási hatóságtól alázatosan kérem a további pa­rancsot, mit tegyünk ezzel a holttesttel, amely jelen­leg állandó őrség mellett nyitott sirban fekszik, én pe­dig köteles tisztelettel vagyok magas parancsoló Uram iránt, alázatos szolgája, Rácz János. Lugos, 1725 április 3. A vámpír fellázítja a bégavölgyi lakosságot Rácz János, Lugos kerületi tiszttartó, 1724 év Szil­veszterjének napján különös mozgolódásról kapott hirt a körzetébe tartozó Herenbies községből. A lugo­­si vásárra igyekező parasztok borzalommal beszéltek arról, hogy falujukban vámpir garázdálkodik. A vám­pír egyáltalán nem tesz különbséget ember és állat kö­zött. A fél falu lakossága súlyos betegen fekszik, éj­szaka senki sem mer aludni, mert attól tart, hogy ál­mában rátör a sírjában sem nyugvó varázsló és kiszív­ja vérüket. De a tehenek sem mentesek garázdálkodá­sától; a faluban, sőt a környéken kitört állatvészt is ez a kóborló, megrontó szellem idézi elő. Rácz János felvilágosodott ember volt. Évekig élt nyugaton, hosszú ideig tartózkodott a császárnő udva­rában és a bécsi pompa közepette nem igen volt alkal­ma vámpírról szóló legendával találkozni. Alaposan lehordta a babonásan rémüldöző parasz­tokat és elkergette őket. Sok baj és gond volt akkori­ban a kerületével. A török uralom után sem közbizton­ság, sem kereskedelem, vagy ipar nem volt. A lakos­ság fosztogatásból és vadorzásból élt. Ezekkel volt te­le a feje Rácz János meghatalmazott császári tiszttar­tónak és nem ért rá babonákkal is bíbelődni. Azt hitte, hogy a parancsoló szó megteszi a kivánt hatást és a község lakossága elfelejti a vámpirt, megnyugszik és néhány héttel később nevetni fog ostoba hiedelmén. Rácz János azonban nem számolt azzal, hogy vi­déken él, ahol évszázadokkal visszamaradt ember­tömegek laknak. A község a poiana-ruszkai hegyek tövében fekszik. Azon a vidéken, melyet Bégavölgyé­­nek is neveznek. A körzet lakói puliszkát esznek és babot. Vizet keveset isznak, de helyette annál több pálinkát. Minden kertben számos a gyümölcsfa, de csak egyféle gyümölcsöt termelnek: szilvát. A csecsemőnek már négyhetes korában naponta többször pálinkával kenegetik az Ínyét és száját, hogy felnőtt korára meg­szokja. ( Ha meghal valaki, letakarják a tükröt és kikerge­tik a macskát a házból. A halott éjnek idején felébred­het és a sirból hazajön, hogy megnézze magát a tükör­ben. A macskával beszélgetni szokott és azért kell a házból elriógatni. A halottnak azonban ennie is keli. Ennivalót nem kaphat a túlvilágon és ezért gondos­kodnak arról, hogy ne szenvedjen semmiben szüksé­get. A temetés utáni napon szűz leányka korsójával a kutból vizet hord kilenc szomszéd kútjába. Ezután egy kancsó vizet, kalácsot és égő fadarabot helyeznek el egy deszkalapon és azt a patak vizére teszik. Szivszo­­rongva lesik, hogy viszi-e a viz legalább kilenc méter­nyire a megrakott holmikkal úszó deszkát. Ha igen, az Ur meghallgatta kérésüket, az enni- és innivaló átke­rül a túlvilágra és odaát nem fog nélkülözni a halott. Ezen a vidéken, ahol a babona és a pálinka évszá­zadok óta igában tartotta a népet, Rácz János megfon­tolt szavaival nem lehetett a vámpir rettenetes babo­nája ellen harcolni. A faluban és a környéken tömegőrület tört ki, vámpirhisztéria vett erőt a lelkeken. A felizgatott la­kosság az éjszakát házon kivül töltötte és végül nyiit lázadásba tört ki. Rácz János most már akarva, nem akarva is kény­­(Folytatása a 3-ik oldalon) a megyeház elé, a viceispán épen az ablaknál volt, onnan nézte és mélyen elszomoro­­dott. Pedig bizony ő is megne­vethette volna a dolgot, mert nem esett ki amiatt a világ feneke. Azért a vármegye mégis csak szép volt. Rend volt ott magától is. Ha a pan­­lur csinált hibát, akkor a de­linquens vágta ki a becsüle­tet. » - - — ---- - - -Jk* iMÉü■Mna Szivünkbe markolnak elhanfolt emlékek, s titkos égi zsoltárt zeng az érző lélek. Hősi múlt, hősi tett elvezet a mához, 3 elzarándokolunk hőseink sírjához. Ráborulunk sírva a könnyes hantokra, 3 május szűz virágát szórjuk a sírokra. Halljuk hárfás szavát a tavaszi szélnek, 3 ajkunk helyett most a virágok beszélnek. Ha nyugvó hőseink porát megkönnyeztük, repeső lelkűket lelkűnkhöz öleljük. Dicső szent eszmény volt, melyért meghaltatok, 3 ez világítja be a siri ablakot. Hősi halottaink, nem hiába vártok: május tavasznapján emlékezünk rátok. Zöld repkény kúszik most a régi romokra, babérágat iüzünk szellem-homlokiokra- Zöld erdők zöld lombja felétek bólogat, s virággal hintjük be haló porotokat. Méltó rá sírotok, hogy könny is öntözze, mert a sir a földet éggel köti össze. És szivünkben nyílnak az örök virágok, amig szeretettel emlékezünk rátok. Ugye-ugye, Ti sem feledtek el minket, s értetek dobogó fájó sziveinket? Tudtok-e, óh népek, egy nagy, szent harc felől? Mert ebben a harcban a magyar járt elől. Mikor történt mindez? Még csak ötvenhatban, s fájdalmunk még most is égő, olihatatlan. Ha felérez a sir, szavunkra igy felel: "Hősök hős pálmáját a magyar vitte el!" Magyar szabadságharc . . . férfi, asszony, gyermek: nem volt még hasonló, amelyet ők mertek. Orosz páncélezred . . . tankok, gépfegyverek: s puszta kézzel győztek a magyar gyerekek. Csodát lát, ki őket titokban meglesi: glóriás homlokuk az Eget verdesi. Zengjünk hősi époszt hőseink sírjáról: hadd álmodjon lelkünk a szent szabadságról!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents