A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-04 / 36. szám

Ä Tó PÁSZTOR 7. OLDAL Irta: TÖLGYESIT MIIIALY — Ámde tartozásom igen csekély, alig két .napi számla, az utalvány pedig nagyobb összegről szól. — Nem baj, lord, a felesleget készpénzben ki­adom. — Nagyon helyes, — bólintott fejével Ödön. — Akkor hát megértettük egymást és rendben vagyunk. Elővette az egyik utalványt és átadta a fogadós­nak, aki a tartozást lefogta, a többit pedig minden levonás nélkül Ödönnek kifizette s őt mély hajlon­­gások között az ajtóig kisérte. Ödön visszatért Etelkához s egy csomó pénzt tett az asztalra. — Az utalvány be van váltva és a tartozás ki van egyenlítve. Már most hadd halljam, mi a szán­dékod? Hova akarsz menni? Etelka ránézett. — Miért beszélsz egyes számban ? — kérdezte. — Csak azért kedvesem, mert az útirány kizá­rólag tőled függ. Ahová te mégysz, oda megyek én is. És ha én a világ végéig mennék? — Veled mennék, — jelentette ki Ödön. — Most már alig hiszem, hogy Elemérhez még egyszer visz­­szatérhetnék. Etelka szeme felcsillant. Ödönt eszerint hatal­mában tartaná. Tehetne vele amit akarna, de ép ezért támasznak igen gyönge. Ezenkívül iszik és kártyá­zik. Mindkettő nagy hiba! Feltette magában, hogy a pénzt magához veszi és Ödönt titkon elhagyja! Magához is vette a pénzt. — Ezentúl én viszem a kasszát, — mondotta. — Kitelnék tőled, hogy még ezt is elkártyáznád! Ödön most még nem szólt semmit. Hiszen lesz még alkalom elég, hogy ismét felül fog kerekedni. Ami pedig a pénzt illeti, ehhez voltakép joga is van, miután Elemértől származik. Etelka tárcájába gyömöszölte a pénzt és igy szólt: — Most mindenek előtt enni fogunk valamit! '— Oh ez nagyon helyes, — szólt Ödön élénken. — Én már olyan éhes vagyok, mint a farkas. — Hát szomjas nem vagy? — kérdezte Etelka gúnyosan. ; , — Ihatnám biz én, mert ég a pokol! Ilyenkor a viz kész betegség. — Ne beszélj semmit, — biztatta őt Etelka szin­­leg barátságosan. — Kapsz bort is és ma este kivé­telesen többet, hogy olthassad a poklot, vagy hogy is mondtad ? — Igen, igen, a pokol! Úgy ég á torkom és a ben­­dőm! Ilyenkor csak bort szabad inni. Etelka.csengetett. Most már biztosan tudott és akart is fellépni, miután pénzt érzett zsebében. A pincér belépett. — Parancs, — szólt mély meghajlással. Etelka feléje fordult: — Megvacsorálni óhajtunk, de itt a szobában. A vacsora három fogásból álljon, elegendő borral, a férjem számára. Ödön mosolygott magában. Most tehát már férj­jé lépett elő a pap hozzájárulása nélkül! No de mind­egy ! Legalább fesztelenül viselheti magát! A szolga igenlőleg meghajtó magát és távozott. Nyomban rá jött a kukta és terített. Hozták a va­csorát is Ödön azonban rögtön a bor után nyúlt, mi­után igen nagy forróságot érzett gyomrában. Az ilyenről mondják a borivók, hogy ég a pokol. Etelka hagyta, hogy igyék. Azt se bánta, ha le­issza magát ez most éppen beleillik a tervébe. Ödön ugyancsak elfogatta a poklot és úgy evett, mint a favágó. — Lásd -— szólt Etelkához, — egy kis dáridózás némelykor haszonnal is jár! Régen nem volt ily jó étvágyam, mint most. Etelka hagyta őt kedve szerint enni és inni. Ödön lassankint beszédes lett. — Milyen aranyos feleség lennél, — mondotta. — Lám, igy szeretlek! Nem jó ám, mikor az asszony mindenbe beleszól és minden ellen felemeli tiltó sza­vát. Végre a férfinek is kell egy kis szabadság! • — Jó, jó, — gondolta magában Etelka. — Most mindent engedek, mert úgy sem maradok veled. Hej, ha igazán feleséged lennék, de megtáncoltatnálak! Úgy esett, hogy Ödön vacsora alatt ismét becsi­­pett. Jó kedve volt nagyon és aranyos kis feleségének nevezte Etelkát, akinek az arcát meg is csipkedte és különféle bókokat mondott neki. Etelka szinte elundorodott tőle. — Pfuj, mily utálatos egy ittas ember! De azért nem fordult el tőle, sőt egy darabig nyugodtan tűrte nyájaskodásait. Végre igy szólt: — No már most elég legyen! Feküdjél le aludni, mert holnap korán indulunk. — Voltakép hová megyünk? — Magyarországba bizonyára nem, de Angliá­ban se maradhatunk. Azt majd később elhatározzuk. Ödön búcsút vett tőle és lefeküdvén, csakhamar el is aludt. — Aludj babám, aludj, — szólt Etelka gúnyosan. Aztán kivette tárcájából a többi utalványokat is, a készpénzzel együtt keblébe rejtette. Szobájába sietett és ott gyorsan felöltözött. Nem volt több kilencnél. Most tehát még feltű­nés nélkül kijuthat a fogadóból. Célja volt vasúton Írország fővárosába, Dublin­­ba utazni, onnét pedig tovább Amerikába, vagy akár­­hová, ahol rá nem találhatnak. — Ödönt sajnálom, — mormogta magában. — Mit fog tenni pénz nélkül? A fogadós el sem ereszti, hanem ott fogja őt zálogba, mig pénzt nem teremt. Szerencséje, hogy csak egy éjjelt és egy vacsorát kell még kifizetnie. Ha férfiasabb lett volna, nem bántam volna igy vele; De úgy látom, meg van benne a hajlandóság minden nap leinni magát! Megköszö­nöm én az ilyen férfit! Egy óra múlva már útban is volt Dublin felé. Ez nagy kikötő város, ott úgyszólván naponta indul­nak amerikai hajók. • így történt, hogy Ödön egyedül maradt vissza. Képzelhető, mily nagy lett megdöbbenése, midőn más­nap felébredve Etelkát nem találta sehol. Pénze nem volt, hogy tovább utazzék, de még a szállodakontót sem bírta kifizetni. Podgyászának zá­logul való visszatartása után, kitessékelték a szállo­dából. Lili. FEJEZET Közel a célhoz Másodszori leutazta alkalmával az Alföldre, Ele­mér egyenesen Rajtay rendőrkapitányt kereste fel. — Uram, — szólt az utóbbi, — minden törek­vésünk dugába dőlt. Nem bírtunk semmit se kipuha­tolni. Mondhatom önnek, ilyen rejtelmes és bonyo­dalmas ügy még nem volt a kezemben. Most hadd halljam, mit tett ön ezalatt? — Megtettem, amit tehettem! Kiküldtem egyik barátomat Angliába, nővérem keresésére. Ha ráta­lálhat, akkor azt hiszem, elérhetünk valamit. Hogy pedig tétlenül ne töltsem az időt, ismét eljöttem foly­tatni a nyomozást. — De hol kezdjük? — kérdezte a kapitány. — Ott ahol elhagytuk. Meggyőződésem az, hogy Ilonkámat a rablók között kell keresni. — Már megbocsásson, kedves öcsém, de azt hi­szem, ez nem egészen helyes kiindulási pbnt. Rab­lók nem tarthatják oly sokáig a foglyot. Az ilyesmi csak kölönc rájuk nézve. — Mi tehát az ön véleménye, kapitány ur? Rajtay vállat vont, de nem válaszolt. Nyilván nem merte kifejezni gondolatát. — Tudom már, mit gondol, — szólt Elemér szo­morúan. — ön azt hiszi, hogy a rablók azóta már megölték a feleségemet. — Valóban öcsém, nagy csoda lenne, ha ezt még meg nem tették volna. Elemér fájdalmas hallgatásba merült. — Mindegy, — szólt végre. — Nem nyugszom mindaddig, mig élve vagy halva, meg nem kapom! A rendőrkapitány gondolkodott egy percig. — Jól van, — mondotta. — Én önt törekvéseim­ben a leghathatósabban támogatni fogom. És most beszéljük meg a dolgot alaposan. Ha ön csakugyan abban a nézetben van, hogy Ilonkát még a rablók tartják fogva, akkor mindenekelőtt egy hatalmas razziát kell tartani az erdőségben. A rablóknak kü­lönféle búvóhelyeik vannak, hátha az egyikben csak­ugyan rájuk akadunk. — Akkor hát lássunk munkához azonnal — mon­dotta Elemér. — Azonnal nem lehet, kedves barátom! Az ilyen nehéz vállalkozáshoz kellő előkészületek szük­ségeltetnek. A megbízható lovas pandúrokat erre a célra külön össze kell válogatni. Magunknak is elő kell készülnünk s a szükséges lőszerekkel, fegyve­rekkel és élelemmel több napra ellátnunk magunkat, ez pedig időbe kerül. — Istenem, mikor indulhatnánk hát? — Várnia kell kedves barátom holnapig! Addig készen leszünk az előkészületekkel, akkor aztán Is­ten nevében neki megyünk a nehéz feladatnak. Másnap egy lovas csapat hagyta el a várost. Legelői lovagolt a rendőrkapitány Elemérrel, őket követte György, majd kettesével a pandúrok. A város határán kívül apró csapatokra oszolva, különböző utakon a három tölgyfa felé tartottak. Ott ismét összeverődtek s tervszerüleg kezdték átkutatni az erdőt. Csakhamar a pandúrok egyike elkiáltotta ma­gát. Nyomban oda siettek a többiek. A bokrok kö­zött egy emberi holttestre bukkantak, mely már any­­nyira feloszlott, hogy rá sem lehetett ismerni. — Én már gyanítom ki ez, — mondotta a rend­őrkapitány. — Angyal Bandinak nyoma veszett az­óta alighanem ez az! Most abban állapodtak meg, hogy a rablótanyát is még egyszer átkutatják. — A rablók, — mondotta a kapitány, — abban különböznek a rókáktól, hogy az utóbbiak többé vissza nem térnek abba az odúba, melyet az ellen­ség egyszer átkutatott. A rablók azonban visszalo­­pózkodnak előbbi búvóhelyükre. A feloszlásnak indult holttestet egyelőre ott hagyták s útnak indultak az elhagyott rablótanyára. Ki lett adva a jelszó, hogy zajtalanul lopva kell meg­közelíteni a barlangot. A rendőrkapitány úgy osztotta szét embereit, hogy széles gyűrűben nyomultak elő, mely egyre sző­kébb és szükebb lett. 5 Ha valaki van a rablótanyán, annak lehetetlen elmenekülnie! Ahogy megközelítették a rablók barlangját, egy­szerre egy betyár előugrott és menekülni akart. Az egyik oldalon pandúrokat látva, hirtelen a másik oldalnak fordult, de ott is fegyveresekre bukkant. Megkísérelte még, ha netalán hátul osonhatna ki, de ott is pandúrok várták. Előkapta tehát fegyverét s nekirontott a pan­­dur-gyürünek, úgy számítva, hogy mig ő a körön belül van, nem mernek lőni a pandúrok, mert igen könnyen egymásban tehetnek kárt. Azonban csalódott. A rendőrkapitány átlátván tervét, odakiáltott az ellenkező oldalon levő pandú­roknak : — Lehasalni! Minden ember pillanat alatt földre dobta ma­gát s most egyszerre több oldalról tüzelés támadt. A vége az lett, hog ya rabló több golyótól átfúrva, föld­re bukott. Most többen odafutottak; a rabló azonban még az utolsó pillanatban is elsütötte pisztolyát, szeren­csére azonban senkiben sem tett kárt. A pisztolyt kicsavarták kezéből. Elemér rögtön ott termett. — Az Istenért, ne bántsák! — kiáltott a pandú­roknak. — Ki kell vallatni, mielőtt kiadja fekete lel­két. Aztán a rabló mellé térdelt s igy szólt hozzá: — Mondd meg, hol van a fiatal hölgy, akit elra­boltatok és fogva tartotok! A haramia merően rászegte üvegesedő szemét, aztán ismét behunyta. — Ennek már vége, — szólt a rendőrkapitány. — Ebből ugyan bajosan veszünk ki valamit. De most neki a barlangnak! Előre emberek! Meg kell ostro­molni ! — Igen ám, de ki megy be elsőnek? Ettől min­denki fázott. Mert hátha még vannak bent rablók? Ezt látva Elemér, előkapott egy ötvenest s ma­gasra tartotta. — Azé lesz, aki elsőnek bemegy! Ekkor előállott egy három kapitulációt kiszolgált régi huszárkáplár, megpödörte hatalmas bajuszát s igy szólt: — Én megyek! Most mindjárt többen is mentek volna! A jó pél­da meg az ötvenes, nem maradt hatás nélkül. A ka­pitány azonban az első jelentkezőnek adta az első­séget. — Te mégysz be elsőnek, mert benned volt a leg­több bátorság! Aztán ne lépve menj ám be, hanem rohanva, mint a forgószél. Nesze itt van még egy re­volver-. Aztán jobbra balra lövöldözz! Úgy repüljön szerte szét a golyó, mint az istennyila! — Ne féljen kapitány ur! Tudom én a módját! Ezt mondva, mindegyik kezében revolverrel, ne­ki rohant a barlang ajtajának, mely nyitva volt s azon át eltűnt. A következő percben már hallatszottak is a lövé­sek; a barlang nyílásán kitódult a lőpor füstje. Már most senki se tudta, vájjon a pandúr lövöl­dözött-e, vagy pedig a rablók. így telt egy kínos perc. A lövések azonban nem ismétlődtek s ebből körül­belül azt is lehetett következtetni, hogy a bent rejtő­ző betyárok keresztül lőtték a pandúrt s most egy uj áldozatra várakoznak. Maga a rendőrkapitány is tétovázva állott. Az ötvenesnek mászorszor aligha lett volna hatása, mert a többi pandúrok egytől egyig mind megvoltak szep­­penve. Ekkor egész váratlanul előjött a kiszolgált hu­szárkáplár s nevetve elkiáltotta magát: — Nincs itt még egy akkora betyár sem, mint a kisujjam! Hiába lőtem ki a revolvereimet! — Dehogy hiába, fiam, — mondotta a kapitány. — Itt a ropogós ötvenes, amit becsülettel megszolgál­tál. A tetejébe még meg is dicsérlek. Betyár tehát nincs a barlangban? — Nincs ott kapitány ur egy se! — Valaminek mégis lennie kell, — jegyezte meg a kapitány. — Ez a betyár nem volt itt hiába! Ugyan nézzük meg él-e még? Megnézték, de bizony élet már nem volt benne. A szerencsétlen több sebből vérzett és kiadta lelkét, mielőtt valamit mondhatott volna. Most mindannyian bementek a kunyhóba. A pandúr állítása igaznak bizonyult, egy betyár se volt ott! Majd bementek a hátulsó barlangba is. Ahogy beléptek, halk nyöszörgés hallatszott. — Hallja, — szólt a kapitány ujját felemelve. — Itt nyöszörög valaki! * | {| (Folytatjuk) Személyi hirek w FONG ÉS LONG Miután Hawaii az unió 50- ik, de nem utolsó állama lett, a sziget sokszínű népe meg­választotta országos képvise­lőit, köztük két szenátort: Hi­ram L. Fong, republikánus, Oren E. Long, demokrata. Egyik hat évig fog a szená­tusban élni, másik két évig, mert ez a szenátus választási rendje. De melyik kapja a 6 évet és melyik a 2 évet? Amint ilyen esetekben szoká­sos, feldobtak egy ezüstdol­­iárt, fej vagy Írás — Fong nyert. Fong az első kínai származású amerikai szená­tor. BEECHAM Sir Thomas Beecham, a vi­lághírű 80 éves angol kar­mester, felvette hanglemezre Handel hires zenemüvét, a “Nagy Szöktetést’’ — aztán megrendezett egy privát nagy szöktetést, megszökött 27 éves titkárnőjével. Pár nap­pal később az angliai lapok­ban megjelent a szenzációs hir, hogy Zürichben házassá­got kötöttek. Öreg zenész nem vén ember. WINDSOR A v/indsori hercegnő, az an­gol ex-király 63 éves felesége, Biarritz franciaországi für­dőhelyen flamenco tánc lecké­ket vesz, naponta két órán át, egy spanyol cigány táncostól. A Windsor pár életelve: Sose vénülünk meg. MEANY Eisenhower elnök kinevez­te az Egyesült Nemzetek szer­vezetébe küldendő öttagú bi­zottságot. Ennek egyik tagja George Meany, az AFL-CIO elnöke. Meany éppen egy nap­pal azelőtt kritizálta Eisen­hower elnököt Kruscsev meg­hívása miatt. WILLIAMS Walter Williams két héten át vívódott tüdőgyulladással ás győzött. Leánya jelenti, hogy a papa állapota napról napra javul, már jó étvággyal háromszor napjában étkezik. Walter Williams a polgárhá­ború utolsó mohikánja, 116 éves. Ä hét legjobb vicce A hölgy — finoman szólva — már túl van a középkor kezdetén. Korára azonban rendkívül kényes, minden erővel küzd az ellen, hogy él­tes nőnek nézzék. A minap -fölháborodva panaszkodott, egy fiatal asszonyra: — A szemtelen! Azt mond­ta nekem, hogy néni! Lenáni­­zett! Micsoda tapintatlanság! Hogy mer szemtelenkedni ve­lem, aki az anyja lehetnék! lepipálják AMI BIKÁT! MOSZKVA — Az orosz kormány megengedte egyes értékesebb holmik eladását részletfizetésre. 20-25 száza­lék lefizetéssel törlesztésre lehet vásárolni rádiót, fény­képezőgépet, motorbiciklit, vadászfegyvert, órát és — ami a legfontosabb — ruháza­ti cikkeket. Hurrá, már kez­dik lepipálni Amerikát, fé­lénk kezdéssel utánozva az it­teni általános kereskedelmi szokást. SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE

Next

/
Thumbnails
Contents