A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1959-11-20 / 47. szám
\ IiS PÁSZTOR 7. 01,1)AL — Hagyjon csak magamra. — mondotta. — Majd ki? fog engem szabadítani az én férjem! Én bízom benne! —A bizalom szép dolog, sőt kötelessége is férjében bizni, de ki tudja, lesz-e neki ily jó alkalma, mint nekem? Gondolja meg és ne késsék. Ilonka csak nem tudta magát elhatározni. Erre a fiatalember kezén fogta öt s a kamarán át a hátú lsó ajtón kivezette. Kívül siri csend uralkodott. A rablók most még semmit se gyanítanak, — súgta Pacsirta Jancsi halkan. — Most tehát siessünk. Ha egyszer leérünk az országúira, akkor aztán szabadok leszünk. Akkor már semmitől sem kell félni. Előre! Ilonka úgy reszketett, mint a nyárfalevél. A fiatal ember magával vitte. De már a tizedik lépésnél ereje elhagyta őt s összerogyott. Pacsirta Jancsi átnyalábolta őt fiatal vére felpezsdült és meg nem állhatta, hogy a (bájos alakot dobogó keblére ne szorítsa és egy forró csókot ne leheljen ajkára. — Magam számára szabaditlak ki a fogságból, — gondolta magában. — Olyan nincs, hogy férjednek visszaadjalak! De most a megölt rablóra gondolt. — A fickót ott nem hagyhatom a küszöbön, mert rögtön rátalálnak! Félrehuzzom őt egy szegletbe, igy legalább jó időbe telik, mig megtalálják, azalatt mi jó messzire mehetünk. Ilonkát magára hagyva, visszasietett a présház pitvarába, a legfélreesőbb zugba hurcolta. Aztán viszszasietett Ilonkához, ki még mindig el volt áléivá. — Borzasztó! — gondolta magában kétségbeesetten. — Éppen most ájult el, midőn erejére legnagyobb szüksége van. Teljes lehetetlenség őt messzire vinhi. Ha pedig gyorsan el nem menekülünk, akkor könnyen megtörténhetik, hogy ismét a. rablók kezébe esünk. Féltérdre ereszkedve, megrázta Ilonkát. — Nagysád, nagysád! — költötte őt halkan. — Térjen magához és meneküljünk, mert mindjárt itt lesznek a haramiák. Ilonka végre felnyitotta szemét. Pacsirta Jancsi megmagyarázta neki a helyzetet s felszólította, hogy meneküljön vele. — De gyorsan, gyorsan! — tette hozzá izgatottan. — Kimaradásunk fel fog tűnni a táborban, a vezér kétségkívül utánunk küld valakit. Ekkor fel lesz fedezve minden s ha addig el nem menekülünk, a legborzasztóbb sorsnak esünk áldozatul. Ilonka összeszedte minden erejét és követte megmentőjét a szabadságba, vagy talán egy újabb fogságba. A táborban ezalatt hasztalan várták Egér Pista és Pacsirta Jancsi visszatértét. — Nem értem, mit csinálnak ott oly sokáig! — szólt Harambasa. — Lehet, hogy incselkednek a szép asszonnyal. Erre felszökött Harambasa. — Azonnal utána kell nézni, mi van a dologban! — kiáltotta. — Hárman menjenek fel azonnal a présházba. Fegyverkezzetek fel jól s ügyeljetek a pandúrokra ! Hárman tehát útnak indultak fel présházhoz, mely a dombtetőn állott. Valamikor bőven termett itt aranysárga gerezd, amely illatos rizlinget adott, most azonban évek óta némán és kihaltan áll az egykor hangos szőlőhegy!‘ A szőlőt megette a filloxera, gazdája tönkre ment, a présház szinte kongott az ürességtől, élő ember nem tartotta érdemesnek, hogy ebben a fillokszérás világban felfáradjon hozzá. A rablóknak tehát elkalmas búvóhelyül szolgált rz elhagyott pince és az üres présház. A kiküldött rablók jobbra-balra figyelve közelítettek a szép asszony rejtekéhez. Az ajtót nyitva találták, ez tehát arra mutat, hogy a két első, aki ételt hozott, tényleg bejött ide. De mi történhetett velük, hogy vissza nem tértek? Egyikük meggyujtotta a viasztekercset s annak világa mellett egyenesen beléptek a szobába . .•. Ez üres volt. Sem társaik nem voltak itt, de a fiatalasszony is eltűnt. , A haramiák elhülve néztek egymásra. — Mi történhetett itt? — kérdezte az első. — Csakugyan pandúrok jártak volna itt s szabadították ki a foglyot? — Nem lehet! — szóit a második. — Ez nem történhetett volna zaj nélkül. — Ez igaz! — jegyezte meg a harmadik. — Pandúrok nem lehettek. Én egyáltalán nem hiszem, hogy pandúrok jártak volna itt. — Akkor hát a két fickó elárult volna bennünket? Nem, nem! Egér Pista nem ilyen ember. — Hátha megvesztegette őt Pacsirta Jancsi? Most már bizonyos, hogy ez a fickó egyehesen ebből a célból jött ide. Sőt én azt mondom, hogy ő nem más, mint Lorántffy Elemér. Izgatottan keresték a fiatal nőt a két rablóval egyetemben, de nem találtak semmit. Egyszerre felkiáltott egyikük: — Itt vérfoltok vannak! A másik kettő oda futott. — Csakugyan vér! — mondotta. — Itt tehát dulakodás folyt! — Én már mindent sejtek. — szólt az első. — Pacsirta Jancsi csakugyan Lorántffy lehetett. döntő pillanatban megölte Egér Pistát és elvitte nejét. — Az nem lehet! — vetette ellen a második. — Egér Pista nem mai veréb ! Nem lehet azon oly könyíyen kifogni. És ha megölték volna, holttestének itt kellene lennie! — Keressük, tán ráakadunk! Keressük, tán ráakadunk! Keresték és a sarokban rá is akadtak. Meg volt gyilkolva! — No ezt csakugyan nem értem! — kiáltott fel az első rabló. — Egér Pistát, a tapasztalt haramiát ez a tacskó legyűrte volna? — Bizonyosan orvul támadott rá, mert csakis igy érthető az egész. Te Gabi, fuss azonnal le a táborba és jelentsd a vezérnek a történteket. A megszólított lefutott a táborba s tudtul adta Haram basának a vérlázitó esetet. A haramiák mind felugráltak. A következő percben mán útban voltak a présház felé. Harambasa izgatottan elől ment. Úgy találtak mindent, amint jelentve volt. Egér Pista meggyilkolva feküdt a sarokban, a szép fogolynak pedig hült helye volt! Harambasa némán bámult maga elé. — Ez egyszer csúnyán lefőztek! — kiáltott némi szünet után. — A fickó túljárt az eszünkön s elszöktette Lorántffynét. — Utánuk! — kiáltott egy haramia! — Olyan nincs! — mondotta erre a vezér- — Csak nem rohanunk a pandúrok karjaiba. Ez a fiatalember aligha jött segítség nélkül. De nyíltan azért nem támadtak meg bennünket, mert attól féltek, hogy csupa bosszúból kárt teszünk az asszonyban, ahogy tettünk is volna, ha megtámadnak. Inkább tehát cselhez folyamodtak, de most bizonyos, hogy rajtunk fognak ütni. Nekünk tehát legelső dolgunk lesz felszedni a sátorfánkat és elmenekülni innét. — Halál Pacsirta Jancsira! — ordították a rablók. — Igen, halál reá! — viszonzá a főnök. — Dé előbb biztonságba helyezzük magunkat. LVIII. FEJEZET Balszerencse Nagy lelki szorongások között és iszonyú fáradalmak után értek le uttalan utakon, vízmosásokon, kőtörmeléken át az emberjárta országúira. — Csak egy percnyi pihenést engedjen! — könyörgött kísérőjének. — Nem lehet nagyságos asszonyom 1 Hátha űzőbe vettek bennünket a rablók? Ilyenkor néptelen az országút s ők irgalmatlanul felkoncolhatnak bennünket. — De mi lesz igy belőlem? — jajgatott Ilonka. — Talán elérhetünk egy házat, ott aztán kipihenheti magát nagyságos asszonyom" De most még csak szedje össze minden erejét. — Oh, nem bírok! — Kisértse meg nagyságos asszonyom! Gondolja meg, hátra jön az ellenség? Figyelni kezdett: — Hah! — mondotta ujját felemelve és hallgatódzva. —Mintha lódobogás hallatszanék a távolból .. . talán már jönnek! Ez hatott, Ilonka végső erejét is összeszedte és követte megmentőjét, kit nem ismert ugyan, de aki e pillanatban úgy tűnt fel előtte, mint a bibliai angyal, aki éjnek idején felverte Szent Józsefet álmából és Herodes elől Egyiptomba vezette őt a gyermek Jézussal egyetemben. Végre csakugyan elértek egy tanyai házat, mely sötétségbe volt burkolva; lakói mélyen aludtak. Ilonka most kimerültén rogyott össze. Pacsirta Jancsi mély részvéttel nézett rá s azon tűnődött, vájjon felverje-e álmából a ház lakóit? Ki tudja, hogyan fogadják őt és adnak-e éjjeli szállást? Úgy gondolkodott magában, ha esetleg erre jönnének az üldözők, akkor is elég idő lesz a házbelieket felkölteni és szállást kérni. Enyhe éj volt. A csillagok nyájasan ragyogtak az égen. Balzsamos levegője a rétnek, szinte élesztőleg hatott az idegekre. Ilonka mindannak dacára nem tudott magához térni. Az egészben legalább az az egy jó volt, hogy nem kellett attól félni, hogy meghütheti magát, mert a fü nem volt harmatos. Sokáig bolyonghattak, mert már pirkadni kezdett a hajnal. Pacsirta Jancsi tájékozni igyekezett magát s rarra a meggyőződésre jutott, hogy a hegynek ellenkező oldalán mentek le, eszerint a rablók alighanem a túlsó oldalon keresik őket, ha ugyan keresik. De azt is valószínűnek tartotta a fiatalember, hogy hamarosan felszedik a sátorfájukat és odébb mennek, miután már most arra is el kell készülve lenniük, hogy hátha a menekülők csendőröket küldenek a nyakukra. Végre megvirradt. A házikó lakói mozgolódni kezdtek. Előjött a gazda s meglátta az idegeneket. Meglepetése bizony nem csekély volt, midőn megpillantotta a jobb osztályhoz tartozó utasokat, akik gyalogszerrel járnak. Pacsirta Jancsi most elébe járult: — Jó reggelt gazda! — mondotta. — Nem adna nekünk szállást néhány órára? A gazda nem tudott magához térni bámulatából. — Ön csodálkozik? — folytatta Pacsirta Jancsi. — De szánjon meg bennünket, mert menekülők vagyunk. — Talán lázongnak megint az oláhok? — kérdezte a magyar gazda. — Nem oláhok, hanem haramiák elől menekültünk, ezt a fiatal nőt hatalmukba is kerítették s nagy üggyel-bajjal bírtam ismét kiszabadítani. Adjon addig szállást, mig én a legközelebbi faluba megyek fellármázni a lakosságot. Vendégszeretetét nem kívánom ingyen. Erre a gazda igy szólt: — Én magyar ember vagyok. A vendégszeretet tőlem nem kell pénzért jár ki. Jöjjenek be a házba! Szegény fiatal asszony! Úgy látom, el van áléivá. — A kiállott félelem egészen megtörte szegényt! — felelt a fiatalember. Ketten aztán bevitték Ilonkát s a vendégágyra fektették. Az asszony is előjött és részvéttel tekintett a fiatal szép nőre. Ennek is elmondta Pacsirta Jancsi azt, amit az imént férjének elmondott. — Ugyebár, — tette hozzá a végén, — megengedi, hogy itt hagyhassam őt, mig én a faluba megyek. — Hogyne! — bólintott fejével jóságosán az aszszony. — Messzire van-e a község? — Oh nem, félóra alatt gyalog is el lehet érni! Pacsirta Jancsi most ismét Ilonkához fordult. — Nem szeretnék elmenni addig, mig a fiatal nő magához nem tér! — mondotta. A háziasszony mindjárt ecetért futott és a szép szőke nő orra alá tartotta és a halántékát is bedörzsölte vele. — Bizonyára felesége, nemde? — kérdezte eközben Pacsirta Jancsitól. — Nem! — rázta fejét Jancsi. — A rablók tartották őt fogva s én kiszabadítottam. — Vájjon ki lehet? — Még én nem tudom! Éppen azért akarok előbb beszélni vele. Pacsirta Jancsinak alighanem valami célja lehetett, mert nem akarta Ilonka kilétét közölni a házbeliekkel. Ilonka most felnyitotta szemeit s idegenül nézett körül. — Hol vagyok? — kérdezte bágyadtan. Pacsirta Jancsi előadta neki a helyzetet. Ilonka hirtelen fel akart emelkedni, de bágyadtan visszaesett. — Legyen nyugodt, — biztatta öt Jancsi. — Itt jó helyen van. A háziasszony is közelébb lépett hozzá. — Ne féljen, tekintetes asszony, itt jó helyen van! Ilonka megnyugodott. Pacsirta Jancsi most ily szavakkal fordult a háziasszonyhoz: — Legyen szives reggeliről gondoskodni, mert tegnap dél óta nem ettünk. Nem kívánom ingyen! Az asszony futott teljesíteni ezt a kívánságot. Pacsirta pedig igy szólt Ilonkához: — Nagyságos asszonyom, mindenekelőtt mondja el nekem, hogyan került kegyed a rablók kezébe. Ezt tudnom kell, mielőtt bemegyek jelentést tenni a hatóságnak. Ilonka egy percig gondolkozott. Aztán igy szólt: — Önnek nagy hálával tartozom! ön kiszabadított engem saját életének veszélyeztetésével a rablók kezéből, nem akarok tehát bizalmatlan lenni ön iránt. Elmondok mindent, ahogy történt. Erre elbeszélte megmentőjének az egész történetet. Pacsirta ámulva hallgatta. A végén felkiáltott : l — Tehát tulajdon anyósa és sógornője tettek jilyet! Mily égbe kiáltó gonoszság! De biztosítom ke gyedet, ez nem marad megtorlatlan. — És most ön is mondja meg a nevét! — Az én nevem Imre — mondjuk Wesselényi Imre! — Mikép került ön a rablók közé? ; (Folytatjuk) Személyi hírek NEHRU Jawaharlal Nehru, India miniszterelnöke, 70-ik születésnapján magányosságba vonult. “Nehogy valaki emlékeztessen arra, hogy 70 éves lettem,’’ mondta. “Úgyis tudom.’’ MITCHELL James P. Mitchell munkaügyi miniszter nyáron fogadott, hogy ha októberre a munkanélküliek száma nem száll három millió alá, ő meg fogja enni a kalapját. Most elkészült az októberi statisztika: három és egynegyed millió munkanélküli! Mitchell, mit tehetett egyebet, megette a kalapját . . . amelyet egy cukrász formált. Az acélipari sztrájk volt az oka annak, hogy Michelinek meg kellett ennie az édes kalapot. O’NEILL William C. O’Neill, Ohio volt republikánus kormányzója, meghívást kapott a Bethany, W. Va.-i College elnökétől: politikai leckét fog adni a diákoknak, 20 évi közhivatali tapasztalatai alapján. DUPE A Tazumbia Dupea indián asszony vakbelét kivágták. A páciens 110 éves, az operáció után kedélyesen tréfálkozott az ápolónőkkel. HEARNE David Patrick Hearne, a washingtoni ir nagykövet 21 éves fia, halálra gázolt egy asszonyt. Minthogy diplomáciai területenkívüliséget élvez, nem lehet sem megbüntetni, sem deportálni. TOUHY Roger Touhy, a 30-as évek chicagói bandita rémuralom egyik hírhedt alakja, 25 év után kegyelmet kapott és kiszabadult az Illinois állami börtönből. Emberrablásért ítélték el életfogytrdanra és ő még ma is tagadja ezt a bűnét. A hét legjobb vicce — Nagyon gyanús nekem ez a Kovács . . . — Miért? —Jóval az életnívója fölött él . . . — Hogyhogy? — Sokkal többet költ, mint amennyit lop . . . CASTRO TERVEI Egy cubai forradalmár, aki sok más baj társával együtt hátat fordított Castronak, jelenti, hogy a fiatal diktátornak merész és veszélyes tervei vannak: lázadást akar szítani Guatemalában, hogy újra uralomra segítse Jaobo Arbenz elkergetett kommunista-» barát elnököt. Arbenz jeleneg számkivetésben él Uruguay fővárosában, Montevi- Jeoban. SZABAD L3 NEM SZABAD Angliában minden szabad, ami nem tilos. Németországban tilos minien dolog, ami nincs megengedve. Franciaországban minden szabad, még ha hivatalosan tilos is. Oroszországban minden tij los, még ha a törvény meg is I engedi. Irta: TÖLCYESY MIHÁLY SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE
