A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1959-10-09 / 41. szám
SZERENCSÉJE — Ha szíjat hasítanak is a hátamból, még akkor se mondhatnám meg. — Miért nem? — Egyszerűen azért, mert magam se tudom! Hol húzzák meg magukat a rablók, azt senki se tudhatja. A szotyka igazán igen rossz szolgálatot tett az urnák. Várni kellett volna egy darabig, majd aztán én kipuhatoltam volna az uj rablótanyát. Most azonban késő! Most hogy önök másodszor is ide jöttek, soha egy rabló többé be nem teszi lábát az én csárdámba. — Ne fecsegj oly sokat, — támadt rá a pandúr. — Tudnod kell, hova mentek a rablók. — Semmit se tudok, mert ők még maguk sem tudták! — Legalább azt mondd meg, merre mentek? — Erre ni, — mutatott keletfelé Bugyii. — Utánuk! — mondotta most Elemér. — Tán még utói érhetjük. Elvégre ki nem mehetnek a világból. — De mi lesz Bugyiival? — kérdezte a káplár. — Legjobb lesz őt magunkkal vinni kezes gyanánt! — válaszolt Elemér. — Ha látni fogjuk, hogy bennünket tévútra akart vezetni, akkor legalább elbánhatunk vele. — Nem jó lesz! — csóválta fejét a káplár. — A csapiáros igy csak kölönc lesz a nyakunkon. — De itt se hagyhatjuk, mert megszökik. — vetette ellen Lorántffy. — Megkötözzük a fickót! — Ezzel sem érünk semmit, — szólt közbe egy másik pandúr. — Valaki legfeljebb kiszabadítja őt! Legjobb lesz, ha egy vagy két ember visszamarad őrizetére. A gondolat nem volt rossz s ebben aztán meg is állapodtak. Két ember tehát visszamaradt, a többiek pedig útnak indultak a rablók keresésére. Horváth Vilmost magukkal vitték és váltig faggatták, hogy sorolja fel a rablók tanyáit. — Én csak kettőt tudok. — válaszolt Horváth. — Az egyik a koppándi erdőben van, nem messze a három tölgyfától, a másik Malomszögnél van az ottani erdőben. Hihető azonban, hogy a rablók most ezek egyikét se keresték fel. — Ne hazudj, Vilmos! — szólt a káplár. — Sza-> vaikból kivehetted, hol vannak a többi tanyák. — Nem hallottam semmit! Velem szemben ők is óvatosak voltak. — Voltakép mikép kerültél közibük? Ezt még nem mondtad el. A varga gondolkozott egy percig. Végre megszólalt: — Megmondom hát az igazat! Ebből majd látni fogják, hogy őszinte vagyok, az őszinteség pedig a javulás első jele. Én igazán meg akarok javulni, mert gyomromból utálom ezt az életet — vissza szeretnék térni *a tőke mellé és újra becsületes munkás ember lenni. — Kár volt egyáltalán el jönni a kaptafád mellől! Miért tetted ezt? — Menekülnöm kellett — hiszen tudják, hogy ! kést mártottam mátkámba. — Nem ártott neki! A kacikájkája felfogta a 'kést! — Azt én akkor nem tudtam! Kétségbeesetten világgá mentem. A Bugyli-csárdában az utolsó garasomat is beittam, aztán bementem az erdőbe és ; a legelső fára felakasztottam magam. — Hohó! — Ez nagy dolog volt, varga! — kiáltott fel a káplár nevetve. — De levágtak ugye? — Le! Éppen javában lógtam, mikor egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy valaki elvágta : a kötelet. — Ki volt az a szerencsétlen? — Bizony szerencsétlenné lett! Kezdetben magam sem tudtam, ki ő? Magával vitt, mert azt mondta, szüksége van ilyen emberre, mint én. — No képzelem, mennyire megbánhatta tettét. — Hogy megbánta-e, nem tudom, mert nemsokára rá meghalt, azaz hogy agyonlőtték. — Kik? — Ti pandúrok! .- A többiek meglepetve néztek rá. — Hogy lehet az? — kérdezte Elemér. — Ki volt az az ember? — Angyal Bandi volt, akit a három tölgyfánál agyonlőttek, midőn odament embereivel a váltságdíjért. — Ah! — kiáltott fel Elemér. — Akkor hát ő volt az, akinek a csontvázát ott találtuk a bokorban! — Az volt. — bólintott fejével a varga. — Én fogtam be a szemeit. Bandája akkor szét lett verve. Többen azonban mégis elmenekültek! A vezér ujjáról lohuzam a gyűrűt s én akartam utódja lenni. — Haha, — kacagott fel a káplár. — Nem is hit-A Tó PÁSZTOR tem volna, hogy ily becsvágyó vagy! De mit szóltak ehhez a többiek? — Kinevettek! — Meghiszem azt! — nevetett a káplár és a többiek is nevettek, kivéve Elemért, aki egyáltalán nem volt nevető kedvében. Horváth továbbá elbeszélte, hogy leginkább Angyal Bandi kincseire fjt a foga, ez okbá akart első lenni közöttük. — Hát kincsei is vannak? — kérdezték a pandúrok mind egyszerre. — Csak voltak! A hátramaradottak megosztozkodtak, engem pedig kínoztak és koplalhattak. Hej, cudar egy időszak volt az! i — És még sem akarta őket elárulni 1 — jegyezte meg Elemér. — Mi indította magát erre? — Féltem, hogy valamelyikük rám vall, — válaszolt a varga. — Most azonban önként bevallottam mindent és higyjék el, nem kimélnéijh őket, csak tudnám merre tanyáznak. Elemérnek nem volt oka kételkedű a varga őszinteségében és elszomorodott. Ha seiki sem ismeri a rablók búvóhelyét, akkor ugyan hiábavaló lesz minden fáradozásuk. . 1 Ahány pásztort, csőszt, vagy mezei munkást előkaptak, mindtől kérdezték, nem láttak-s zsiványokat, akik egy úri nőt hurcoltak magukkal? Minden oldalról tagadó választ kaptak. A betyárokat senki se látta. Ebből azt következtették, hogy a rablók mindjárt az erdőbe mentek s abban folytatják bujdosásukat, valamely rejtett tanya felé. Ők is tehát betértek az erdőbe. Ámde csakhamar arra a meggyőződésre jutottak, hogy nemcsak rablókat nem találtak, hanem igen könnyen megeshetik, hogy még el is tévednek a rengetegben. Elhatározták tehát, hogy mindenekelőtt a malomszegi búvóhelyet keresik fel, ott talán találnak valami nyomra, ami őket útbaigazíthatná. Horváth ismerte a malomszögi búvóhelyet és vezette őket. Szerencsésen oda is találtak. Ámde a fészek üres volt, minden arra mutatott, hogy a búvóhely már hosszabb idő óta el van hagyatva. Már most mi tévők legyenek? A pandúrok oda nyilatkoztak, hogy legjobb lesz visszatérni. Határozott nyom nélkül nem lehet folytatni az üldözést. Hiszen azt se lehet tudni, mely irányban kell előnyomulni! — De csak menjünk előre! — monda Elemér. — Nem kívánom ingyen. Mindnyájatokat megjutalmazlak, ha célt érünk. — Ez igen szép, — felelt a káplár. — Én értem is, hogy a nagyságos ur nem szívesen mond le neje elrablóinak üldöztetéséről. Mi azonban, mint nem érdekeltek, sokkal higgadtabban fogjuk fel a helyzetet. Mi belátjuk, hogy minden fáradságunk kárba veszne. Nincs kiindulási pont. Enélkül pedig ne kapjunk semmibe. Mert ha mi északnak megyünk, lehet hogy ők délnek mentek, vagy megfordítva. — A koresmáros úgy mondta, hogy keletnek mentek! gyal Bandi kincseire fájt a foga, ez okból akart első hogy később irányt Változtattak és másfelé fordultak. — De valamit mégis csak meg kell kísérelni! — jegyezte meg Elemér. — Azt én teljesen céltalannak tartom. — mondotta a káplár. — Hatravakra csak neki nem vághatunk ! — Magának semmi beleszólása sincs! — lobban fel Elemér. — A kapitány ur magát az összes pandúrokkal együtt rendelkezésemre bocsátotta, maga azt fogja tenni, amit én akarok. — Engedelmet kérek, Lorántffy ur, egy bizonyos határig meg is teszünk mindent, amit csak lehet — de azontúl semmire sem lehet kötelezni bennünket. Ha tudnánk, hol vannak a rablók, szívesen keresnénk őket, de hogy ebben a rengetegben céltalanul bolyongjunk s tönkre tegyük magunkat lovainkkal együtt, ezt senki sem kívánhatja tőlünk. És ha megtenném, én kapnék ki érette. I — Ön tehát megtagadja nekem az engedelmességet? j — Ezt nem mondtam és nem mondom] most se — de lehetetlenségre nem vállalkozom. , — Ezt meg fogom mondani a kapitány urnák! — kiáltott hangosan Elemér. — Én pedig igazolni fogom magam! — felelt a káplár. — Egyébiránt, mit töri magát úgy azokért a rablókért? Majd jelentkezni fognak, ha pénzt akarnak! Térjünk vissza a városba s meglátja, néhány nap múlva jelentkezni fognak a váltsag újért. Elemér erre nem szólt semmit. Mit is mondjon? Átlátta, hogy ezeknek a pandúroknak hiába beszélne. A keresésbe beleuntak s ezzel vége! Feltette magában, hogy a városba visszatérve panaszt emel ellenük a kapitánynál. * LV. FEJEZET ment, ahol György kétség és remény között várakozott. Az első orvosi vélemény téves volt. A kulcscsont nem volt eltörve, csak megsérülve s a sebesült már jobban is érezte magát. Elemér nagy csodálkozására itt találta Gizellát. — Kegyed még mindig itt van? — kérdezte nem éppen nagyon nyájasan. — Kiváncsi voltam az eredményre, — válaszolt Gizella. — De úgy látom, ön egyedül tért vissza. E szerint nem találta meg kedves nejét! — Nem! — mondotta Elemér kurtán. — Horváth Vilmos tehát rosszul vezette önöket? — Bocsásson meg kisasszony, de én most egyáltalán nem vagyok oly kedélyhangulatban, hogy kegyeddel hosszas magyarázatokba bocsátkozzam. Különben is este van már, kegyednek a hazamenetelre is gondolnia kell. — Oh, én ma már nem megyek haza! Elemér megütközve nézett rá. — Kegyed egyedül maradt itt? — Oh dehogy, a néni is itt van. de ő már alszik. Én azonban még látni akartam a nagyságos urat. — Nagyon szép kegyedtől, de én ma igen cl vagyok fáradva, s magamra óhajtok maradni. Most meg Gizella nézett-rá meglepetve. — Ön tehát elutasít engem? — kérdezte duzzogva. — Hogy érti ezt, kisasszony? Én ebben semmi elutasítást nem látok! Nem akarom annak a szemrehányásnak kitenni magam, hogy kegyedet visszatartottam! Hiszen kegyed is nagyon jól tudja, hogy tisztességes nők ilyenkor már nem szoktak egy idegen férfi lakásán tartózkodni. Gizella ajkába harapott és mérgesen távozott. — Még ez is hozzá! — mormogta magában Elemér bosszúsan. — Ugylátszik, ez a leány fejtbe vete, hogy engemet meghódít. Pedig hiábavaló minden igyekezete. Az én szivem az én felejthetetlen Ilonkámé ! Aztán felkereste Györgyöt, ki sóvár vággyal várta haza urát. Arcáról mindjárt leolvasta, hogy a második kirándulás is eredménytelen maradt. — Tehát ismét semmi eredmény sincs, nagyságos ur? — Nincs! — válaszolt Elemér tompán. — Senki se tudja, hova mentek a rablók. A pandúrok pedig megtagadták az engedelmességet és nem akartak tovább menni. — A bitangok, — fakadt ki György. — Be is panaszlom őket a kapitánynál — folytatta Elemér. — Ha gyorsan és erélyesen tovább folytattuk volna a nyomozást, nem hiszem, hogy kedvező eredményt nem érhettünk volna. Hanem hát ezzel a pandurnépséggel semmire sem lehetett menni. Másnap felkereste a kapitányt s előadta neki a panaszát. A hatalmas ur erre csak vállat vont. — Hogyan? — kérdezte Elemér megütközve, -r- ön ezt nem is rosszul ja? — Nem tehetek ellene semmit! — Tehát helyesli a pandúr-káplár eljárását? — Mondom, nem tehetek ellene semmit. Kérdőre vonván, azt a felvilágosítást adta, hogy oktalanságlett volna a rengetegben minden tényleges nyom, vagy kiindulási pont nélkül előre menni. — És a kapitány ur osztozik ebben a felfogásban? — Valóban, alig tehetek egyebet. — De ön rendelkezésemre bocsátotta őket oly célból, hogy keressék nőmet? — Ez igaz! De lehetetlenséget nem követelhetek még én sem. Én ugyan pro forma megszidtam a káplárt, de magamban kénytelen vagyok neki igazat adni! Elemér ingerülten válaszolt: — No ez szép. Itt úgy látszik, gyönyörűséges állapotok vannak! A rendőrkapitány kérdő pillantást vetett rá: — Hogy érti ezt Lorántffy ur? — Semmi esetre sincs rendjén, kapitány ur, hogy ön embereket ad mellém, akik aztán a feladat közepette cserben hagynak engem és visszatérnek. Mondhatom, erre nem voltam elkészülve. — De én igen, — válaszolt a kapitány szárazon. — Én meg voltam győződve, hogy ön semmire sem fog menni. . 1 — Úgy látszik tehát, hogy öntől nem nyerek elégtételt s ennélfogva kénytelen leszek másutt elégtételt szerezni magamnak. Erre dühbe jött Bajtay: — Lorántffy ur, — mondotta — önnek valóban nem lehet panasza ellenem! Fontolja csak meg, hogy a múlt éjjel mindannyian még az életünket is kockára *:ettük. De ahogy most állanak a dolgok, nem tehetünk semmit. Én értem, hogy ön ebbe sehogy sem akar belenyugodni, de mások már higgadtabban ítélik meg a helyzetet. (Folytatjuk) 7. OLDAL Személyi hírek VOGELER Robert A. Vogeler, az amerikai Telegraph and Telephone Co. volt budapesti képviselője, akit Rákosiék 17 hónapon át börtönben tartottak koholt |kémkedési vád alatt, sokáig nem hallatott mágiáról. Most megszólalt: “Kruscsevnek túlsók alkalmat adunk propagandázására.” KERENSKY Alexander Kerensky, az orosz forradalmi kormány miniszterelnöke, akinek megbuktatásával kerültek hatalomra a bolsevikok, most 78 éves, özvegyember, a californiai Stanford egyetem campusán berendezőit kis lakásban lakik. Az ottani Hoover Institute megbízásából háromkötetes történelmi könyvön dolgozik. Mi a vélemáijpe Kruscsev amerikai karneváljáról? Azt mondja: “Minden másképp lenne, ha K nem Kruscsevet, hanem Kerenskyt jelentene.” JOHNSON Lyndon Johnson texasi demokrata szenátor, a szenátus többségi vezére, még mindig azt mondja, hogy nincsenek elnöki ambíciói. Mégis, egy idő óta maga köré gyűjti kampány-vezetőit, akik az évek során elszéledtek . . . NELSON Donald M. Nelson, aki a háború éveiben a haditermelés fő irányitója volt, agyvérzés következtében hirtelen meghalt 70 éves korában. NINA Nina Kruscsev, a véreskezü diktátor jámbor felesége, gyufaskatulyákat gyűjt. Rengeteg amerikai gyüfaskatuyát vitt haza öt unokájának. Felajánlottak neki apró amerikai hotelszappan gyűjteményt is, de nem fogadta el. ADZHUBEI Azokat a sokszor erőteljes, sokszor pimasz beszédeket, amiket Kruscsev itt elmondott, illetőleg felolvasott, a veje irta: Alexei Adzhubel, a moszkvai Izvesztija szerkesztője. RICHARDSON Sid Richardson texasi olajmilliomos, állítólag Amerika leggazdagabb embere, a Mexicoi-öbölben levő szigeten levő palotájában szivszélhüdás következtében hirtelen meghalt 68 éves korában. Agglegény volt és életelve az, hogy a gazdaság nem ér semmit. MUNFORD Walter F. Munford a U. S. Steel Corporation 59 éve3 elnöke, meghalt. A halál kettős oka: agyvérzés és hasszurás, utóbbi véletlen folytán a konyhában. Munford május 5-én lett elnöke a U. S. Steelnek, a világ legnagyobb acélipari vállalatának — másnap kezdődtek meg az unióval az alkudozások és azóta szinte nerc szünet nélkül izgalmas ionferenciákon vett részt. A KÉM BERLIN — Dr. Klaus Fuchsot, a német atomfizikust, aki angliai börtönbüntetésének kitöltése után hazatért a berlini keletnémet szovjetzónába, központi atomfizikai intézet helyettes igazgatójává nevezték ki. Orosz katonákat öltek tizennégy év előtt ZALAEGERSZEG — A Zalai Hírlap jelenti, hogy gyilkosság címén bíróság elé állítottak kilenc parasztot, akik 1945-ben agyonvertek két orosz katonát, mert ezek behatoltak borpincékbe és részegre itták magukat. SZÉP ILONKA Irta: TOEGYESY MIHÁLY A haragos rendőrkapitány Este volt, mire visszatértek. A pandúrod a rendűn laktanyára mentek. Elemér pedig a sz diódába
