A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1959-10-02 / 40. szám
SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE György nagyot nyögve, összerogyott. Elemér egész oda volt. A komornyikot gyorsan felnyalábolták s félre vitték. Ezalatt a pandúrok vállal neki feküdtek az ajtónak s benyomták. Ugyanakkor három vagy négy rabló nyomult ki rajta. Revolver volt a kezükben, mellyel valóságos gyorstüzelést vittek véghez. Mindenki ijedten hátrált. Valóban csoda volt, hogy a golyók senkit sem találtak. E pillanatban kétségbeesett női sikoltás hallatszott: — Segítség, segítség! Egy fehérbe öltözött női alakot két rabló magával hurcolt . . . — Ilonka! — kiáltott Elemér s egész magánkívül rohnt utána. — Elemér! — hangzott vissza Ilonka kétségbeesett válasza. Elemér a sötétségben megbotlott és elesett. Mire feltápászkodott, a rablók becses zsákmányukkal eltűntek a sötétségben. — Utánuk, utánuk! — ordított a kapitány. — Lóra emberek! Elemér is felkapott lovára s utánuk vágtatott. Ekkor a rablók felől lövés dördült fel. A golyó éppen Elemér lovát találta, mely rögtön fel is bukott. Lorántffy éppen csakhogy kivonhatta lábát a kengyelből s leugrott. De igy is kicsi híja volt, hogy a ló maga alá nem temette őt. Gyalog akart tehát a zsiványok után rohanni; ekkor oldalt valami három vagy négy sötét alak tűnt elő, Elemért feltartóztatni akarván. Az utóbbi előkapta revolverét és rájuk lőtt. Ugyanakkor a kapitány is ott termett két pandúrral. A zsiványok gyorsan szétrebbentek, céljukat azonban mégis elérték: a többiek a fehér nővel elmenekültek. Elemér úgy hadonászott kezeivel, mint az őrült. — Lovat, lovat ide hamar! — kiáltott. — Mindennek vége, mérgelődött a kapitány. — Csúffá tettek bennünket ezek a bitangok. Elemér lerántott egy pandúrt a lováról, ő maga kapott fel rá s elvágtatott. — Szent Isten, mit csinál ez a fiatal ur! — csapta össze kezeit a kapitány. — Kész veszedelembe rohan. Utána! Maga mellé vett egy pandúrt s ő is elvágtatott. A visszamaradottak összeszedelőzködtek. Mindegyiknek volt egy kis baja. Az egyik búbot kapott a fején, a másiknak béna lett a karja, a harmadik szúrást kapott a lábába. Legrosszabbul járt György, aki elég súlyos sebet kapott. Úgy látszott, hogy a golyó vállának a kulcscsontját törte ketté. — Hol van a nagyságos ur? — kérdezte elhaló hangon. — Nem lett semmi baja? — Még eddig nem lett, de most alighanem lesz, mert egyedül vágtatott a menekülő rablók után, — válaszoltak a pandúrok. Horváth Vilmos kaján tekintettel nézte mindezt, ürült magában, hogy a nagyságos asszony visszahóditása nem sikerült. Ezalatt a rendőrkapitány kísérőjével ide s tova r yargalt a sötétségben, egyre Elemér nevét kiáltozva. De nem kapott választ. Úgy látszik, a boldogtalan fiatalember heve által túlságosan engedve magát elragadtatni. Csak aztán kárát ne vallja. A kapitány végre is visszatért a csárdához. Dühében előakarta venni a csapiárost. De sem ez, sem Bugyii már nem volt itt. A csárdában egy lélek se volt, mindenki elmenekült belőle. — Hajnalig várunk! — szólt a kapitány. — És ha Lorántffy ur addig vissza nem tér, akkor visszamegyünk a városba. A rablókat nagyobb erővel kell űzőbe venni. Lorántffy még hajnalban sem tért vissza. A kapitány szeretett volna tovább nyomulni, de ez most teljes lehetetlenség volt. Ember, állat, egyaránt oda volt. Majdnem mindegyik pandúr vérzett valamely sebből, szintúgy a lovak is. — Ezekkel tehát semmit sem lehet kezdeni sikerrel. Vert hadként tértek tehát vissza a városba. György némileg magához tért. Első kérdése ismét csak az volt: — Hol a nagyságos ur? — Lorántffy ur miatt most már magam is aggódom, — szólt a kapitány. — Félek, hogy ő is a rablók kezébe esett, vagy ami még rosszabb, talán agyon is lőtték. György egész oda volt. Most már urát is elvesztette. A kapitány intézkedett, hogy egy pihent csapat induljon Lorántffy keresésére. Mielőtt azonban ezek elindultak volna, Elemér megérkezett. Egyrészt nagy volt az öröm, hogy viszszatért, másrészt nagyobb volt a sajnálkozás, hogy Á Tó PÁSZTOR 7. OLDAL nejét nem sikerült kiszabadítani a haramiák kezéből. Elemér legelőször is György állapota felől tudakozódott. A szegény embernek irtóztató fájdalmai voltak, mert a kulcscsontja ketté volt törve. Nagyon sajnálta hü emberét, de nem ért rá most kizárólag az ő bajával foglalkozni. Neki most egyéb dolga van. Fel is kereste a kapitányt, ki szomorúan ment elébe. — Ön is üres kézzel tért vissza, úgy, mint mi. — mondta. — Sajnos, már nem bírtam utolérni a gonoszokat. — válaszolt Elemér. —Kapitány ur, ön el se tudja képzelni, mit éreztem én ama pillanatban, midőn láttam, hogy szeretett hitvesemet viszik a rablók. Lerogyott a székre s eltakarta arcát. — És én nem bírtam őt kiszabadítani, — folytatta megtört hangon. — Azt hittem, meg kell örülnöm. A következő percben már fel is szökött. — Kapitány ur! Állítson össze uj csapatot. A rablókat utói kell érni, fel kell kutatni, bárhol vannak is. — Embereket szívesen adok, — válaszolt a kapitány. — De most már alig hiszem, hogy célt érjünk. A rablók kétségkivül elhúzódtak erről a vidékről, miután megszokott búvóhelyükre vissza nem térhetnek többé. — Mindegy, akárhová mentek is, — utánuk megyek, miután most már biztosan tudom, hogy nőmet magukkal hurcolták. Szegény, szegény Ilonkám, mily irtózatos gyötrelmeket és kínokat szenvedsz. És most mondja meg kapitány ur, mit gondol mégis, merre vehették útjukat a zsiványok? — Ki mondhatna e részben biztosat? Igen valószínű, hogy Erdélynek vették útjukat! — Oda is utánuk megyek, kapitány ur, kérem, szíveskedjék pandúrokat mellém adni. Itt nem maradhatok, mert azt hiszem, meg kell örülnöm! — Kedves öcsém, — válaszolt Bajtay. — Pandúrokat a legnagyobb készséggel bocsátók rendelkezésére, de azt hiszem, most már hiábavaló lesz minden fáradtság. — Ez most nem jöhet tekintetbe, kapitány ur. Én megyek, ha mindjárt életembe kerül is! — Jól van, — bólintott fejével Bajtay. — Most térjen vissza a fogadóba s legalább pihenjen egy órát. Addigra felkészülnek a pandúrok. — Pihenni? Oh, arra én most képtelen vagyok! Mindamellett visszatért a fogadóba s György után nézett, kinek állapota kissé javult. — György, — mondotta — én most elhagylak téged! Nem szívesen teszem, de ezt parancsolja a nőm iránti kötelesség! Mióta tudom, hogy él és rablók kezében van, azóta egy percig sincs nyugtom s keresni fogom őt . . . — De nem fogja megtalálni, nagyságos ur! Oh, az égre kérem, ne tegye ön is kockára életét. — Ne is tartóztass, György! Ha mindjárt a pokolba kellene is mennem, még attól sem riadnék vissza. Ekkor olyan látogatót jelentettek, akit nem valami szívesen látott. Ugyanis Darvainé beszélni akart vele. — Ugyan mit háborgat engem ez az asszony? — gondolta magában bosszúsan. — Mondja meg neki, szólt a szobapincérhez, — hogy jöjjön máskor. A szobapincér kiment. De már a következő percben ismét visszatért azzal, hogy Darvainé igen fontos hirt akar vele közölni. A nagyságos ur meg fogja bánni, ha őt meg nem hallgatja. — No hát Isten neki, bocsásd be, — parancsolta a pincérnek. Darvainé belépett, utána mindjárt Gizella is, kinek ittlétét nagy bölcsen nem jelentették, miután, úgy gondolták, hogy akkor a nagyságos ur talán nem is fogadja őket, nem akárván alkalmat adni a pletykaságra. Elemér össze is ráncolta homlokát és haragosan nézett rájuk. — Mivel szolgálhatok? Adják elő ügyüket gyorsan, mert sürgős utam van. — Éppen ebben az ügyben jövünk, mely jelenleg foglalkoztatja a nagyságos urat. — A többit mondd el te, — szólt Darvainé húgához. Gizella tehát igy szólt: — Nagyságos ur, én azt hiszem, hogy láttam a kedves nejét. — Hol, hol? — kérdezte Elemér élénken. — Ma hajnalban hetivásárra mentünk s akkor láttam, hogy férfiak jöttek a Bugyli-csárdából, kik egy feltűnően szép szőke nőt vittek magukkal. — Az nem lehet az én nőm, — rázta fejét Elemér. — Az én nőmet a rablók a malomszögi csárdából hurcolták magukkal. — Igen ám, csakhogy onnét a Bugyli-csárdába vitték őt. — Kitől hallotta ezt kegyed? — Magától a korcsmárostól, akit jól ismerek. — Bugyiitól? — Igen, igen, attól. — A gazember tehát mégis elárult engem. És most azt mondja meg nekem, de gyorsan, hová vitték a nőmet? — Csak annyit láttam, hogy az erdőnek tartottak. Horváth Vilmost is ott találtam, kiről önök tegnap megfeledkeztek. Az bizonyára tudni fogja, hol van a rablók búvóhelye. — Köszönöm! — szólt Elemér. — Azonnal megyek. Azt a Horváth Vilmost Bugyiival egyetemben még keresztül lövöm. — Ne bántsa a szegény ördögöket. Mit tehetnek, mikor félniök kell a rablóktól. Csak jó sok pandúrt vigyen magával a nagyságos ur. Elemér elrohant. A rendőrkapitány, akit felkeresett, kétkedve fogadta a hirt. — Darvai Gizellának nem állott érdekében hazudni, — jegyezte meg erre Elemér. — Egyébiránt nincs is semmi lehetetlenség abban, hogy a rablók a malomszögi csárdából a Bugyli-csárdába szöktek, miután tudták, hogy ott keressük őket legkevésbé. — Ez bizony igaz lehet, — bólintott fejével a kapitány, — Horváth Vilmosról meg is feledkeztünk, ki szintén a Bugyli-csárdába ment. Ez tudni fogja, vájjon csakugyan visszatértek-e oda a betyárok és hova mentek onnét. — Ejnye, igaza van. Arról a gazemberről csakugyan megfeledkeztünk. De majd kézrekeritem őkéimét. — Még most ne bántsa, kapitány ur. Előbb beszélni akarok vele. Ha nyomra vezet, akkor talán meg is lehetne neki bocsátani, ha azonban újra kétszínű szerepet akar játszani, akkor majd annak rendje és módja szerint elbánunk vele. — Helyes, — bólintott fejével a kapitány. — Mindjárt tizenkét pandúrt adok a javából. Sajnálom, hogy magam nem mehetek. Ma sürgős dolgom van itthon. De most csak siessen öcsém uram. Részemről a legjobb sikert kívánom. Egy félóra múlva Elemér tizenkét pandúr élén már útban volt a Bugyii csárda felé. A csapiáros sejtette, hogy még ma bajba jönnek. — Te csirizrágó, te, — szólt Vilmoshoz, — te hoztad a nyakamra ezt a sok bajt. — Ha valami történik, magadnak tulajdonítsd, — válaszolt Horváth. — Te rajtad is be fog teljesedni a közmondás, hogy addig jár a korsó a kútra, mig egyszer eltörik. — Előbb jutsz te az akasztófára, mint én, — /ágott vissza a csapiáros és kinézve az ablakon, látta, hogy Lorántffy vezetése alatt pandúrok jönnek. r Erre határtalan düh szállta meg őt. — Ennek is te vagy az oka! — kiáltott. — Bizonyára megmondtad annak a szotykának, hogy a rabók az éjjel ide visszatértek. — Ugyan mit beszélsz? Nem te mondtad neki? — Igen, de bizonyára te biztattad fel őt, hogy ezt fecsegje ki Lorántffynak. Bizonyára pénzbeli jutalmat akartatok ily utón kicsikarni tőle. De várj, bekötöm a koszorúdat. Megragadta Horváth Vilmost. Ez azonban nem engedte magát, mire dulakodni kezdtek egymással. A korcsmáros erősebb volt s kihurcolta őt a konyhába. Ott lekapott a polcról egy nagy sertésölő kést s a vargába akarta döfni. Ekkor kitárult az ajtó s Elemér vezetése alatt benyomultak a pandúrok. E borzalmas jelenet láttára szinte megkövült agy percre. A pandurkáplár azonban oda ugrott s megragadta a korcsmáros kezét. — Mit csinálsz hé? — kiáltotta. — Megölöm a gazembert, megölöm! — ordított i csapiáros s késsel felfegyverkezett kezét kiakarta szabadítani, hogy Horváth Vilmoson kitöltse boszszuját. Többen neki estek Bugyiinak s lefülelvén őt, kiasavarták kezéből a kést. — Ugyan miért akarod megölni? — kérdezte a káplár. — Hisz pajtásod. — Pajtása az ördögnek, de nem nekem! — Szólj, miért akartad őt megölni? — Mert megérdemli az akasztófára való! Minek hagyták őt a nyakamon? — Sejtem már az összefüggést, — szólt most Elemér. — A korcsmáros azt hiszi, hogy a varga árulkodott ellene. — Úgy is van! Ő biztatta fel a szotykát, hogy menjen be önökhöz árulkodni. — Igazat mondott-e hát Gizella? — kérdezte Elemér. — Igazat hát! — válaszolt Bugyii elkeseredetten. — A betyárok itt voltak a nagyságos asszony is velük volt s megint el is vitték. Elemér nagy felindulásba jött. — Hova vitték? Mondja meg ezt nekem csapiáros és minden bűne el lesz nézve. — Ohó! Hát azt hiszi, hogy én valami nagyon félek az önök büntetésétől? — Adok ötezer forintot, ha engem útbaigazít! — Nem tehetem, uram, még tízezernyiért se! — Nem-e? — szólt közbe a káplár. — Majd meglátjuk ! El tudunk mi bánni az ilyen fickókkal! . (Folytatjuk) Személyi hírek KRUSCSEV Mi tanulságot vont le abból, amit Amerikában látott ? — kérdezte a bostoni Christian Monitor riportere. Kruscsev ezt felelte: Még jobban meggyőződtem arról, hogy a kommunizmus jobb, mint a kapitalizmus. GARST Roswell Garst iowai millió- - mos farmer szemléltető oktatást adott Kruscsevnek az: ' amerikai szabadságról: Kukoricacsutkákkal dobálta meg az újságírókat, akik rendetlenül viselkedtek a “magas” < látogatás alatt. MARILYN A banketre, melyet Hollywoodon 20-Fox rendezett Kruscsev tiszteletére, Marilyn Monroe 15 perccel megnyitás előtt ment el. Akik Mytilynt ismerik filmkarrier jenek első bukdácsolásai óta, azt mondják: ez volt az első eset, hogy ő nem késett. LIPPMAN Walter Lippman washingtoni újságírót 70-ik születésnapján melegen ünnepelték kartársai és politikai személyiségek. Lippman az egyedüli amerikai újságíró, akinek nézetei még idegen országok kormányainak elhatározásait is befolyásolják. Gyakori eset, hogy nemcsak a kongresszusban, hanem külföldi parlamentekben is Lippmann érveit idézik és elemzik. A hét legjobb vicce Az iskolában kérdi a tanítóbácsi a gyerekeket, mihez hasonlítanák a népi demokráciát? Az egyik virágoskerthez, a másik Eldorádához hasonlítja. Móricka azt mondja: “Olyan éppen, mint egy ’„ajó a végtelen tenger középé- ' ben. Hol jobbra dől, hol ba’ra, " az embernek felfordul a gyomra, és nem lehet kiszáll-; : ni belőle.” A MÁSODIK PARANCSOLAT dí LONDON — Az egész világon jól ismert angol katolikus lap, a “The Tablet” élesen kikelt Kruscsev szovjet diktátornak amerikai körutazása során tett kijelentéseire, amelyekben Krisztus tanításaira hivatkozott és célzásokat tett a szovjet “keresztényi” szellemére. . — Kruscsev rosszul tájé-• kozott, ha azt hiszi, hogy a keresztény világnak kedve- •; sebb lesz ilyen kijelentések után. Ezek a megjegyzések kevesebbet érnek, mint előre megfontolt szándékú csúfolódások ; Nagy és szent eszmények porbarángatásával egyenlők. Ha a vörös diktátor legalább a tízparancsolatot ismerné, tudnia kellene a másodikat: Istennek nevét hiába ne vegyed . . . BÁNYATÜZ GLASGOW, Skócia. — Az ruchengiechi bányában tűz támadt. 45 ember a bányában rekedt. A tűzoltóság mindent elkövetett megmentésük érdekében. A tüzet rövid zárlat okozta. Ir (a: TÖLGYESY MIHÁLY
